A tüske kis nyomot hagy, de engem feláldoztak

A magyar súlyemelésnek 2001-ben volt utoljára egyéni világbajnoka, az akkor még csak 18 éves Likerecz Gyöngyi személyében. Joggal számítani lehetett rá, hogy még évekig meghatározó versenyzője lesz nemcsak a hazai szakágnak, hanem az egész világnak. Abban az évben megválasztották a év legjobb magyar sportolójának, az úszó Kovács Ágit előzte meg. Likerecz három év múlva visszavonult.

A most is még csak 31 éves Likerecz Oroszlányban él - ott is sportolt -, a helyi szolgáltató vállalat titkárságán dolgozik. Négy óra után, ahogy vége a munkaidőnek, találkozunk a városban.

„Már az meglepett, hogy rám még kíváncsi lehet bárki is, hogy én érdekes lehetek, hiszen a nevem nincs benne a köztudatban, nem emlékeznek rám” - kezdte a beszélgetést.

Az én első mondatom pedig 2001 decemberére utalt, amikor az egész ország neki tapsolt.

„Az volt a legszebb évem, a csúcspont. Nagyon jólesett, amikor egy olimpiai bajnokot, Kovács Ágit megelőzve én lettem a legjobb a szavazáson. Hatalmas, mai ésszel szinte felfoghatatlan elismerés. Pedig 2001-ben Ági is világbajnok volt, nemcsak én. És voltak még kajakosok is szép számmal. Hogy eléjük helyeztek, valószínűleg közrejátszott a korom. És akkor tényleg szépnek látszott minden. Tele voltam tervekkel, miközben az egyik nagy álmom már sikerült, a világ legjobbja lettem.”

A világbajnokságot a törökországi Antalyában rendezték, ahol a török versenyzők miatt a csarnok tele volt helyiekkel. Szakításban ő volt a legjobb 116 kilóval, a lökésben csak meg kellett volna őriznie a 3,5 kilós előnyét, de simán megnyerte a lökést is. A második fogásnemben 140 kilót rakott feje fölé. 255 kiló volt az összteljesítménye.

„Felemelő és hátborzongató volt, hogy ötezer ember az utolsó gyakorlatom előtt már tapsolt, így adták meg nekem a tiszteletet. Amikor sikerült, akkor már őrjöngtek. Másnap pedig megállítottak az utcán, és az felejthetetlen élmény, amikor gratuláltak, a vállam veregették, mert én voltam a legerősebb.”

Az egész vb legjobb versenyzőnőjének választották, ezt is kiemelte. Kínai és orosz bajnokokat előzött meg ebben a bajnokrangsorban. A török sajtóban Szulejmanogluval vontak párhuzamot, hiszen neki volt hozzá hasonló berobbanása a sportágban ilyen fiatalon.

2002-ben még többet szeretett volna, még nagyobb céljai voltak, de jött egy sérülés. Ahogy mutatja a naplóját, amelyben a kisebb versenyeket és a felemelt súlyokat is vezeti, abban az évben van egy nagy törés. A junior Európa-bajnokságra még elutazott, nyert is a csehországi Havirovban, és felnőtt világcsúcsot lökött. Aztán jött a csuklóműtét, aminek a dátumát még beírta, és soha többet nem írt az előtte gondosan vezetett és nemzeti színekkel színezett naplóba.

„Fájt a csuklóm, ezért meg kellett műteni, és onnantól kezdve én már soha nem voltam az, aki korábban. A műtét után visszatértem, ugyan ki kellett hagynom a felnőtt vb-t, de már 2003-ra terveztem, mennyit kell emelnem. A létező legnagyobb elszántsággal szerettem volna harcba indulni újra az aranyért. Óvatos voltam, túlontúl vigyáztam a csuklómra, és akkor lett a nagyobb baj. A technikám megváltozott, mert tudat alatt is féltettem a csuklómat. A vállaim mindezt megérezték. A hibás mozdulatsor a vállakban hagyott nyomokat, elkezdett fájni. Az MR-vizsgálat nem mutatott eltérést, a fájdalom azonban nem szűnt. Amire megtalálták a bajt, már a 24. órában voltunk. Pedig csak annyi történt, hogy ez egy rossz minőségű MR volt, és nem mutatta a bajt. Ez a rossz minőségű gép lett a pályám végzete. 2003 novemberében, amikor egy másik kórházban alkalmasabb műszerrel végre jól láthatóan kiderült, hogy a szalag és az ízület sincs jó állapotban, azonnal műteni kellett.”

2004 augusztusában jött az olimpia, ahol érmet szeretett volna. 2000-ben, 17 évesen már megérintette az olimpia légköre, ötödik volt, természetesen előrébb akart lépni, és pontosan tudta, megvan az izomzata, a tehetsége, az elszántsága is, hogy érmes lehessen.

Mindkét vállát műtötték, és mivel nem indult 2002 nyara óta versenyen, meg kellett küzdenie azért, hogy a háromfős magyar csapatból az egyik utazó hely az övé legyen.

A nyáron jót, szint felettit emelt, a hazai szakemberek bíztak abban, hogy még az út elején van, a versenyig hátralévő nyolc hétben képes még fejlődni, és újra 260 kiló környékén tud emelni.

Likereczben nem kevés izgalom volt, amikor Athénba utazott, hiszen versenykörülmények között nem emelt.

