Szerbia nemzeti hőse pár éve csak magyarul tudott

03
2017.11.23. 19:56
A felkészülés utolsó szakaszában megsérült Mátraházán, de a kényszerpihenő után a vb-n még jobban kívánta a birkózást, és megnyerte a 75 kilósok között az aranyat. Nemes Viktorban akár még két olimpia is benne van, nem koptatta el a birkózás a testét, igaz, a vállát folyamatosan kezelik.

„Tényleg nem izgultam, jól látszódott. Úgy voltam vele: mit veszíthetek? Itt vagyok egy világbajnoki döntőben, kiadom az összes erőmet, megyek, ahogy csak bírok, fárasztom az ellenfelet, aztán csak nem kapok ki. 19 év munkáját vittem be a körbe. A legkisebb teher nélkül. Volt, hogy tapasztalatlanul magamra raktam a terhet, mint a 2015-ös Európa-játékok fináléja előtt, most nem. Gondolatban még most is szaladgálok. Egyik interjú jött a másik után, fogadott a szerb államfő, miután hazajöttem, díszvendég lettem. Az a nap megváltoztatta az életemet” – így kezdtük a beszélgetést a 24 éves Nemes Viktorral, aki a párizsi birkózó-világbajnokságon aranyérmes lett.

Névjegy

Nemes Viktor 1993. július 21-én született Zentán.

  • 2015, Európa-játékok, ezüstérmes
  • 2016, Európa-bajnokság, ezüstérmes
  • 2016, olimpia, 9. helyezett
  • 2017, világbajnokság, aranyérmes

Szabadkán találkoztunk, a magyar konzulátus mögött, és útban az interjúra megnéztem, hogyan birkózott az orosz Alekszander Csehirkin ellen. Semmi feszültség nem látszott az arcán, és ahogy megerősítette, nem is volt. Nemcsak én, hanem ő is visszanézte a döntőt a beszélgetés előtt, így nem volt nehéz rekonstruálni azt a napot. Sőt, igazából valamennyi meccset megnézte, mert a hibákat kereste, kifogástalan birkózás ugyanis nem létezik.

Nem jó előjel

Nemes a májusi, újvidéki Európa-bajnokságon nem szerepelt jól, túl magasra tette önmaga előtt a lécet. Görcsös volt, mindenáron nyerni akart, kárpótlást szeretett volna a riói olimpiáért, ahol két vereséggel a kilencedik lett. Ott volt az egész családja a városban, együtt szerettek volna ünnepelni vele, erre az első körben megverték, és nélküle folytatódott a verseny. Kevésszer érte nagyobb csalódás, mint akkor, mert egy verhető ellenfél búcsúztatta.

„Szétoszlott a koncentráció. Rióban az olimpia hangulata és a nagy körforgás hatott rám kedvezőtlenül. Először voltam olimpián, csak csodálkoztam. Újvidéken más volt a helyzet, a szerb és magyar nézőknek szerettem volna megmutatni, mennyire erős vagyok, de nem bírtam, mert a fejem nem engedte. Párizsban minden rendben volt. A döntő előtt kiropogtatták a hátam, és nekimentem Csehirkinnek.

Ő verte az elődöntőben Lőrincz Tomit, hát vele, Szöcsivel, azt hiszem, nehezebb dolgom lett volna.

Így visszagondolva nem az volt a legnehezebb meccsem, hanem az örmény Karapet Csaljannal szembeni, még a negyeddöntőben. Na, az aztán teljesen kimerített.”

Még ne is szaladjunk ennyire előre, mert élete napján az első meccs is kőkemény volt. Az iráni olimpiai harmadik Szaeid Abdevalival kellett küzdenie, akitől az olimpián kikapott, ezért most természetesen fűtötte a visszavágás. Akkor hibázott, most nagyon nem szerette volna, ha mindjárt vereséggel mutatkozik be. 2-1-re nyert.

Nem nézte meg, ki lesz a következő ellenfél, mert a sorsolás is kizökkenthet egy versenyzőt, ha túlzottan előreszalad a tekintete az ágrajzon, és már azt képzeli, mit kell tennie a következő körben.

A második rivális a kazah Makszat Jerezsepov volt, ellene kedvező volt a mérlege, ő nem is késztette nagy erőbedobásra (3-1), aztán jött a már említett Csaljan elleni csata, akitől háromszor is kikapott már korábban. Most azonban neki jött ki a lépés jobban, és ha szűken is, sok energiát felhasználva, 2-1-re felülmúlta.

Az elődöntőben a fehérorosz Kazbek Kilou ellen meg sem állt hét pontig, és bár a döntőben Csehirkin csinált rajta egy pontot az elején, nem esett kétségbe. Feltartóztathatatlanul ment előre, előbb egyenlített, majd egy perccel a vége előtt egy mögé kerüléssel megszerezte a negyedik pontját, az orosz pedig érezte, veszít, elfogyott az ereje. 

