Ha van víziód, akkor gyere, és adok kakaóvajat

Több mint tíz évet hagyott ki, hogyan élte meg ezt az időszakot, mi vezette a visszatérésre?

Negyvenkét éves koromig élsportoló voltam, aztán pályakezdő fiatallá váltam, ahogy elkezdtem szocializálódni a társadalomba. Lelkileg és fizikailag is óriási trauma volt a leállás, kőkeményen hízni kezdtem. Aztán egyre többen kerestek meg, hogy segítsek nekik felkészülni a versenyekre, az ő motivációjuk hozott vissza. Miattuk kezdtem el gondolkodni azon, hogy meg kéne nézni az Ironmant a másik oldaláról, és szeniorként versenyezni.

Egy valódi age-grouppernek (korosztályos versenyző) még egy olyannak is, aki sosem volt profi, és van lehetősége alkotni. Én most megint odaértem, hogy 52 évesen újra pályakezdő vagyok. Ahogy a hawaii rajtnál minden arcon látod a majrét, úgy én sem tudom, hogy tíz év után ki tudnám-e állni a zabszempróbát.

Okoz konflikust, hogy már nem tud annyit beletenni a felkészülésbe, mint korábban?

Profiként komprumisszummentes gép voltam. Egy menő sportkocsi, most meg egy családi kombi vagyok. Több feladatom lett, családom van, méltóságteljesen kell képviselnem itthon az Ironman márkát, miközben a világban Magyarországot képviselem, és még edző is vagyok. Az elérhető öröm azonban nem lesz kisebb. A sikerélményt ugyanúgy megkapom majd, mint amikor alfahímként az első helyen futottam be.

Akkor kezdett el triatlonozni, amikor itthon még szinte ismeretlen volt. Hogyan került a sportágba?

Amikor az Ironman megszületett 1978-ban, Magyarország a világgal együtt mozdult. Az 1980-as évek elejétől kezdve az ötpróba mozgalomból kinőve a franciákkal, osztrákokkal, németekkel egyidőben szerveztek triatlonversenyeket itthon. Harmadéves egyetemista voltam, amikor a barátaim 1984-ben elhívtak egy miskolci versenyre. Ott harmadik lettem, csapatban pedig második helyet szereztünk. Csak néztük, hogy milyen menő bringájuk van egyeseknek. Nagyon megtetszett a közvetlen közeg, meghatározó élmény volt. Sorsközösség a triatlonosok világa, a rajtnál mindenkinek ugyanolyan ijedt az arca, de ha defektet kapsz, sokan megállnak, hogy segítsenek és dobjanak egy gumit.

Nagyon hamar profivá vált, ráadásul egy olyan időszakban, amikor Magyarországon ennek nem nagyon voltak még hagyományai.

1988-ban végeztem el a Miskolci Műegyetemet, két lehetőség volt előttem, vagy elmegyek bányamérnökként dolgozni Dél-Afrikába vagy Kanadába, vagy kipróbálom magam egy háborúban. Ezt választottam. Két évet láttam előre, aztán 2005-ig eltartott ez a korszak. Külföldön lettem sikeres, de anyagilag vezekeltem ezért, hogy nem költöztem ki. Csökkent az értékem, hogy nem a szponzorok országában éltem. A költségeim viszont nem lettek kisebbek, hiszen fél évet így is úton voltam a versenyek és az edzőtáborok miatt. Volt néhány év, amikor pár nagyobb hazai szponzorom is akadt, de három dolog nélkül sosem lettem volna sikeres: a családom, Miskolc városa és külföldi szponzorok segítettek a nagy eredményekhez.

Ötvenegy Ironmant teljesített a világ számos országában, melyik volt a legemlékezetesebb versenye?

Az még csak most jön, szombaton négy gyerekem és a feleségem is ott lesz a pálya szélén, hogy biztasson.

Térjünk azért vissza a múltra, melyik verseny adta a legtöbbet?

A 2005-ös zürichi verseny volt a legnagyobb élmény. Tudni kell, hogy előtte hat héttel Japánban voltam Iromanen, a második helyet szereztem meg tüdőgyulladással versenyezve, és ezzel megszereztem az indulási jogot Hawaii-ra, a kvalifikációt azonban nem tudtam átvenni másnap, mert képtelen voltam felkelni a betegség miatt. Újra kellett kvalifikálnom magamat, Zürichben futottam neki.

Az egyik hegyen kerékpározás közben elkérte a kulacsomat egy hatéves srác. Odadobtam, tudtam, hogy sokat jelent neki. Kicsit később már ott volt mellettem egy versenybíró. „Péter, szemeteltél, hat perc büntetést kapsz." Elkezdtem bőgni, de azért továbbhajtottam, a feleségem ott állt a pálya szélén egy három és féléves és egy öthetes gyerekkel, ott volt vele a 73 éves anyukája is. El akartam menni addig, hogy ne aggódjon, nem történt velem baj a kerékpárospályán. Elmondtam neki, hogy mi történt, és hogy fel akartam adni, de akkor azt mondták. „Fiam, mi hiszünk benned." Ezután visszaültem, és megcsináltam a távot. A hawaii-i kvalifikáció is meglett. Akkor, 17 évnyi versenyzés után kellett ráébrednem, hogy a triatlon nem egyéni sport. Egy csapatért mindent megteszünk, még meghalni is képesek vagyunk érte.

