Árpád
3 °C
12 °C

Az ember, aki vidáman mond nemet 190 000 000 dollárra

GettyImages-497841760
2017.10.13. 20:27
A szüleitől kap zsebpénzt, önként mond le milliókról, mert mindene a baseball. A japán baseballsztár gyerekkora óta arra készül, hogy a világ egyik legjobbja legyen. Hamarosan Amerikát is leigázhatja.

Otani Sohei nem egy átlagos baseballozó: nem véletlenül hívják a japán Babe Ruthnak. Az 1910–20-as évek legendás amerikai játékosához hasonlítani normál esetben szentségtörés lenne, de Otaninál ez a hasonlat picit sem tűnik túlzásnak, a japán ász ugyanis képes arra, amire nagyon kevesek: dobó- és ütőjátékosként is kimagasló teljesítményt tud nyújtani.

Egy ilyen tudású játékos piaci értéke hatalmas, legalább 200 millió dollár lenne, de Otani kénytelen lesz beérni maximum 10 millióval, amikor jövő év elején leszerződik egy MLB-csapathoz. Sőt, utána is még öt-hat év lehet, mire több százmillió dolláros szerződést kap, pedig lehet, hogy addigra nem lesz nála nagyobb baseballsztár.

Mégsem az a legérdekesebb benne, hogy 102 mérföld/órás (164 km/h) sebességgel tudja dobni a labdát – erre csak hárman képesek ma az MLB-ben: Aroldis Chapman, Felipe Rivero és Joe Kelly –, és emellett olyan jól üt a világ második legerősebb bajnokságában, ahogy az MLB-ben is csak kevesek.

Még csak nem is az, hogy a gyilkos erejű dobásait jobb kézzel, a hatalmas bombákat eredményező ütéseket pedig ballal indítja.

Hanem az, hogy Otani simán lemond 190 millió dollárról, hogy szupersztár legyen.

Otaniért minden MLB-csapat sorban áll, a fele már a helyszínen figyeli a japán bajnokságban, igaz, nincs mindenki egyformán jó helyzetben. Akkor miért éri meg neki? Egész egyszerűen azért, mert nem érdekli a pénz, csak a siker.

A Nippon Ham Fighters játékosa a csapat egészen egyszerű, kollégiumnak beillő szálláshelyén lakik, nincs autója, nem iszik, nem dohányzik, mindent annak rendelt alá, hogy még jobb legyen. Apja is baseballjátékos volt, egészen addig, amíg 25 éves korában meg nem sérült, utána munka mellett fia edzésére koncentrált. Otani napi 12 tál rizst evett, hogy gyorsabban nőjön, miközben kedvenc ütőjátékosát, Macui Hidekit, és kedvenc dobójátékosát, a most is az MLB-ben játszó Davis Jut próbálta utánozni. Miatta játszik egyébként 11-es mezben is.

Óriási pénzre egy darabig nem számíthat

A tavaly elfogadott kollektív szerződés értelmében a csapatok csak 4,75-5,75 millió dollárért igazolhatnak 25 év alatti külföldi játékosokat, akik amatőr státuszba esnek, akkor is, ha profiként jönnek, mint Otani. Noha ezt a keretet 75 százalékkal meg lehet emelni, ha csereügylettel megszerzik más csapat költhető részét, de akkor is csak maximum 10,1 millió dollárnál vagyunk – ez a legtöbb, amit Otani kaphat.

Mivel amatőrként, ráadásul fiókcsapatnál kötött szerződéssel kerül az MLB-be, hat évig nem is számíthat majd hosszabbításra, pláne úgy, hogy az első három évben nagyjából 1 milliós szerződése lesz, utána picit emelkedni fog, de az évi több tízmilliótól messze elmarad majd.

A Japánban kapott nagyjából 2 millió dolláros fizetését sokszorosával toldja meg szponzori pénzekből, Hokkaidóban lényegében lehetetlen úgy lépni kettőt, hogy valamelyik épület vagy tömegközlekedési jármű faláról ne Otani nézzen vissza.