A magyar gyerek

Fogadta az államfő, Aleksandar Vučić a sikere után, és azt a kifejezést használta, itt van ez a magyar gyerek – szó szerint így mondta –, aki idén az első világbajnoka lett az országnak.

Ettől még nincs esélye arra, hogy az ország legjobb sportolója is legyen, mert szerinte az egy szintén világbajnok kenus lesz, aki pár nappal később az ő diadala után nyert, és dzsúdóban is volt szerb világbajnok, épp itt, Budapesten.

Ráadásul ott vannak a focisták is, akik kijutottak a jövő évi világbajnokságra, tele nagy sztárokkal. A southamptoni Dušan Tadić például szintén vajdasági, Topolyán született. 

„Ilyen jó erőben még sohasem éreztem magam.

Nem savasodtak be az izmaim, bírtam az iramot az elejétől, tényleg nem tudott semmi kizökkenteni.

Étrendet váltottam az év elején, ami jó hatással volt rám. Régebben szerettem a csokit, cukrot, most egyáltalán nem eszem ilyesmit. Tiszta vizet iszom, semmi szénsav. Az édesség helyét a gyümölcs foglalta el. És könnyebben éreztem magam. Könnyebben mentek le a kilók is rólam, semmi gondom nem volt a fogyasztással. Három kiló könnyen leszaladt egy kemény edzésen a verseny előtt. Régebben sokat szenvedtem ezzel. Nem kellemes érzés, ha a legfontosabb pillanatban nem akarnak lemenni rólad az utolsó dekák, hanem ragaszkodnak. Mindez apróságnak tűnik, de ebben a sportágban is sok apróság adja össze a nagy egészet. A nyerést.”

A győzelemből jelentősen kivette a részét a szerb válogatott bolgár edzője, Stojan Dobrev is. A szakembernek már hét világbajnoka volt, ő lett a nyolcadik a sorban.

Azt mondtam neki, látod, nem én lettem az első a karrieredben, aki veszít, és ezüstérmes lesz.

Mámorban voltam, de ezt azért el kellett mondanom neki, ez is jól látszott a tévében.”

A magyar kapocs

A felkészülése nem volt zavartalan, a tatai edzőtáborban begyulladt a füle, a mátraházi edzőtáborban a fejbőre nyílt szét, amikor az egyik edzőpartnerrel összefejelt. Össze kellett kapcsolni a fejbőrét, nem edzhetett pár napig, amíg gyógyult. Már azon gondolkodott, milyen rossz jöhet még a vb-n, de ott minden jóra fordult.

Magyarországra gyerekkorától jár versenyezni, már kilenc-tíz évesen is gyakorta átmentek Szegedre, Hódmezővásárhelyre Zentáról akkori edzőjével, Zörgő Lászlóval. Ő egyébként megjósolta, csak húszéves kora után szabad eredményt elvárni tőle, mert addig érnie kell mind mentálisan, mind fizikálisan. A zentai klub azóta nincs jó bőrben, Nagybecskerekre jár edzeni, ha az országban van, a klub színeit képviseli, de keveset van ott. Ő is, mint a magyarok, rendszeresen jár a Bundesligába birkózni.

Szereti Magyarországot, Tatán például hat szőnyeg van egymás mellett, ők ilyen helyiségről csak álmodoznak Szerbiában. Bácskán kívül nincs is más része az országnak, ahol komoly hagyománya lenne a birkózásnak, Belgrádban sem.

„17 évesen nem is beszéltem szerbül. Nem volt rá szükségem. Vicces, de ha azt mondták patika, előbb a gyógyszerre gondoltam, holott a szerbek a cipőre használják ezt. Zentán sok magyar él, de akik szerbek, azok is tudnak magyarul. Amikor elvégeztem a szakképzőt Adán, addig magyarul tanultunk mindent. Bekerültem a válogatottba, ott aztán szépen kezdtem felszedni a szerb szavakat, mondatokat.

Nem piszkáltak egyszer sem azért, mert nem tudtam a nyelvet, inkább segítettek.

Elsősorban az ugyancsak zentai Frísz Krisztián és Davor Štefanek segített, Szabadka olimpiai bajnoka, akivel van egy közös nyelvünk, amiben keverednek a szerb és a magyar szavak. Neki is magyar az anyanyelve, az enyém is. Még most is könnyebb magyarul nyilatkozni, de most már rendben vagyok, ha meg kell szólalnom a szerb tévében.”

Ezek után pláne adódik a kérdés: miért nem magyar színekben versenyez?

Az első gondolata az volt, hogy komolyan fel sem merült az országváltás, de például nem hivatalosan a márciusi, szombathelyi Magyar Nagydíjon megkérdezte tőle Sike András kapitány. Nem kockáztatna keveset, mert Lőrinczet kellene kiszorítania, másrészt az életjáradékot, amit ezzel a vb-arannyal megszerzett, el is veszítené. (40 éves korától kapja majd Szerbiában.)