A magyar triatlonnak az 1990-es évek elején volt egy felfutó időszaka, nekem úgy tűnik, most mintha újra divat lenne triatlonozni, de inkább már a felső-középosztály szórakozásává vált.

Szoktam mondani, minden más sportágból jövő profi a triatlonnal fejezi be pályafutását, sok exfutballista van közöttünk. Sokan „mentsük meg az életünket" szándékkal kezdenek bele. A férfiaknak küzdelem kell, ezért jönnek versenyezni, a nők jó része valahogy megvan enélkül is. Valóban van most egy divathullám is a triatlonban, de ez le is fog tisztulni, de szerintem éppen az a feladata ennek a középosztálynak, hogy példát mutasson, mert még mindig nagyon kevesen sportolnak itthon.

De a triatlon mindenkinek nyitott, befogadó közeg, most is lesznek olyanok a versenyeinken, akik hegyikerékpárral, vagy bevásárlókosaras bringával vágnak majd neki. Ahogy említettem, a triatlon sorsközösség, senki nem nézi ki ezeket a versenyzőket sem. Sőt, még a menők is megijedhetnek. Lehet egy Stradivarid, de amikor elkezd húzni a zenekar, akkor azért tudni kell a nótát húzni. Az első roth-i Iromanemen mindenki gumiruhában úszott a hideg víz miatt, nekem még nem volt olyan, apám vastagon bekent kakaóvajjal, hogy valahogy kibírjam. Így csak azt mondom, ha van víziód, gyere el, és adok kakaóvajat. Nekem Julianus barát az egyik példaképem, mindenki tudta, hogy hol van Magna Hungaria, de csak egy ember volt, aki mezítláb nekiállt, hogy elmenjen oda.

Az Ironman megszólítás hagyományosan azoknak jár, akik a klasszikus távot (3800 méter úszás, 180 kilométer kerékpár, 42,2 km futás) teljesítik, de most ezzel a címkével hirdetnek rövidebb távokat is. Nem sértő ez azoknak, akik a nagyobb távon mennek végig?

Az IRONMAN  helytelenül köznevesült, mert a kifejezés valójában a WTC (World Triathlon Corporation)  védett kereskedelmi márkáját jelenti, és nem a megtett távra utal.  IRONMAN név alatt számos versenyt rendeznek világszerte, az IRONMAN-t, az IRONMAN 70.3-at és az IRONMAN 5i50-et, csakúgy mint az IronGirl-t és az IRONKIDS-t. Az elnevezést csak annak licensztulajdonosai használhatják, mert ez párosul a márka által támasztott sztenderdek és előírások betartásával, mint a pálya minősége, és a versenyzők számára biztosított kényelmi és előírt biztonsági szolgáltatások.  Mára egyfajta minőségbiztosítási márkajellé vált, színvonalat jelöl. Tök mindegy, hogy milyen távon mész végig, a lényeg az, hogy valami olyat teljesítesz, amit korábban nem tartottál elérhetőnek. Mindenkit sikerélményhez juttat. Aki a 70.3-on indul, azoknak jó része pedig nagyon elkötelezetté válik a teljes táv iránt is.  

Budapest 2010-ben olimpiai távú triatlon-világbajnokságot rendezett, akkor azt lehetett hinni, a főváros folyamatos versenyrendező lesz, de pár évre mégis eltűnt a triatlon.

A megfejtés az üzleti rendszer kidolgozásában van. Mi a nulláról indultunk. A 2014-ben induló Ironman sikeres, a statisztikák szerint, több mint félmilliárd forintot költöttek el tavaly a versenyre érkezők, több ezer ember 4-5 napot tölt itt, rengeteg szállodakapacitást lekötnek. Az Ironman egy multinacionális cég vállalkozása, kemény minőségbiztosítási követelményekkel, sok kötöttséggel. Ennek nem is olyan könnyű megfelelni, van olyan eszköz, amit Berlinből kellett idehozatnunk.

A szakértők azt mondják, óriási öngól egy sportversenynek Budapesten, ha mindkét parton lezárják a rakpartot. Önök ezt megcsinálták, nem fél a népszerűségvesztéstől?

Tökéletes az együttműködésünk a fővárossal, rendben van az adminisztráció, működnek a lezárások. Egyedül az a problémás, hogy sokan nem néznek híreket, így nem tudják előre, hogy mi várható az utcákon. A triatlon a tolerancia kialakításáról is szól. Mi az év nagy részében toleránsak vagyunk a népesség azon 85 százalékával, akik nem sportolnak, ilyenkor ők is lehetnek megértőek velünk. De példát akarunk mutatni nekik, ha a budai várba felkerékpározik egy 65 éves pocakosodó nyugdíjas, akkor azt egy fiatal is megteheti.