Miért lettek Európa-bajnokok a spanyolok?

A kiesők után a második részben a csoportkört túlélő csapatokkal foglalkozunk, akik között akadnak olyanok, akik egyáltalán nem emlékeznek jó szívvel a 2008-as Eb-re. És persze szó lesz az alábbiakban a terveit maradéktalanul teljesítő, sőt túlteljesítő válogatottakról is.

Jönnek a lenyűgöző hollandok, az őket is lenyűgöző oroszok, az unalmas horvátok, a flegma portugálok, a fekete lovag szerepét alakító törökök, a döntőig jutott, de ott elvert németek, a nézőkkel elbánni bármikor kész olaszok és a tökéletes spanyolok.

Portugália

Amikor Luiz Felipe Scolari megpillantotta a sorsolás után előbukkanó sima, lebetonozott utat a döntőig, szinte már látta magát a Chelsea öltözőjébe arannyal a nyakában besasszézni. A csoportkör tiszta munka lett, a törököket simán, a cseheket nehezebben győzték le, majd következett a rendszeresen visszaütő, ezért csak a jó ég tudja minek erőltetett pihentetés, amely a Svájc elleni, érdektelennek tűnő vereségbe torkollott.

Nem állítjuk, hogy a németektől elszenvedett vereség okait elsősorban ebben kellene keresni, hiszen június 19-én a lelátóra száműzött Joachim Löw csapata egyszerűen leiskolázta Portugáliát. Meglepő módon a szezon során nem sokat mutató Deco volt a csapat legjobbja – és nemcsak a németek ellen –, az élete idényét teljesítő C. Ronaldo viszont ugyanúgy nem tudott szinte semmit hozzátenni a portugálok játékához, ahogy korábban sem.

Scolari képtelen volt befoltozni egy lyukat, ehelyett ütött egy másikat: csapata védelmén. Ricardo a mezőny legrosszabb kapusa volt, amiről nem tehetett a brazil mester, arról viszont igen, hogy Paulo Ferreirát balhátvédként játszatta, akiről tetszés szerint fordultak le az ellenfelek. Ezen kívül hiába a két remek szélső, ha nincs középen, aki értékesítse a passzaikat. Nuno Gomes pályája csúcsán sem volt klasszis, Helder Postiga meg nem kapta meg a bizalmat (amit a németeknek fejelt gólja alapján megérdemelt volna).

Portugália szereplése csak azért csalódás, mert a vártnál egy körrel korábban futottak bele a németekbe; ha az a vereség az elődöntőben jön össze, a bronzzal a zsebükben őszintébben mosolyoghattak volna, így azonban csak egy jó meccset köszönhetünk nekik, valamint elmerenghetünk, vajon Scolari csapata mit tudott volna kezdeni a spanyolokkal. Szerintünk annyit sem, mint a németek.

Törökország

A Fatih Terim & Allah Akbar FC. A török válogatott több ismeretlen névvel a keretében sorakozott fel a rajtvonalnál – hogy a portugáloktól elszenvedett vereség után kifejezetten nehéz helyzetből várja a csoportkör folytatását. Ami az utolsó két fordulóban történt, azt nehéz elemezni, mert nem technikai vagy taktikai döntések eredményezték a már kilapult EKG-vel fekvő törökök visszatéréseit a halálból.

Volt velük egy Emre, akiről tudjuk, hogy jó játékos, csak valahogy sosem jön ki belőle rendesen, de az ember jogosan gondolhatta, hogy az ő játéka lesz a törökök taktikájának kulcsa. Erre az apró irányító beszólt Terimnek, aki válaszul roppant komoly, bár csak szóban létező sérüléssel látta el játékosát. Innen kezdve Arda Turan és Semih Sentürk nevét kellett ízlelgetnünk, akik a parádés török helyzetkihasználás első számú felelőseiként akkor szereztek gólt, amikor már nem volt idő válaszolni.

A törökök meglehetősen bizonytalan védelemmel és egy még bizonytalanabb cserekapussal gondolták végigverni a mezőnyt (utóbbi az első számú kapus pillanatnyi elmezavara miatt kapott jelentőséget), de ennél is nagyobb baj volt, hogy Nihat nem érezte az egyékes játékot, Tuncay lelkes volt, de kicsit képzetlennek tűnt, Kazim pedig képzettnek tűnt, de jó csatárnak egy percre sem. Mindez azt eredményezte, hogy a török meneteléshez új szövetségesre volt szükség, amelyet a szakzsargon mák, mázli, röfi, kan, malac neveken ismer.