A hazám neve: Vajdaság

„Van magyar útlevelem, persze. Ismerem a magyar ünnepeket, a nyelvet, a meséket, a történelmet, persze. De épp a történelem hozta úgy, hogy nem Magyarországon, hanem Szerbiában születtem. Nagyon szeretek Zentán élni, szeretem a Vajdaságot, az itteni őszinte és nyíltszívű, segítőkész embereket. Hogy mehetnék el innen olyan egyszerűen? Nekem a Vajdaság jelenti a hazámat. Amikor kicsi voltam, minden más lett volna. Most már nem olyan könnyű váltani.

Magyar vagyok, de mindkét országot ugyanúgy szeretem. Egyiket se jobban, egyiket se kevésbé, pontosan ugyanúgy, és ez így van rendjén.

Engem itt a tenyerükön hordoznak, 2 ezer eurót kapok havonta, ami nagyon nagy pénz itt. A jó sportolókat megbecsülik és támogatják Szerbiában. Emellett még mehetek a Bundesligába birkózni.”

Amikor a dobogón állt, csak arra gondolt, hogy a legmagasabb fokon áll a szó szoros és képletes értelmében is. Csak hallgatta a himnuszt, nem peregtek le előtte a képek az első lépésektől a csúcsig. Szerinte annyira leírhatatlan a boldogság olyankor, hogy az apró részletekre nem is figyel az ember. Fel sem fogja, mi történik. Mondták is neki, majd kell vagy húsz év, mire megérti, azon a napon mekkora teljesítményt ért el.

Szerinte nem az a lényeg, magyar vagy szerb a dallam, hanem az, hogy még jó sokszor szólítsák az első fokra.

Meggyőződése ugyanakkor, hogy a magyar himnuszt többször hallotta eddig, mint a szerbet, és jobban ismeri a szövegét is.

Már másnaptól arra gondolt, milyen hosszú és kemény lesz az út a tokiói olimpiára, de nem érdekli, vállalja a gyűrődést, és nagyon élvezni fogja a helyzetet, hogy most már nemcsak az egyik a sok jó versenyző közül, hanem a címvédő.

„Jövőre, a budapesti vb-n célpont leszek, nem zavar, sőt. Jobb is így, hogy tudják nevem. A magyar közönségnek is úgy mutatnak majd be, hogy világbajnok vagyok. Örömmel fogok magyarul beszélni akkor is, ahogy mindig.”

Öccse, Máté volt a szobatársa, akinek világbajnoki újoncként nem volt még meg kellő rutinja, de a jövő az övé. Igaz, Štefanek súlycsoportjában van, vagyis nem lesz könnyű kitűnnie, de megvan benne az elszántság, és legszebb álmuk válna valóra, ha mindketten ott lehetnének a tokiói olimpián.

Nemes folyamatosan figyeli a szintén zentai Nikolics Nemanja teljesítményét, az Instagramon ír is neki a friss képei alá. Örült neki, hogy látja még a válogatottban. Györe Lászlót is szóba hoztuk, aki szintén zentai és a szerb teniszválogatott tagja.

A riói olimpiai faluban találkozott Hosszú Katinkával, akit egy kicsit meg is lepett azzal, hogy szerb melegítőben, de magyarul szólította meg.

Gratulált neki, beszélgettek egy keveset, amondó, hogy egy birkózónak is becsületére válna az a munka, amit ő elvégez. Szokta ugyanis követni a Facebookon, és látja a súlyt emelő képeit.

„Te is, én is, az öcsém is, mindenki tudja, mit szeretnék elérni Tokióban. Amit Katinka is. És minden olyan sportoló, aki kijut oda.

Nem lesz könnyű, mert mindenki álmokkal utazik, de csak egy lehet maradéktalanul boldog.

Biztosan könnyebb lesz úgy nekivágni, hogy már világbajnok vagyok, mintha csak egyszerű helyezések lennének a nevem mellett. 77 kilóra emelik a súlyhatárt, ami nekem előnyös, mert kevesebbet kell fogyasztani, és kevéssel verseny előtt lesz a mérlegelés, nem egy nappal korábban, így nem lehet visszaszedni tíz kilót, ami a nagy fogyasztókra amúgy jellemző volt. Motivál, ha már Davornak sikerült, miért ne sikerülhetne nekem is. Így se rossz, persze, ha azt mondja majd Davor kisfia, hogy az apám olimpiai bajnok, a keresztapám, vagyis én, világbajnok. De a kis Zentának még nem volt egyéni olimpiai bajnoka.”

Három bronz jutott a magyaroknak

Magyarország 2014-ben ünnepelt utoljára világbajnokot, Bácsi Péter ugyanebben a súlycsoportban volt a világ legjobbja. A párizsi vb-n a magyar küldöttség három bronzig jutott, mindhármat kötöttfogásban szerezték birkózóink: az olimpiai ezüstérmes Lőrincz Tamás (75 kiló), Korpási Bálint (71) és Kiss Balázs (98).

(Borítókép: Huszti István / Index)