Imre Géza: Felriadok reggelente, miért nem szúrtam be az utolsót

A férfi párbajtőr-válogatott bronzéremmel fejezte be olimpiai szereplését. Azért tűnt sorsszerűnek valamelyest, hogy Ukrajnával találkoztak a harmadik helyért, mert az utolsó világkupán Vancouverben a vb-címvédő ukránok egy elég gyanús meccsen maradtak alul a kazahokkal szemben.

Nyilván sokkal jobban szerették volna, ha nem a magyarok, hanem egy gyengébb ellenfél jut ki a riói olimpiára.

Az ukránok egy megsemmisítő vereség után érkeztek, az olaszok nagyon simán elintézték őket, és korán kiderült, hogy Nyikisin utolsó asszójában bíznak igazán. Az elején passzívak voltak, Karjucsenko pedig azt is eljátszotta, hogy megsérült a keze.

„Édes teher volt beállni, szeretek ellenük vívni. Az elején meg kellett szerezni a vezetést, mert utána már sokkal sebezhetőbbek, amikor nekik kell menniük az eredmény után.

Nem emlékszem, mikor vívtam ilyen közönség előtt, persze hogy nem szerettem volna csalódást okozni

– értékelte saját teljesítményét Somfai Péter, aki a tartalékszerepből előlépve a győzelem egyik kulcsembere volt.

Nem aggódott, amikor Rédli sorra kapta a tusokat a legvégén, és pár másodperccel a vége előtt már csak eggyel vezetett (37-36), míg 34-25 is volt.

Az egyéniben ezüstérmes Imre Géza gyűjtött pár ősz hajszálat Rióban, jól vívott a csapatversenyen is, és már korábban azt szerette volna, ha a két fiatalabb versenyző éremmel távozik, és átéli az olimpiai dobogó misztikumát.

„Átérezhették, milyen az, ha nekik is felhúzzák a zászlót. Boldog és büszke vagyok, így fogok hazamenni. Próbálom kiélvezni a szépségét, hogy két éremmel térek haza, mert még sohasem sikerült. Felesleges azon rágódni, mi lett volna, ha az egyénit megnyerem. Nem mondom, hogy teljesen túltettem magam rajta, mert reggelenként fel-felriadok, és az jut eszembe, miért nem tudtam beszúrni azt az egy tust.”

Imre a Dél-Korea elleni negyeddöntőben kikapott az olimpiai bajnok Parktól. Hozzátette, most legalább mindenki láthatja, milyen nehéz volt neki beadni a mindent eldöntő találatot.

A befejező ember, Rédli András arra tért ki, hogy eleve jó pozícióban kapta a meccset, aztán magabiztosan elhúzott, és amikor már nagyon égett a ház, akkor teljesen váratlan dolgokat húzott elő Nyikisin, aki a világ egyik legjobb vívója. Kockáztatott, nem volt veszítenivalója, mint a sebzett vad, ment előre.

„Úgy érzem, helyén volt a szívem, bár kilencről egyre olvadt az előnyöm, és megbillentett az ukrán lelkileg. Amihez nyúlt, minden bejött neki, nekem pedig épp ellenkezőleg. Amikor fontos volt, akkor viszont váratlanul beléptem a támadásába.

És beszúrtam a szeme közé, ha szabad így mondanom.

Tudtam, hogy kockáztat, rohanni fog, ezért kellett ezt a végül legfontosabb találatot hozó megoldást meghúzni. Végig vezettünk, nagyon jól felépítettük ezt a meccset, mert ha ők kerülnek előnybe, és hátrahúzódnak, várnak ránk, a komfortzónájukból lemészárolhattak volna.”

Elismerte, hogy a franciák ellen igen szenvedélyes volt – pár olyan dolgot mondott a riválisának, amit nem kellett volna –, de ilyen felpörgött állapotban tusképesebb.

Sajnálta a franciák elleni utolsó asszót, mert akkor többet ki lehetett volna hozni abból, ha nem annyira feszült. Abban biztos volt, ha átlépnek a franciákon, az olaszokat legyőzték volna. (A döntőt simán nyerték a franciák, 45-31-re.)

Elégedett – a megingása ellenére is – a vívásával, mert éremmel megy haza, és reméli, hogy rajta kívül még 15 millió magyar is elégedett. Bízik benne, hogy négy év múlva, a tokiói olimpián már a csapat vezére lesz.