Minden olimpia padlóra küldött, de érmet akarok

Számon tartja még, hányszoros magyar bajnok?

Ha nem lettem volna a napokban egy olimpiai pályázatot népszerűsítő fesztiválon, akkor nem tudtam volna határozottan válaszolni erre a kérdésre. Mivel azonban ott elmondták, hogy 17-szer nyertem, így lényegesen könnyebb a dolgom. Sőt most még azt is tudom, hogy tízszer voltam egyéniben a legjobb, és hétszer csapatban. BEK-győztes is vagyok az MTK-val, talán ez is érdekes még, bár ennek régebben volt inkább komolyabb rangja.

Szinte hihetetlen, 17 évesen, 1993-ban a felnőttek között már világbajnoki ezüstérmes volt. Akkor Détári Lajosnak még kiemelkedő meccsei voltak az akkor legjobb bajnokságban, Olaszországban, és akkor tűnt fel David Beckham. Ők réges-rég visszavonultak, míg ön rendíthetetlen, és a hatodik olimpiájára készül. Mi a titok, hogy még mindig a világ élvonalában van?

Egy jó edző, akiben vakon megbízom. Tóni bácsi ilyen. A kitartásom lehet, hogy átlag feletti. Van bennem akarat a megújulásra. És hát nagyon szeretem a sportot. A vívás szeretete nélkül nem menne. A szorgalmat is megemlíthetem. Nincsenek nagy csodák, nem extra tulajdonságok ezek. Nagy csodák a vívásban sincsenek, de mindig lehet valamit gyorsabban és ügyesebben csinálni. Vagy éppen türelmesebben, és várni a megfelelő pillanatra. Vannak helyzetek, amikor épp a kivárás segít, hogy ne fogyjunk ki a türelemből.

Nagyon hiányzik az az érem?

Hát, igen. Ezért is vágok neki még egyszer, most már a közvetlen felkészülésnek, hogy Rióban, egy jó nappal meglegyen az olimpiai érmem. Úgy éreztem két éve, hogy a koromtól függetlenül lesz még helyem az olimpián. Hogy a kvalifikáció alatt lesz még erő bennem a villantásra. Ha hullámzik is a teljesítményem, és már nem leszek végig a topon, egy-egy jó eredményemhez megvan a tudás és az elhivatottság is bennem.

Mivel Pekingben nyolc éve volt csapatverseny, és mivel akkor jó csapatunk volt, talán akkor voltam a legközelebb hozzá. Mivel akkor nem sikerült, és

harmadszor lettem negyedik, mindig ott motoszkált bennem, hogy nem hagyhatom csak ilyen egyszerűen abba. Most még csak azt sem mondom, hogy biztosan ez lesz az utolsó olimpiám.

Mert ki tudja, ha van még bennem annyi, ha a két gyerekem mellett bírom az edzéseket, és a családom is rengeteget tud nekem segíteni ebben, ahogy eddig, akkor nekivágok még egy ciklusnak, és jutok, ameddig jutok. Minden olimpia után volt bennem csalódottság, hiányérzet. Ami persze padlóra is küldött, de ahogy gyógyultak a sebek, úgy jött vissza bennem a tettvágy, az ambíció, úgy lettem egyre erősebb, hogy még egyszer meg akarom mutatni, nem lehet így vége. És fokozatosan elkezdtem építgetni magam. Ahogy most is.

Haladjunk sorrendben: 1996, Atlanta.

Csapatban negyedikek lettünk, egyéniben bejutottam a nyolc közé. Utólag visszanézve, ezek nem rossz eredmények, nekem ott, akkor, egy kicsit csalódás volt. Ugye nem kell mondanom, hogy egy érem mennyivel szebben mutatott volna. Vb-éremmel érkeztem az amerikai városba, de ott nem sikerült a fontos pillanatokban a legjobbat kihozni magamból, magunkból.

2000, Sydney.

A szívemben mindig különleges helyen lesz Ausztrália, egy évvel előtte ismertem meg a kanadai férjemet, Laurie Shongot, akivel együtt készültünk fel Budapesten. Csapatban kikaptunk az amerikaiaktól a nyolc között, fájó vereség volt. 2004-ben csapat nélkül vívtam, mert akkor ránk került a sor, és kivették a programból a rotációnak megfelelően a csapatversenyt. A legjobb formámban voltam, és a negyedik hely lett az enyém egyéniben, az elődöntőben nem tudtam megakadályozni az olasz házidöntőt. Az olimpián vívni kell a bronzért, a mi sportágunkban más versenyen nem. Megint közel voltam, de megint nem sikerült. Nem tudtam kezelni a hosszú szünetet a meccs előtt.