Bár a fizetése aprópénz az MLB-ben osztott fizetésekhez képest, Otani mindenképp a világ legjobbjai ellen akar játszani, és nem akar várni addig, amíg 25 éves lesz.

Ezért sem zavarja, hogy borzasztó időzítéssel megy Amerikába: ha tavaly vált, évi 10 millió fölött kereshetne, ha várna 25 éves koráig, akár még többet.

Amíg van elég pénzem, hogy játszhassak, és élvezem is a játékot, nem kérek mást az élettől

– nyilatkozta a Sports Illustratednek áprilisban. A lap helyi forrásai meg is erősítették ezt, Otani alig költ, minden pénzét hazautalja a szüleinek, akik nagyjából havi 1000 dolláros zsebpénzt küldenek neki. Ennek jó részét edzésről szóló könyvekre és edzőfelszerelésekre költi, a csapat által biztosított lakóépületből a csapat taxijával megy a stadionba, de még az ételen is tud spórolni: meccsnaptól függően az adott nap szponzora zsák rizst, lazacsztéket vagy egy köteg spárgát ajánl fel a meccs legjobbjának, ami azért többnyire Otani.

Különgép az öt rokonnak

Pont ebben van a legnagyobb különbség közte és a legendás Babe Ruth között, aki szinte égette a pénzt. De Otani a korábban nagy hírveréssel Amerikába szerződött japán baseballosokhoz képest is más. Darvis Ju 11 millió, Tanaka Maszahiro pedig 22 millió dollárt keres 2017-ben. Utóbbiért, amikor a New York Yankeeshez szerződött, egy külön Boeing 787-es Dreamlinert küldött a csapat, hogy elhozza a játékost ötödmagával.

A Dreamlinereket akkoriban kezdték el leszállítani a légitársaságoknak, Tanaka tehát egy zsírúj, több száz férőhelyes gépen mehetett New Yorkba, mert semmi sem számított a Yankeesnek.

De van ilyen, hogy valaki mindent csinál?

Otaninak az American League (AL) főcsoportban lenne a legnagyobb esélye, hogy sztárrá váljon. Ott ugyanis a dobásait és az ütéseit is elég jól tudnák használni.

Azért kell különbséget tenni a két főcsoport között, mert az AL és a National Leauge (NL) szabályai nem teljesen egyeznek, utóbbiban a dobójátékosoknak is kell ütni, előbbiben viszont a dobók helyét kijelölt ütőjátékos (designated hitter, DH) veszi át. Otani DH lehetne azokon a napokon, amikor nem dob, vagyis nem kellene védekeznie a pályán rohangálva.

Na nem mintha nem lenne képes egyszerre csinálni a kettőt. Japánban volt olyan döntőszériája, amiben a meccs elején ütött, majd a végén piszkosul gyors dobásai miatt záró dobójátékosként (closer) játszott, és meg sem kottyant neki.

2017-ben ugyan kisebb sérülésekkel bajlódott, de 2016-ban olyan szezont zárt, ami nem emberi. Olyan erővel dobott, mint a 2016-os all-star Noah Syndergaard, olyan hatékonysággal, mint a legjobban fizetett baseballozó, Clayton Kershaw, ami mellett olyan jól ütött, mint a 2016-os idény legjobb AL-ütőjátékosának választott David Ortiz. Vagyis lényegében mindent megcsinált a pályán, amit csak lehet.

Annyira jó volt, hogy Japánban szabályt kellett módosítani miatta – így már dobójátékosok is megnyerhetik a legjobb ütőknek járó díjat.

Annak persze kicsi az esélye, hogy Amerikában egyből mindkét szerepkörben bevetik, de ha egyszer szabadjára engedik, olyat láthatunk, amit Babe Ruth 1935-ös visszavonulása óta nem. Sok múlik azon is, hogy melyik csapathoz ír alá – a nemrég érvénybe lépett kollektív szerződés értelmében már maga választhat klubot, korábban egy vaklicit után a győzteshez kerültek a nemzetközi rendszeren keresztül igazolt játékosok.