Erzsébet
0 °C
7 °C

Miért uralkodik Jamaica és Usain Bolt a sprinttávokon?

GettyImages-589521390 (1)
2016.08.20. 12:44
Jamaica már hat aranyérmet szerzett a riói olimpián, Usain Bolt és Elaine Thompson is duplázott, mindketten győztek száz- és kétszáz méteres síkfutásban, a férfi 4x100-as váltó és a gátfutó Omar McLeod is nyert. Az elmúlt évtizedben Jamaica uralja a rövidtávfutást, de Bolték nem a semmiből jöttek: évszázados hagyományok, importált tudás, magabiztosság a győzelem kulcsa.

Jamaica 1948-ban szerepelt először az olimpián, és mindjárt egy arannyal mutatkozott be, Arthur Wint a 400 méteres síkfutásban nyert. Négy évvel később is jamaicai győzött 400-on, és a 4x400-on is nyert váltójuk.  Azóta 72 érmet nyertek az olimpiákon, sokat mondó, hogy ebből 70-et atlétikában. Egy-két kivételtől eltekintve mindet rövidtávfutásban.

Nemcsak az olimpiákon, az 1983-tól megrendezett atlétikai vb-ken is sorra hozták az érmeket. Merlene Ottey is nyert egy zsákra valót, összesen 14-et, hogy aztán eljussunk Usain Bolt 2009-ben kezdődő és a mai napig tartó uralkodásáig, miközben a nőknél is sokszoros világbajnokok (Shelley-Ann Fraser-Price, Veronica Campbell-Brown) újabb és újabb generációja nőtt fel. Ennyi és ekkora bajnokot a 2,8 millió jamaicaiból kitermelni nem kis bravúr.

Badarság lenne azt állítani, hogy a jamaicaiak a sprintelésre születtek, vagy a Nyugat-Afrikából származó őseiktől örökölt gének miatt emelkednének ki a többi ország közül. Afrikai származásúakat milliószám találunk más országokban is, mégsem uralják az atlétika rövidtávfutó számait.

Vannak olyan kutatók, brit tudósok, akik a hagyományos jamaicai étrenddel, a zöld banánnal és a jamszgyökérrel magyarázzák a sikereket. Errol Morrison professzor szerint ez az étrend szinte anabolikus szteroidként hat, aki folyamatosan ezen él, már serdülőkorban jelentős izomtömeget képes építeni. Abban is hisz, hogy az izmok energiaellátása is jobb lesz tőle, ezért maradnak végig lazák a jamaicai futók. Arról is szóltak már tanulmányok, hogy Jamaica alumíniumgazdag talaja és az abban nőtt, majd elfogyasztott termények a felelősek a nagy számú gyors izomrostért.

Ezeket az elméleteket egyelőre nem támasztották alá megfellebbezhetetlenül, úgyhogy jobb is, ha  sikerük okait a hagyományokban és a kiválasztási rendszerükben keressük. A legfontosabb elem a csak Champs néven emlegetett iskolák közötti verseny, amelyet 1910 óta rendeznek meg a fővárosban, Kingstonban.

A ma már ötnapos, sok versenyszámos tehetségkutatóként működő Champsen évente úgy kétezer gyerek indul, a legnagyobb edzők és menedzserek is idejárnak vadászni, hogy kiválasszák a jövő nagy ígéreteit. Példaképet könnyű találni a gyerekeknek, Jamaicában nem kosárlabda- vagy futballsztárok (leszámítva Boltot) akarnak lenni a gyerekek, hanem világverő sprinterek, akik nagy része egykor indult is a Champsen, ahol őrjöngenek a nézők.

A kétszeres olimpiai és hétszeres világbajnok Shelly-Ann Fraser-Pryce beszélt egyszer arról, hogy a későbbi világversenyeihez is hasznos tapasztalatokat szerzett. „Amikor később az olimpián voltam, tudtam, hogy már voltam hasonló nagyságú tömeg előtt, és megtapasztaltam, mennyi adrenalinnal jár."

A Champs persze csak a piramis csúcsa, rengeteg kisebb-nagyobb sprintversenyt tartanak az országban, már ötéveseknek is írnak ki futamokat, de úton-útfélen rendeznek spontán versenyeket is. Minden gyerek arról álmodozik, hogy ő lesz a következő Usain Bolt, vagy legalább a Champsre eljut, ahol naponta 30 ezer ember szurkol, amikor megy, minden más sportverseny a háttérbe szorul, még a Jamaicában nagyon népszerű krikett is.

Ha már a krikettnél járunk. A brit hatás megkerülhetetlen az atlétikában is, hiszen az angolok rakták le azokat az alapokat, amire a jamaicai sikerágazat épül. A 19. század végén angol telepesek az oktatással együtt az atlétikát is elterjesztették, nemcsak az elit, fehér iskolákban, hanem a vidéki területeken is, ahol jobbára feketék éltek. Minden korosztály részt vehetett a versenyeken, tudatosan vagy sem, nagyon komoly utánpótlás-nevelés folyt.