A 2008-as olimpia előtt az edzője, Solti Antal határozottan kijelentette, éremmel akar hazatérni. Ilyet sohasem mondott korábban. Akkor a németek megverése után nem jutottak döntőbe egy váratlan vereség miatt. A megbomlott csapategységnek mennyire volt ebben része?

Nem nagyon szeretek foglalkozni a múlttal, a kapitányunk nem tudta ezt a kérdést megfelelően kezelni.

Nekem szebb emlék, hogy az utolsó csörtében, befejező emberként 14-2-re nyertem.

Smart keze mintha már remegett volna, az utolsó tust, három másodperccel a vége előtt nem sikerült bevinnem, hanem kaptam egyet. A nagy fordítás így elmaradt. Ha 15-1-re tudok nyerni, akkor egyenlítek, a hosszabbításban pedig már bármi megtörténhetett volna egy ilyen nagy roham után, amikor nálam volt a lélektani előny. A bronzmeccs már sima volt az olaszok ellen.

Az csak később derült ki, a háttérben milyen nagy csata volt. Ujlaky Virginie, a tartalék sportszerűtlen viselkedése miatt majdnem kizárták önöket. Hogy látja ezt ennyi év távlatából?

A félig magyar, félig francia Ujlaky Virginie érkezése ugyan nem hagyta, hogy elkényelmesedjünk, a csapatot alkotó három ember. Akkor inkább viszont már arra lett volna nagyobb szükség, hogy a megszokott három ember, rajtam kívül Knapek Edina és Varga Gabriella zavartalan nyugalomban együtt készüljön. Ujlaky egyéniben nem indulhatott, ezt nem tudta megemészteni, szerinte járt volna neki, mert a világranglistán volt egy időszak, amikor Edina előtt volt. A csapat nyugalma és összhangja, így az érme is ráment erre, pedig akkor még az aranyat sem tartottam elképzelhetetlennek. Így alakult.

Mondom, minden olimpia után mélypontra kerültem.

Londonba egyedül jutott ki. Megviselte?

Nagyon magányos voltam. Összesen négy vívó alkotta a küldöttséget, ami korábban elképzelhetetlen lett volna. Akkor már megszületett az első gyerekem, de nem tudtam megosztani igazából a gondjaimat senkivel. A dél-koreai Nam legyőzött egy tussal, őt 2004-ben én vertem meg tízzel. Az egytusos vereségek egyébként is végigkísérték az életemet, nehéz megszámolni, hányszor kaptam ki minimális különbséggel.

Sokszor gondolt arra, ha azok az egy találatok ön mellett vannak, mennyivel másabb a pályája?

Nem érdemes ezen rágódni, ráadásul sok olyan asszó volt, amikor éppen én voltam a jobb az utolsó találatnál. A vívás velejárója, hogy két azonos tudású versenyző között kicsi a különbség, és az utolsó pillanatban dől el a továbbjutás a sorsa.

Azt mondta, minden eddiginél nehezebb volt ez a kvalifikációs sorozat. Miért?

Most is így érzem. Mindenkinek nehezebb volt, mivel az indulók létszámát csökkentették. Nekem meg különösképpen, mert a második szülés utáni visszatérés nem könnyű.

Persze, nyilván eléggé szimbolikus volt, hogy a negyvenedik születésnapomon volt az a verseny Havannában, amelyikről végül kijutottam.

Bár az Európa-bajnoki harmadik helyemmel léptem a legnagyobbat Rio felé, és mivel utána a riválisok nem remekeltek, igazán kiugró eredmény nélkül is kedvező pozícióban voltam. A férjem követte jobban a ranglista állását, engem nem érdekelt annyira, előttem mindig a soron következő feladat volt inkább. Megpróbálta ő is egyébként a kijutást, de már későn kezdte el, és nem volt valós esélye.

A hatodik olimpiájára mennyire tud nyugalomban, görcs nélkül készülni?

