Luis Aragonés, a spanyol haza bölcse

A spanyol szövetségi kapitányokkal szemben az utóbbi években jogosan megfogalmazott fenntartások átgondolására szólít az Európa csúcsáig menetelt csapat idei teljesítménye – legalábbis ami a hozzáértést, a játékfilozófiát és természetesen az edzői karizmát illeti. Egyéb aspektusokból tekintve ugyanis Luis Aragonés nem csak méltó követője elődeinek, de túl is szárnyalja őket.

Az Eb után azonnal a Fenerbahce (az MTK leendő ellenfele a BL-selejtezőben) szolgálatába álló edzőt pokróc stílusa, saját játékosait sem kímélő kiszólásai és az emlékezetes Reyes-Henry affér okán nehéz volna szimpatikus embernek nevezni. De hogy a labdarúgáshoz nagyon ért, azt gazdagon bizonyította a mögöttünk álló Európa-bajnokságon, amelynek során remekül összeválogatott keretéhez tökéletes taktikát adva gond nélkül győzték le ellenfeleiket.

José Luis Aragonés Suárez 1938-ban, Madridban született (az egész Eb legidősebb résztvevője volt), és neve hiába forrt szinte egybe az Atlético Madriddal, játékos-pályafutását a szintén fővárosi Getaféban kezdte, sőt egy ideig a Real alkalmazásában is állt, bár a nagycsapatban soha nem jutott szóhoz. Megfordult az Oviedo, a Recreativo és a Betis csapataiban is, mielőtt 1964-ben hazatalált az Atléticóhoz.

Amellyel három bajnoki címet szerzett a klub aranykorszakának számító hetvenes években, a BEK-ben pedig 1974-ben egészen a döntőig vezette a csapatot, sőt az első mérkőzésen az ő góljával alakult ki az 1-1-es végeredmény (az újrajátszást 4-0-ra a bajorok nyerték). A madridi munkáscsapatnál kapta első becenevét, a Zapatonest (Nagylábú), amelyet szabadrúgásainak köszönhetően ragasztottak rá csapattársai.

A másodikat már a közönség adta neki, és nem játékosként, hanem edzőként jutott hozzá az El Sabio de Hortaleza (Hortaleza bölcs férfija) névhez. Méghozzá természetesen az Atléticónál, amelyet négy alkalommal is szolgált, legutóbb 2003-ban, majd innen egy mallorcai kitérőt követően elfoglalta a spanyol válogatott kispadját. Ezt a sikerrel megvívott Eb után a Fenerbahcéjéra cserélte.

Edzőként spanyol bajnoki címet szerzett (1977), háromszoros kupagyőztesnek vallhatja magát, nem meglepetés, hogy bár a fél spanyol élvonalnál dolgozott (a teljesség igénye nélkül: Barcelona, Espanyol, Valencia, Sevilla, Betis), összes jelentős címét az Atléticóval nyerte – ez a megállapítás azonban csak vasárnap estig volt igaz, azóta Európa-bajnoknak mondhatja magát.

Az Henryt negro de mierdára (fekete szar) átkeresztelő mester természetéről sokat elárulnak nyilatkozatai és ügyei. Az Eb alatt az olasz Gattusót találta meg keresetlen szavakkal (véleménye szerint tucatjával játszanak posztjukon nála jobb játékosok a Serie A-ban), majd előbb Sergio Ramosszal rúgták össze csúnyán a port – szemtanúk szerint úgy kellett szétválasztani őket egy edzés után –, de vélhetőleg a folyton lecserélt és ezt igen nehezményező Fernando Torresszel sem járnak össze vacsorázni.

Az eredmények azonban önmagukért beszélnek, és a spanyol szövetségi kapitányok a mostanihoz hasonlóan bivalyerős kereteikkel sem értek el semmit, ezért jelen pillanatban Spanyolország egyik legünnepeltebb embere a zord modorú edző. Az általa összeválogatott csapatot ugyanis nem egyszerűen győztessé formálta, de megtanította gond nélkül elviselni az esélyesség terhét, ami korábban rengetegszer okozott gondot a spanyoloknak.

Aragonés ugyanakkor szemrebbenés nélkül kihagyta a keretéből Rault, a kezdőjéből Fabregast, de a hatvanadik perc után Fernando Torres sem sokat volt pályán az Eb-győztesben, arról nem is beszélve, hogy kétszer is egyszerre hozta le Iniestát és Xavit, amihez a Barcelonában meghatározó játékosnak számító fedezetek nem nagyon lehettek hozzászokva.

Mindez azonban – ha néha nehezen is volt védhető Cazorla pályára küldése Iniesta helyén – végig egy célt szolgált, ezt pedig végül elérte Spanyolország, ezért tehát bármit csinált Aragonés, akárhány vitás döntése akadt, számtalan bütyökre lépett is rá, végig igaza volt. Neki már semmit nem kell megmagyaráznia.