A horvátok elleni továbbjutás beszedte a maga áldozatait, így a németek elleni elődöntőben komolyan felmerült a harmadik számú kapus bevetése csatárként, maga a mérkőzés meg hiába hozott csodaszámba menő első félidő után újabb feltámadást, a legvégén nem adták, hanem kapták. Vakszerencse ide, gyengébb ellenfelek oda, a török válogatott kellemes színfoltja volt az Eb-nek.

Németország

Bár a német válogatott teljesítményének kicsengését muszáj pozitívnak minősítenünk, hiszen döntőbe jutottak, és bár ott tükörsima vereséget szenvedtek, az odáig vezető úton előfordult, hogy nagycsapatokra emlékeztető játékot nyújtottak. A másik serpenyőben viszont ott van a horvátok és az osztrákok elleni rettenet, amelyek közül csak az egyik sebzett mélyet, de közös volt bennük, hogy mindkettő komoly hiányosságokra mutatott rá.

Löw csapata nem különösebben bonyolult játékot játszott, azt viszont némi meglepetésre csatárok híján is eredményesen. Ha azonban az ellenfél lezárta a széleket, a német válogatott úgy megbénult, mintha nem is az anyaország szülöttei lettek volna a játékosok (ami a komplett csatársorról valóban el is mondható). A horvátok elleni szenvedés és a törökök első félidei parádéja láttán az ember nehezen hitte el, hogy a Nationalelf az ellenfél.

A támadók a középpályásként erőltetett Podolski kivételével igen szerény részt vállaltak a német csapat sikereiből, Klose ugyan bólintott két gólt is (Ricardo és Rüstü 70-70 százaléknyi részt vállalt bennük), de centerként csalódást keltett, Gómezről nem tudtuk meg, miért került a csapatba, a többiek reménytelen játékkal hálálták meg a nekik jutó kevés játékpercet.

Schweinsteiger és Podolski bejátszotta a két szélt, de egyikük sem volt képes folyamatosan kiemelkedő teljesítményre, és mivel Ballack szintén nem, a németek játéka itt-ott kifejezetten esetlegesnek tűnt. Ezek után valóban nem kérdés, hogy ettől a csapattól nagy eredmény a döntő, azt ugyanis soha nem tudjuk meg, mire lettek volna képesek egy esetleges keresztbejátszás során.

Horvátország

Slaven Bilic csapata egyszer megvillantotta oroszlánkörmeit, majd gyorsan visszahúzta őket, és onnan kezdve csak fogcsikorgató küzdelmet, masszív védekezést és egy balhátvédet adott hozzá az Eb-hez, amelyet a törökök zártak le számukra. Szomorkodásra nekik sincs okuk, az ő játékukkal nyertek már ugyan Eb-t, de ahogy Otto Rehhagel is mondta, „csodák csak harmincévente vannak”.

A horvátok a fegyvertelenül (azaz támadók nélkül) csatába induló gárdák számát gyarapították, nem meglepő módon játékuk alapjának a masszív védekezést szánták, ami ritkán generál zajos közönségsikert. A szórványos tapsra minden kétséget kizáróan rászolgáltak, hiszen az emberhátrány Kranjcart és/vagy Petricet magukkal húzva a lehető legkisebb különbséggel maradtak alul a negyeddöntőben.

Az egy szem életjeleket mutató csatár, Olic mellett a két szélen Rakitic és Srna játékában volt felfedezhető tudatos támadójáték, rajtuk kívül még a fiatal kora miatt a nagy felhajtást szemlátomást nem könnyen viselő Modric tett a közösbe néhány szép megmozdulást, de tőle sem láttunk 20 millió eurót érő játékot, hajlamos volt hosszú percekre eltűnni a mezőnyben.

A védelem közepén Kovac és Simunic precízen tette a dolgát, a fedezetsor labdaszerzője, Nico Kovac ismét erőssége volt csapatának, de mindannyiukat felülmúlta a balhátvéd Pranjic, aki az Eb egyik nagy felfedezettje lett. Horvátország öregecske csapata több poszton is frissítésre szorul a jövőben, ez a gárda annyira elég, hogy mindenhol ott legyen, de ahhoz, hogy komoly nyomot is hagyjon, néhány játékostól el kell köszönni. Kranjcartól elsősorban, bár lehet, hogy neki az is elég, ha apu felpofozza. Rászolgált.