A legkisebb stressz most van bennem, ez igaz. Már nagyon sok mindent elértem. Az olaszokkal edzőtáborozhatok majd májusban, amire eddig egyszer sem volt példa, mindig is erre vágytam. Így, 40 éves koromra megtanultam, hogy nem szabad nagyon feszülten készülni. A pekingi olimpia előtt, még otthon sem tudtam kikapcsolni, szúrópárnáztam az aktív pihenés helyett. Pedig a pihenés legalább annyira fontos, és a tökéletes felkészülésnek elszakíthatatlan része. Akkor viszont azt hittem, minden percet a vívásnak kell kitöltenie, különben elmarad majd a várva várt eredmény.

Nem tudtam volna megbocsátani magamnak, ha egy percre is kihagyok, mert azt gondoltam, minden momentumnak jelentősége lesz később. Lefekvés előtt videókat néztem az ellenfeleimről. Most viszont nagy figyelmet fordítok a lazításra.

Testileg és szellemileg minden verseny előtt elmegyek a Széchenyi fürdőbe, kilazítom az ízületeimet és relaxálok. A gyerekek mellett már nem tehetem meg hogy csak a vívással foglalkozzak, ezért engedtem a munkamániából. Nyilván csak az egészséges keretek közt.

Hogyan tudnak segíteni a gyerekek?

Amikor hazamegyek, teljesen átadom magam nekik, odafigyelek rájuk, akkor a vívás egycsapásra megszűnik. Minden gondom, rossz élményem elszáll. Amikor viszont eljövök tőlük, át tudom magam adni a vívásnak.

Amikor kisebbek voltak, előfordult, hogy egy mobilággyal érkeztem az edzésre. Amit a pást mellett raktam le.

Miközben iskoláztam a mesteremmel a páston, a kisebbik abban feküdt és játszott, a nagyobbik már elfoglalta magát. Ha sírt a kicsi, akkor félbeszakítottuk a gyakorlást, amikor megnyugodott, minden kezdődött elölről. Most már valamelyest egyszerűbb, de ha betegek, az engem is megvisel. Lelkileg is, fizikailag is.

Akkor viszont alig várom, hogy verseny jöjjön, mert akkor többet alhatok, pihenhetek a repülőn. Bármilyen furcsa is, néha a verseny a feltöltődés is egyben, mert akkor tudok rendesen aludni. Még ha komoly koncentrációt igényel is. Hozzászoktam ehhez a körforgáshoz, olykor jólesik elmenni, feltöltődni, ettől még ugyanolyan szerető anya vagyok és maradok, de még édesebb hazajönni. Nincs boldogabb és felemelőbb érzés, mint mikor a gyerekek várnak otthon.

Miben rejlik az anyukák ereje?

Amikor Nagy Tímea készült az olimpiára, és láttam, hogy futja a köröket, minden tiszteletem az övé volt. Nem hittem volna akkor, hogy majd egyszer én, ha gyerekeim lesznek, ugyanilyen elszántsággal készülök. Azt hittem, nem tudnám utána csinálni.

Az anyaság arra tanít meg, ha már nem bírod, akkor is bírni kell még. Még egy kicsit hozzá kell tenni.

Az idő behatárolt, de az edzésre szánt idő végén még kell egy kicsi. Ha pedig ez megvan, ha erre képes vagyok, akkor mindent el tudok érni.

Nyíltan vállalta, hogy az első gyereke ritka betegséggel született, a ritka betegségek nagykövete is volt. Nem lehetett könnyű így versenyezni.

Nem is volt az. Ezekben az időkben is a sportból merítettem erőt, mindig a következő feladatra koncentráltam, és csak a sport adott egy kis kikapcsolódást a kétségbeesett időszakban. Amikor meghallottam először a Williams-szindrómát, azt sem tudtam, mi az. Csak álltam, és elképzelni nem tudtam, mi lesz most velünk. Mennyire fog megváltozni az életünk?

Aggódtam, hogy fog járni Olívia, beszélni hogyan tud, milyen egészségügyi problémákkal nézünk majd szembe.

Kétéves koráig nem tudott járni, de a hitem erős volt, hogy amennyire csak lehet, rendbe jönnek a dolgok. Olívia még most is speciális nevelést igényel, de most már nagycsoportos az oviban, elég vékonyka, de jövőre más iskolás lesz. A másik kislányommal, Leilával szerencsére minden rendben.

A helyzetét az sem könnyítette, hogy golfmenedzser férje Kanadában él, és egyedül kellett helytállnia.