A huszadik század elején már jöttek is az első eredmények. G.C. Fostert ugyan nem engedték elindulni az 1908-as olimpián, de ha már elutazott Londonba, egy darabig ott is maradt. Az olimpia után tíz versenyen indult, és többször le is győzte a legjobb sprintereket. Az eredmény: meg is volt az első jamaicai idol, aki aztán edzőként és testnevelő tanárként oktatta is az atlétikát. Ez a folyamatosság később is jelen volt, a sikeres versenyzők trénerként, tanárként dolgoztak tovább karrierjük után.

Ahogy arról a New York Times-ban írt Orlando Patterson professzor, a sportsikerek közegészségügyi mozgalmaknak is köszönhetőek. Az 1920-as években a Rockefeller Alapítány indított kampányokat, amelyek higiéniás körülmények javítását tűzték ki célul, hogy visszaszorítsák a maláriát, a tuberkolózist és még egy sor gyomorpanaszokkal járó betegséget.

Tiszta víz, szúnyogirtás, WC-higiénia

Ezek voltak a legfőbb elemei az általános iskolákba és közösségekbe vitt oktatásnak. A bajok megoldódtak, de a jamaicaiak rajtamaradtak az egészséges élet-ügyön, ami persze elképzelhetetlen sport nélkül. A legolcsóbb sport pedig mindig is a futás volt, kézenfekvő volt, hogy az is a program része lett.

Az akkor elindított mozgalom több eleme fennmaradt, ezért végezhette Usain Bolt is első futóedzéseit egy elzárt, vidéki iskolában. Hogy milyen szuperfittek a jamaicaiak, arra Merlene Ottey-t szokták példaként hozni, hiszen még 52 évesen is indult sprintversenyeken.

Patterson szerint a jamaicai életszemlélet és habitus is kell a győzelemhez. A harcias invidualizmus és magabiztosság melldöngető, a távok végét fölényesen ellazsáló Bolt sajátja is, már a gyerekeket is arra nevelik az edzők, hogy győzzenek mindenáron.

Bár évszázados tudással rendelkeznek a jamaicai edzők, azért sosem szégyellték átvenni mások módszereit. Az Egyesült Államok ösztöndíjakkal importált jamaicai atlétákat a saját egyetemeire, de azok nem mindegyike maradt kint. Hazatérve pedig elhozták a legújabb edzésmódszereket is.

Az egyik első újító az 1952-es olimpián aranyat szerző Herb McKenley volt, de a mai napig is életben lévő alapelveket a 100 yard egykori világcsúcstartója, Dennis Johnson fektette le. Johnson az amerikai San Jose Egyetem legendás edzőjétől, Bud Wintertől leste el a módszereket az 1960-es években. 1971-ben tért vissza Jamaicába, a kingstoni egyetemen indította be edzésprogramját.

Wintert követve azt vallotta, hogy az a sprinter nyer, aki végig laza és relaxált tud maradni.

Elmélete szerint 60 méter után már senki sem gyorsul, onnantól az a lényeg, hogy ne görcsöljön a futó és tartsa a sebességét. Ha Boltot nézzük, a lazaság megkérdőjelezhetetlen, az egyik pillanatban még nézőkkel ökörködik, aztán a teljes koncetrációval nyer.  A '70-es évektől egyre sikeresebbek lettek a jamaicaiak, így egyre többen akartak otthon edzeni és futni, Johnson módszereit pedig a klubok átvették.

Nagyon sokáig a tehetséges sprinterek, származzanak akár Namíbíából vagy Trinidad és Tobagóról szinte mind az USA-ban készültek, az egyetemeken dolgozó edzők csoportjaihoz csatlakoztak. Ma már azonban nem ilyen erős az Egyesült Államok elszívó hatása. Jamaicában is egyre többen kapnak sportolói ösztöndíjat és állami támogatást, így otthon maradnak, a legnagyobb sztárok szinte kivétel nélkül otthon edzenek.

De miért is mennének, amikor a klíma, az edzőtársak (szinte minden bokorban találni egy világbajnoki érmest), az edzők és a feltételek is optimálisak a felkészüléshez. Az ösztöndíjak a szegénysorból származó jamaicaiak előtt is kaput nyitottak, Fraser-Pryce a gettóból jőve lett az egyik legjobb női sprinter.

„Mindig volt olyan jamaicai, aki jól futott és érmet szerzett az olimpián, de a hazai központú program több dominálni tudó embert termel ki. A különbség most annyi, hogy gyakrabban nyerünk érmeket" – mondta a BBC-nek Anthony Davis korábbi versenyző.