Hollandia

Úgy nézett ki sokáig, hogy most összejön. Nem jött. Marco van Basten csapata úgy hasított keresztül a halálcsoportnak titulált egykori nagycsapatokat tömörítő kvartetten, hogy meg sem döccent, sőt akkor sem feküdtek le, amikor a hagyományok szinte megkövetelték volna tőlük, hogy az olaszok vagy a franciák helyett a románokat vigyék magukkal a negyeddöntőbe.

Van Basten támadásra szólította csapatát, amely egyszerűen bohócot csinált a vetélytársakból. Jellemző kép volt, mikor a franciák elleni mérkőzésen a hatalmas fölényben lévő hollandok vezetésük tudatában sem védőket, hanem támadókat cseréltek be, akik a szűk előny őrizgetése helyett a földdel tették egyenlővé ellenfelüket. És ha az újkori focitrendeknek ellent is mondott Van Basten lépése, a szurkolók kitörő örömmel fogadták, hogy akinek van támadója, az nemcsak a padon jegeli őket.

A fentiek mellett ráadásul a holland védelem sem volt rossz, a két szélen Boulahrouz és Van Bronckhorst, középen Mathijsen és Ooijer teljesített az oroszok elleni összeomlásig szinte hibátlanul. Van der Sar fogott, mint a frissen festett strandkorlát, és ha hozzátesszük, hogy a középpályán Engelaar és De Jong is nagyszerűen játszott, nem kell meglepődnünk, hogy az egész torna legnagyobb esélyesének tartotta őket ország-világ.

Aztán jöttek Hiddinkék, és a hitetlenkedő hollandokat túlfutva, átjátszva, befűzve kiütötték őket. Hollandia nagyon sajnálhatja, hogy ilyen szerencsétlen pillanatban akadt bele a fantasztikus oroszokba, mert a Van der Vaart, Sneijder, Kuyt, Van Nistelrooy négyes nagyon szép reményekre jogosította fel őket, a spanyolokkal ellentétben azonban az Oranje Eb-je nem a mumusűzésről szólt.

Olaszország

A hollandok szöges ellentéte. Nem volt ember, aki ne örült volna az Eb-n egyértelműen csalódást okozó világbajnoki címvédő kiesésének. Donadoni csapata az olasz futballról szóló összes (jogosan és tévesen hangoztatott) sztereotípiát felsorakoztatva mindent elkövetett, hogy megkeserítse a meccseik elé leülő nézőket.

Könnyen lehet, hogy Donadoni válogatottjában nem is volt több, ráadásul Cannavaro sérülése a tökéletesen formán kívüli Materazzit és Barzaglit irányította az olasz kezdőbe, akik pont úgy mondtak csődöt, mint a szezont végigvergődő Milanra épített középpálya. Chiellini és De Rossi bevetése, valamint némi átszervezés már meghozta a védelem stabilitását, ám ennél semmivel nem többet. A reménytelen Tonihoz ragaszkodó Donadoni hiába variálta másik csatárának személyét, az olaszok a félpályát átlépve kámforrá változtak, és csak hosszas keresgélés árán lehetett rájuk bukkanni. Románia ellen még csak rezgett a léc, a csoportból továbbverekedték magukat, na de aztán.

Pirlo hullámzott, Camoranesinek nagyon új volt, hogy ilyen rossz csapatban kell játszania, Cassanónak felvillanásai voltak, Del Pierónak azok sem, Di Natale játékáról meg mindenkinek a mindent eldöntő büntető fog eszébe jutni. Toniról semmi. Fejelt egy meg nem adott gólt, egyszer parádésan szerelte a ziccerben érkező Grossót, egyéb megmozdulásait elködösíti a negyeddöntőre megnövesztett bajusz képe.

Donadoni hibájául az róható fel, hogy nem gondoskodott Pirlo helyettesítéséről, máskülönben valóban a legerősebb rendelkezésre álló olasz válogatottat hozta magával – ám ez a hiba azt jelentette, hogy irányítója nélkül a regnáló világbajnok nem volt több, mint egy büntetőrúgásokba görcsösen kapaszkodó kiscsapat, amelynek egyetlen esélye, hogy 0-0-val kihúzza. Ez pont sikerült is neki.

