Jusztina
12 °C
23 °C

Fáklyával a kezében bukott el a megnyitón - Cortina d'Ampezzo (Olaszország), 1956

2014.02.04. 16:57
Amikor az első tévében is látható olimpiai megnyitón a gyorskorcsolyázó Guido Caroli kezében a lánggal elbotlott, rossz előjel is lehetett volna a Cortina d'Ampezzó-i olimpia számára. Azonban a Dolomitok között fekvő olasz városka kiváló helyszínekkel nagyszerű olimpiát rendezett, amelynek legnagyobb sztárja az osztrák Toni Sailer lett, aki mindhárom alpesisí-számban győzni tudott. A Szovjetunió már első szereplésekor az éremtáblázat élén végzett, a másik tábor azonban azzal igyekezett kisebbíteni a sikerek értékét, hogy a szovjet sportolókat egy embertelen gépezet arctalan szereplőinek állították be. A tomboló hidegháború kétségtelenül éreztette hatását, de nem nyomta rá a bélyegét az olimpiára, ahogy a Cortinát még nem is régen birtokló osztrákok dühe és a szokatlanul enyhe időjárás sem.

1924, 1928, 1932, 1936, 1948, 1952, 1956, 1960, 1964, 1968, 1972, 1976, 1980, 1984, 1988, 1992, 1994, 1998, 2002, 2006, 2010,

7. Téli olimpia

Helyszín: Cortina d'Ampezzo, Olaszország
Időpont: 1956. január 26.-február 5.
A többi pályázó város: Colorado Springs/Aspen, Lake Placid (mindkettő Egyesült Államok), Montreal (Kanada)
Program: 8 sportág/24 szám Résztvevők száma: 32 ország, 821 sportoló (689 férfi, 132 nő) Tengerszint f-i magasság: 1890m

Arra sokan emlékeznek, hogy 1992-ben a barcelonai olimpián rosszul sült el a szervezők eredeti és szép ötlete, hogy egy mozgáskorlátozott íjász nyila gyújtsa meg a stadionban az olimpiai lángot. Két nappal később egy fotóról kiderült, a nyíl túlment a célon, a lángot ettől függetlenül gyújtották meg.

Negyvenhat évvel korábban hasonló, és sokkal egyértelműbb és kínosabb baleset zavarta meg a megnyitót az olaszországi Cortina d'Ampezzóban. Ez volt az első ceremónia, amelyet élőben közvetített a tévé, így nemcsak a stadionban ülő tizenkétezer néző láthatta, amint az utolsó lángvivő, a gyorskorcsolyázó Guido Caroli a fáklyával kezében elbukott egy kábelben és arccal a földre esett. A tűz nem aludt el, Caroli továbbment és meggyújtotta az olimpiai lángot. Valami hasonló történt magával a cortinai játékokkal is: bár sok körülmény nehezítette a szervezők dolgát, mégis nagyszerű eseményt kerekítettek a hetedik téli olimpiából.

Már a rendezés elnyerése sem volt egyszerű, hiszen hiába adta a NOB 1939-ben a 44-es játékokat a Mussolini idejében állami forrásból kiépült télisportközpontnak, a háború elsöpörte azokat az olimpiákat is. A NOB-tag Alberto Bonacossa gróf azonban nem hagyta elveszni a gondolatot: előbb az 52-es játékok elhozatalával próbálkozott meg, majd a vélhetően a háború közelsége miatti kudarc után 56-ra is megszervezte a pályázatot. A NOB 1949 áprilisi, római kongresszusán végül Colorado Springs, Lake Placid és Montreal ellenében az alpesi városkáé lett az 56-os téli olimpia. Bonacossa már nem láthatta a versenyeket, 1953 utolsó napján, hetvenévesen elhunyt. Olaszország első olimpiája lett az 56-os, úgy, hogy az odaítélés időpontjában még érmet sem szereztek a téli változatban.

 Éremtáblázat      
 1.  Szovjetunió  7  3  6
 2.  Ausztria  4  3  4
 3.  Finnország  3  3  1
 4.  Svájc  3  2  1
 5.  Svédország  2  4  4

Amikor az olimpia elkezdődött, a város történelme, az időjárás és a hidegháború kudarccal fenyegetett. Cortina múltjával csak annyi volt a baj, hogy évszázadokon át Ausztriához tartozott, majd az első világháború alatt két és fél évig itt húzódott a front, ami rengeteg áldozattal járt. Az osztrákokat bántotta, hogy olyan városban tartották az olimpiát, amely 37 évvel korábban még az országukhoz tartozott és amelynek környékén még mindig voltak olyan települések, ahol a lakosság hetven százaléka németül beszélt. Ennél a regionális problémánál kézzelfoghatóbb gond volt az időjárás: ahogy annyiszor korábban, Cortinában is szokatlanul enyhe volt a tél, így a katonaságnak kellett havat vinnie a sípályákra. Aztán persze a hirtelen jött hó okozott kisebb gondokat, de a szervezők sikerrel lettek úrrá az időjárás változásain. Nem tudták volna viszont megakadályozni azt, hogy a világpolitika elrontsa az versenyek hangulatát: a hidegháború kellős közepén a Szovjetunió első téli olimpiáján vett részt, ami okozott feszültséget.