Mivel engem is egyedül nevelt az édesanyám, láttam, hogy nem lehetetlen mindent megadni a gyerekemnek. Mi pedig azért gyakran megyünk Vancouverbe, és a férjem is jön, amikor csak tud. Ha kint teljes a család, akkor a helyi klubban tudok edzeni. A gyermekvállalás egyébként is nehezebb időszak volt, kétszer is klubváltásra kényszerültem. Hálás vagyok a mostani klubomnak, az UTE-nak, hogy biztosította a hátteret a visszatéréshez, bár az állami ösztöndíjam tavaly még ötvenezer forint volt. Olykor meg is lepődök, amikor azt hallom, milyen jól élnek a sportolók, mert rám ez nem volt jellemző, nem rejtegettem soha a sportkocsimat.

Még most is ennyi pénzből kell kijönnie?

Az Eb-bronzra azért is volt nagy szükség – az önbizalmam is visszajött tőle, persze -, és mert így ismét visszakerültem az állami ösztöndíjrendszerbe, ahonnan a szülés miatt estem ki, hiszen nem voltam világversenyen. Most már kapok annyit, amiből lehet gyereket nevelni.

A hatodik olimpiáján akár vihetné a zászlót is, ami egy igen komoly és hosszú pályafutás elismerése lenne. A legutóbbi olimpián három vívónő vihette hazája zászlaját. Az Egyesült Államokat, a franciákat és az olaszokat is egy vívónő vezette. Számít erre?

Ezt a felvetést most hallom először. A három vívónő, Zagunis, Flessel és Vezzali olimpiai bajnokok, míg én nem vagyok az. Vezzali egy ikon a hazájában. Realista vagyok, nem hiszem, hogy szóba jövök, bárkinek az eszébe jutok. Kammerer Zoli is hatodik olimpiájára készül, és ő azért sokkal több eredményt ért el, mint én. Három olimpiát nyerni nem csekélység.

Az olimpiai létesítményeket önök már április végén megnézhetik, mert ott lesz a  két kimaradó csapatszámnak, vagyis a női tőr és a férfi kard világbajnoksága. Fél a riói utazástól?

Tartok tőle egy kicsit, sok rosszat hallottam, hogy betegséget kaptak el a már korábban tesztversenyen ott járt sportolók, amik megviselték őket, egy hasmenés alapból kiszívja az erőt. De egyáltalán nem bánom, hogy a körülményeket közelebbről is megismerjük. Knapek Edina, a másik olimpikon nem tart most velünk, mert fáj a könyöke, egy új tőrcsapattal próbálunk sikeresen szerepelni.

Fontos, hogy most nem lesz egyedül?

Igen. Szoktunk beszélgetni egymás ellenfeleiről, egymással vívni. Jó tippeket kapok tőle, minden rezdülését ismerjük egymásnak. Edina pontosan ismeri a gondolatmenetemet. Gyerekkorunk óta együtt vagyunk, most pedig már édesanyák vagyunk. Neki más az észjárása, mint az enyém, ő más dolgokat vesz észre, én is másokat szúrok ki, amiket örömmel adok tovább neki.

Az előre kitervelt akciók persze gyakran azért vannak, hogy változtassunk rajtuk, ha a szükség úgy hozza, és ösztönből oldjunk meg helyzeteket. Erről szól a vívás, a videó nem mutat meg mindent.

Nézegeti már a világranglistát, milyen ágra kerülhet?

Nem szerencsés. A tizenhetedik vagyok most, egy kicsit előbb kellene mennem, mert így az első ágán vagyok. És nemcsak ezért, az önbizalmam miatt is jó lenne még pár helyet előrébb lépni. Vannak viszont még versenyek, egyelőre nincs sok értelme matekozni, el kell fogadni majd az aktuális kiemelést, ha már az olimpián leszünk. Csak azért szurkolok, hogy Edinával ne kerüljünk össze, azt szeretném elkerülni, mert a legutóbbi világbajnokságon például rögtön az elején Varga Gabival kellett vívnom.

Érzi a fiatalokon, hogy példaképként tekintenek önre?

Remélem, hogy tudnak is tőlem még tanulni valamit. Miközben én is tanulok tőlük. Ettől még ösztönösen visszanyúlok egy-egy régebbi akciómhoz, hogy egy kicsit meglepetést okozzak az ellenfélnek. Rióban is lesz egy nap, amikor szeretnék egy kisebb meglepetést szerezni. Nem én vagyok a legesélyesebb, de hiszem, hogy megvan a kezemben az a tudás, amivel egy jól sikerült napon valóra válthatom az álmom.

Hátha most én leszek az, akinek olyan napja lesz, amikor minden sikerül.