Oroszország

Egy holland importalapokra épített, igazi oroszos erényeket csillogtató, ismeretlen világsztárokkal érkező és a közönség szimpátiáját egy csapásra megnyerő gárda volt az oroszoké. Guus Hiddink csapatában egy újabb mérvadó, várhatóan a jövőben is komoly szerepet játszó válogatottat ismerhettünk meg, amely az ismeretlenségből odáig jutott, hogy Spanyolországot félteni kellett tőlük az elődöntőben.

Az első két meccsen csak azt láttuk, elszántan rohangálva lövöldözik Pavljucsenko felé a labdákat, és már éppen elkezdtünk volna a svédek továbbjutása fölött keseregni, amikor visszatért Arsavin, és vele a ritmus, a fantázia és a sebesség az orosz támadásokba. A svédek szétcincálása szemernyi problémát nem okozott, a hollandok magabiztos kiejtése azonban már mestermunka volt, csapat és edző részéről egyaránt.

Hiddink fegyelmezett, mégis könnyeden elegáns orosz csapattal ajándékozta meg a nézőket, amely mindenki megrökönyödésére fizikálisan és taktikailag is megverte a nagy esélyesnek számító Hollandiát. Arsavin mellett a balhátvéd Zsirkov nevét is megtanultuk, de Szemsov, Pavljucsenko és Zirjanov is az Eb kellemes meglepetései közé tartozik. Mégis, az oroszok elsősorban mint csapat lettek sokak kedvencei.

A taktikailag is tökéletes spanyolok már túlságosan nagy falatnak bizonyultak, Hiddinkék kénytelenek voltak egy bronzzal beérni (azt azért lehet sajnálni, hogy Eb-n nem játszanak bronzmeccset), de nem kell nagy jóstehetség ahhoz, hogy megállapítsuk: hallunk még erről az orosz válogatottról. Kész, eddig bírtuk: és mi lett volna, ha itt van Pogrebnyak?!

Spanyország

A spanyol válogatottról nehéz bármi újat mondani, hiszen a csapból is a tökéletes csapatjátékot rendszeresen felbukkanó, zseniális egyéni teljesítményekkel kombináló csapat dicsőítése folyik, ráadásul jogosan, hiszen Spanyolország a legerősebb kerettel érkezve, a legmagabiztosabb játékot játszva nyert nagy tornát 44 év után. Ember nem akad, aki kétségbe vonná győzelmük jogosságát.

Aragonés a döcögősen induló selejtezők végére nemcsak megnyerte csoportját, de összeállította a csúcsra jutó keretét is, amelybe szemernyi beleszólást nem engedett sem a sajtónak, sem a hisztériázó játékosoknak, majd boldog-boldogtalannak beszólva, játékosait sem kímélve, háklis generálisként végigverte csapatát az Eb mezőnyén. Vagyis inkább végigverte velük a mezőnyt.

A legjobb négybe jutott csapatok közül egyedül Spanyolország érkezett veretlenül, és hogy végül az egész torna során nem talált legyőzőre, az elsősorban talán annak köszönhető, hogy Aragonés csapata (az olaszok kivételével) az összes ellenfelére rá tudta erőltetni az akaratát. A rengeteget mozgó Senna-Xavi kettős előtt a széleken Silva és Iniesta mind az Eb álomcsapatának tagjai, Torres és Villa pedig a világ legjobb csatársorát alkotja most éppen.

A Casillas által biztosított, Puyollal és Marchenával felálló védelem (Ramosszal és Cazorlával a két szélen) nem számít különösebben erősnek, mégsem kaptak a csoportküzdelmek után egyetlen árva gólt sem. Ez a fent említett erénynek tudható be: Spanyolország egyszerűen mindenben felülmúlta vetélytársait, és most az egyszer még a szövetségi kapitányuk is tolta a szekerüket, annak ellenére, hogy a hagyományok kerékkötést írtak volna elő számára.

Aki a ki volt a spanyolok legjobbja kérdésre hiába keresi a választ, az találjon vigaszt abban, hogy ezáltal megtalálta a választ egy sokkal fontosabb kérdésre: miért lettek Európa-bajnokok a spanyolok?