Villa és a spanyolok útban a csúcs felé
További Laza cikkek
David Villa az Európa-bajnokságok történetének hetedik játékosa, aki mesterhármast ér el, a spanyol válogatottat pedig tegnaptól nincs, aki ne tartaná a végső sikerre is esélyesnek. Az oroszverő élete és munkássága.
A spanyolok nemcsak beszélnek róla, hanem valóban a fiatalokra építenek: jelen pillanatban az Armada csatársora egy El Ninóból és egy El Guajéból áll. Mindkettő azt jelenti: kölyök. A mondás úgy tartja, addig gyerek, amíg játszik, Villa pedig még csak 27 éves, úgyhogy hiába nőtt fel immár visszavonhatatlanul Európa klasszis csatárai közé, pályafutása lényegi része még előtte áll, az igazi nagy durranást talán pont az Eb hozza meg neki.
Nem mintha nem fente volna rá a fogát fél Európa már a tegnapi parádét megelőzően is, hiszen a télen olyan összegek röpködtek vele kapcsolatban, hogy beleszédültünk a nullák számolásába. Elsőként mindjárt jött a Valencia, és deklarálta, hogy nem eladó, ennek pedig a kivásárlási árként megszabott 150 millió eurós összeggel adott nyomatékot.
Ahogy ügynöke, Jose Luis Tamargó sejteni engedte, a Chelsea volt az egyik legkomolyabb kérő, de azt már decemberben leszögezte, hogy „januárban biztos, hogy nem fog távozni, de a nyáron minden elképzelhető”, majd a kérők táborát kiszélesítendő hozzátette: „Torrest meggyőzték, hogy a stílusa nagyon beleillik a szigetországi játékba, Villa azonban más, ő nemcsak Angliában, hanem Olaszországban is gyorsan felvenné a ritmust."
David Villa karrierje igazi sikertörténet. Langreóban született, 18 éves koráig ott is játszott, majd a másodosztályú Sporting Gijon elnöke figyelt fel a gólokat gazdagon szóró játékosra, és leigazolta. Ahogy kellett, végigjárta a ranglétrát, a következő év pedig már az első csapatnál találta, ahol 2002-ben 18, a következő szezonban 20 gólt szerzett.
Az aláírásáért folyó versenyfutást a következő szezon elején a Zaragoza nyerte, és dörzsölhették is a markukat, hiszen hiába igazoltak mellette nagy névnek számító játékosokat, az apró csatár mindenkit elhomályosított az ennek ellenére vergődő csapatban. 17 gólt lőtt, és az övé volt a győztes találat a Real Madrid elleni kupadöntőn. A csapatnak vele ellentétben azonban nem ment.
Elérkezett az idő a váltásra: a Valencia már akkora összeget fizetett érte, amit csak topjátékosokért szokás, Villa pedig igyekezett meghálálni a belé fektetett bizalmat: első idényében 25 gólt szerzett (eggyel maradt le Samuel Eto’o mögött), és komoly szerepe volt a Valencia Bl-sikereiben is, hiszen az Intert többek között az ő góljának köszönhetően búcsúztatták.
Természetesen (bár a spanyoloknál ez nem feltétlenül természetes) a válogatottnál is felfigyeltek rá, bemutatkozására 2005 februárjában került sor egy San Marino elleni meccsen, a 2006-os világbajnokságon pedig (Rault és Morientest megelőzve) Torres ékpárjaként máris a kezdőben találta magát, és ha már ott volt, duplával keserítette a nyitómeccsen Ukrajnát.
Az Eb-selejtezők során végig kezdőként számított rá Aragonés, amit hét góllal hálált meg a spanyol válogatott számára korántsem zökkenőmentes sorozatban. Mivel éktársának, Fernando Torresnek is remek szezonja volt, az elvárások az egeket verdesték az Eb előtt, és a két kölyök nem is okozott csalódást.
David Villa tegnap délután a hetedik játékos lett az Európa-bajnokságok történetében, aki mesterhármast tudott szerezni. Az Oroszország elleni mérkőzés során folyamatosan rettegésben tartotta hol Anjukovot, hol Kologyint, gyorsaságában bízva tökéletesen mozgott a leshatáron, és a helyzeteit magabiztosan kihasználva egyértelműen a mérkőzés, sőt az Eb eddigi legjobbja volt.
Aragonés ennek ellenére inkább a csapat egységében látta a győzelem zálogát. „Nem könnyű egy fizikailag annyira erős csapat ellen játszani, mint az orosz, nekünk mégis sikerült négy gólt szereznünk. A játékosaim tudják, hogy mindannyian egyformán fontos részei a csapatnak: az, aki a padon ül, éppen annyira, mint az, aki három gólt szerez. Csapatként, együtt kell továbbfejlődnünk” – szólt a mester furcsa nyilatkozata.
A többiek azonban mindannyian Villa dicséretét zengik – vállvetve az európai sportsajtóval, mely egymást túllicitálva keresgéli a jelzőket a csatár játékára. A góllövőlista élére ugró támadó azonban inkább társait méltatja, és hogy nem csak a levegőbe beszél, azt mutatja, hogy harmadik gólja után az akkor már a kispadon ülő Torreshez szaladt először ünnepelni.
„A harmadik gólomat neki ajánlom, hiszen az első kettőt nagy részben neki köszönhetem. Az elsőnél láthatta mindenki, milyen remek labdát kaptam tőle, a másodiknál pedig elvitte Andrés (Iniesta) elől az embert, hogy tisztán passzolhasson, ő pedig meg is talált a leshatáron.”
Némi szomorkodás következett: „A játékvezető nem engedte, hogy megtartsam a labdát, ami igen rosszul esett, mert nagyon szerettem volna…”, majd a sors igazsága, és a már-már giccsbe hajló happy end: „Szerencsére Pepe (Reina) remekül beszél angolul, és meggyőzte, hogy végül megtarthassam.”
A mesterhármasok mestere
Még a Zaragoza játékosaként történt, hogy egy Sevilla elleni meccsen Villa négy gólt szerzett, ekkor kezdte igazán felfedezni egyedülálló sokoldalúságát a spanyol média is, hiszen a meccsen mindenki számára kiderült, hogy szélvészgyors, tökéletesen mozog a leshatáron, remekül cselez, és pontrúgásokból is veszélyes. Újabb mesterhármas, már a Valencia színeiben: a Bilbao elleni tripla ráadásul kevesebb, mint öt perc alatt születik, ami spanyol rekord. Legutóbb a századik Valencia-mezben lejátszott mérkőzését ünnepelte stílusosan, a Levante elleni meccsen újra háromszor volt eredményes.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