1956

Az ellentétek azonban jobbára a felszín alatt maradtak, illetve a híradások retorikájában jöttek ki. A szovjetek egy csapásra az éremtáblázat élén végeztek, hét arannyal, három ezüsttel és hat bronzzal. Az amerikai sajtó sokszor cinizmussal és megvetéssel számolt be a világpolitikai rivális sikereiről: a szovjet aranyakat az alig meglepő címkével illették, ha egy esélyesük elbukott, azt pedig a kommunizmus csődjének kiáltották ki. A nyugati sajtóra később is jellemző maradt az, hogy a szovjet sportolók eredményeit sokkal kevésbé tartották valódi egyéni teljesítménynek, hanem inkább egy arctalan gépezet működésének tudták be. Az amerikai vádakban egyébként az volt az ironikus, hogy az első olimpia óta pontosan ugyanilyen ellenvetések hangzottak el az USA sikereivel kapcsolatban. Persze nem kellett félteni a keleti blokkot sem: jó példa erre az, hogy az 52-es olimpia hokitornája után csalásról, imperialista összeesküvésről írtak, amiért Kanada és az USA döntetlenjével a csehszlovákok lemaradtak az ezüstéremről.

Magyarok: egyből egy

Az 56-os téli olimpiára mindössze két magyar utazott el, a Nagy Marianna, Nagy László műkorcsolyapáros. Ha ott voltak, akkor érmet szereztek, akárcsak négy évvel korábban, ismét harmadikok lettek.

A legsikeresebb szovjet gyorskorcsolyázó, a rövidtáv-specialista Jevgenyij Grisin lett két aranyával (1500-on Jurij Mihajlovval megosztva lett első). Ő és honfitársai a tizenkét megszerezhető éremből nyolcat hoztak el (a négy aranyból hármat). Az új nagyhatalom a sífutásban is átvette az első helyet az addig domináns északiaktól: itt hét érmet szereztek a lehetséges tizennyolcból (a svédek hatot).

A sífutóversenyek mégis egy párharcról maradtak emlékezetesek: a svéd Sixten Jernberg és a finn Veikko Hakulinen csatájáról. Harminc kilométeren és ötven kilométeren is ők végeztek az első két helyen, csak fordított sorrendben, Jernbergnek 18 kilométeren, Hakulinennek a váltóban jutott egy-egy ezüst, utóbbi számban a svéd még egy bronzot is begyűjtött. Ő ketten a háború utáni időszak legjobb sífutói voltak: Jernberg 1956 és 64 között kilenc olimpiai érmet síelt össze, Hakulinen 52-60-ig hetet, ezzel sportáguk ötödik és nyolcadik legsikeresebb versenyzői a játékokon.

09 1956

A szovjetek az említetteken kívül még egy aranyat nyertek, a talán legemlékezetesebbet, jégkorongban. A hokisok mind a hét cortinai meccsüket megnyerték, és nemcsak eredményesek voltak, hanem stílusosan, tisztán játszottak. A csapat vezéregyéniségének a később a század harmadik legjobb orosz sportolójának választott Vszevolod Bobrov számított. Ő volt annak az 1950-ben történt repülőgép-balesetnek az egyetlen túlélője, amelyben az egész akkori válogatott odaveszett, de minderről a szovjet gyakorlatnak köszönhetően a külvilág még 56-ban is keveset tudhatott. Bobrov úgy menekült meg, hogy nem volt hajlandó repülőre szállni és vonattal utazott. Sokoldalú sportember volt, az 1952-es helsinki olimpián a futballválogatottal vett részt, és később edzőként is mindkét sportágban szerepet vállalt.

De a két világhatalom közül nemcsak a Szovjetunió aratott sikereket, bár az Egyesült Államok feleannyi érmet sem gyűjtött, csak hétig jutott. Az amerikaiak a műkorcsolyát uralták, a kilenc éremből ötöt elvittek. A férfiaknál az egész dobogót elfoglalták: az előző olimpia óta egyeduralkodó Hayes Alan Jenkins itt is első tudott lenni, öccse David harmadikként végzett, közéjük Ronnie Robertson fért be. A nőknél a négy évvel korábbi ezüstérmesé, Tenley Albrighté lett az arany, a szintén amerikai Carol Heiss lett a második.

A norvégok számára viszont egy korszakot zárt le az olaszországi olimpia, az eddig meghatározó két aranyig jutottak. Eddigi dominanciájuk végét jól jelezte a síugróverseny alakulása: eddig az összes aranyérmet megszerezték, a finnek azonban az aerodinamika terén nagyot újítottak azzal, hogy a kezüket testük mellé szorították és az első két helyet elhozták.