A helyszínen érte az újabb sokkhatás. Az édesapja, egyetlen edzője, aki négy évvel korábban, Sydneyben mellette lehetett az edzőteremben, most a lelátóról kellett, hogy végignézze a versenyt.

„Most sem tudok indulat és remegés nélkül erről a versenyről beszélni. Sokkal mélyebb ez egy tüskénél” - figyelmeztetett előre.

Amikor szóba hoztam, pontosan mennyit emelt, nem is emlékezett rá – azt tudta, élete legjobbja volt -, holott még a korosztályos versenyek teljesítményeit is elraktározta magában, hiszen kellemesen emlékszik vissza. Athénra azonban nem így gondol, egyszer sem nézte vissza a versenyt, most sem tudja rávenni magát.

„Nem tudtam azóta sem megemészteni, feldolgozni, hogy engem akkor ott feláldoztak. Teljesen komolyan mondom most is, hogy vb-aranyamat odaadnám egy athéni bronzért is. Nem azért, mert majd egyszer kapnék érte életjáradékot, ami az életem végéig elkísérne, és minden hónapban emlékeztetne arra, hogy voltam valaki. Egyszerűen nem értem, miért nem érdekelte a sorsom az akkori vezetőket, miért nem bíztak bennem és édesapámban jobban. Nem ismertek, mire van szükségem, és nem is akartak megismerni, hogyan tudnának nekem segíteni. Felőlük 13. is lehettem volna. Nekem a 4. hely nem ér sokkal többet. A kettő között nincs lényegi különbség. Mert épp eggyel kevesebb, amit szerettem volna elérni. Sok miért van bennem, ezek nem hiszem, hogy valaha is elfogadható válaszokat kapnak. És nem hiszem, hogy vannak számomra is elfogadható válaszok.”

Likerecz tehát végül mindössze öthónapos felkészüléssel negyedik lett, 7,5 kilóval maradt el a bronzérmes orosztól. Ha megkapja azt a lelki pluszt, amit édesapjától remélt, meg tudta volna előzni Valentina Popovát. Édesapjával ugyanis félszavakból értették egymást, senki más nem ismerte annyira, mint ő, hiszen 15 évet együtt töltöttek versenyről versenyre. (Amikor még minden szép volt, 2001-ben 270 kilót terveztek az athéni olimpiára, ennyi kellett a győzelemhez is.)

„Elcsépelt, de az erő velem volt. Mert életem legjobbját emeltem. Ha lelki erőm is lett volna, még többre lettem volna képes."

Likerecz ezt a negyedik helyezést mindössze két érvényes fogással érte el, ami csak alátámasztja véleményét: ha mellette van az édesapja, ennek akár a duplájával, vagyis négy érvényes fogással jön le a pódiumról, ami értelemszerűen jobb eredménnyel is párosult volna.

„Itt most nem arról van szó, hogy nekem világbajnokként több járt volna. Nem, annak a 21 éves lánynak járt volna több, aki akkor voltam. Hogy megkapjam az esélyt a méltó búcsúra, mert én akkor már tudtam, hogy nekem a súlyemelés annyi volt. Nagyon szép. Sőt, csodás volt. De annyi volt. Mert az a két kihagyott és elveszett év annyira megviselt, hogy én nem szerettem volna folytatni. Hiszen már az athéni részvétellel is az egészségemet kockáztattam. Egészségből pedig csak egy van.”

Likerecz nem emlékezett a kapitány nevére, és szerinte nincs is jelentősége, mert nem egy személyben hozta a döntést, ennyi idő után pedig már nem nagyon van értelme még jobban felszakítani a sebet.

Fájt neki, hogy a sérülése alatt is magára maradt. Amíg sikeres volt, odafigyeltek rá, amíg sérült volt, nem lett fontos. Éreztették vele, már nem lesz a régi, ezért az egészségesek, akik eredményesek, velük kell foglalkozni.

Lelkileg nagyon megviselte a gyógykezelés, a hosszú gyógytorna, miközben az állami ösztöndíja elapadt. Hiszen a vb-aranyért még százezres juttatást kapott, a gyógykezelése alatt csak pár tízezret, ami nagyjából azt fedezte, hogy ingázik Oroszlány és a Sportkórház és más terápiák között.

„Előbb a sikert kellett emészteni, utána az elhagyatottságot, az eldobottságot. Nem könnyű ezt abban a korban. Sőt, nincs olyan kor, amikor könnyű lenne.”

Az ígéretét be is tartotta, 2004 után nem lépett tárcsák közé, jelenleg saját örömére néhányszor elmegy az edzőterembe. Mostanában egyre inkább egyedül, mert a munkájával csak így összeegyeztethető.

„Itt, a klubnál minden változatlan. Ott van mindkét bátyám, pontosan úgy, amikor az ő hatásukra elkezdtem a sportágat. Ugyanazok a gépek, a súlyzók, a lépcső, a szőnyeg, minden érintetlen. A 15 kiló izom, ami kellett a mázsás súlyokhoz, lement rólam. Nőiesebb vagyok, és ez így van rendjén. Jó volt a sport, jó szembesülni azzal, hogy nem felejtenek el. Sőt, most már a másodikos kislányom, Panka, az iskolában rajzórán lefestett engem öt karikával. Úgy látszik, büszke az anyukájára. Vannak ilyen megható pillanatok. Talán egyszer, vele majd végig fogom nézni, mi is történt Athénban.”