Okosan és szépen is lehet Eb-t nyerni

Voltak válogatottak, akik kapust voltak képtelenek kinevelni maguknak, másoknak védőik, megint másoknak középpályásaik nem voltak, a spanyolok viszont úgy nem nyertek nagyon régóta semmit, hogy igazából nem volt hiányposztjuk. Róluk azt szoktuk mondani, hogy a szövetségi kapitányaik miatt buknak mindig.

Aragonésszel kapcsolatban azonban most egészen más aspektusból kívánunk foglalkozni, hiszen nemcsak tökéletesen építette fel csapata játékát, de a keretet is jól eltalálta hozzá (tudta, hogy ha ki is hozza Rault, végig padoztatni fogja, akkor meg minek?!), és végül komoly érdeme lett abban, hogy az egyébként is esélyes spanyol válogatott kiharcolta a döntőbe jutást, majd ott habkönnyű győzelmet aratva megnyerte az Eb-t.

A spanyol taktika olyan összetett volt, mint amilyen egyszerűnek látszott. Ha első ránézésre vegytiszta 4-4-2-nek is tűnik, már az alaphelyzet is kicsit másképp néz ki, hiszen a két csatár egyáltalán nem egy vonalban helyezkedett, hanem a centerbe feltolt Torres a középpályások felé vissza-visszalépő Villával a háta mögött inkább alkotott 1-1 formációjú duót, mint klasszikus, kétékes támadósort.

Ezt támasztja alá, hogy amikor Villa húzódás miatt kidőlt, Aragonés nem Güizát (vagy Sergio Garciát) vetette be a helyén, hanem visszább állva egy öt középpályással megerősített tengellyel győzött előbb Oroszország, majd a döntőben Németország ellen. Fabregas szerepe a spanyolok első cseréjének személyében egyébként is valami hasonló lett volna a csapatban, mint amit Villa kiválása után játszott, ez pedig Aragonés egy komoly erényére mutatott rá.

A spanyol csapat tele volt olyan játékosokkal, akik többféle szisztémában is használhatók, és ezt akár mérkőzés közben is sikerrel mutatták be. A 4-1-4-1-ből kiindulva a mérkőzés állásától függően gond nélkül tudtak átállni a helyzet által megkívánt szisztémára; a lényeg igazából mindig csak annyi volt, hogy Iniesta jól érezze magát ott, ahol éppen játszania kell.

Iniesta volt ugyanis a spanyol válogatott agya. Ha nem ment neki, a spanyolok is vergődtek, ha szárnyalt, vele szárnyalt az egész csapat. Olyan ritmusban és sebességgel játszott, hogy felrúgni sem volt könnyű, és nemcsak varázslatos passzai miatt volt a spanyolok játékának meghatározó formája, hanem azért is, mert legalább három poszton láthattuk iparkodni az Eb során.

Aragonés csapata az egész torna során roppant érett játékot mutatva mindig nagyszerűen mozdított taktikáján épp annyit, amennyit a soros ellenféléhez való tökéletes alkalmazkodás megkívánt. Mindezt ráadásul úgy érte el, hogy saját játéka csak az olaszok ellen zökkent ki a megszokott mederből – ennek okait azonban inkább abban kell keresnünk, hogy egy olasz válogatott képes zsigerből kinyírni ellenfele játékát, akármilyen is legyen.

A németek ellen mindez semmit sem jelentett, a gyámoltalan, komolyan küzdeni is képtelen Löw-csapat egyszerűen nem volt egy súlycsoportban ellenfelével, ezért a spanyoloknak nem nagyon volt mihez alkalmazkodniuk. A széleket azért lezárták úgy, hogy a németek egyszer sem tudtak mögéjük kerülni, Ramos pedig bár sokat volt fent, Lahm és Podolski megfékezésére komolyabb energiákat fordított.

Az azért feltűnő volt, hogy edzőjük utasítását követve a spanyol szélsők akkor sem ívelték be a labdákat csukott szemmel, amikor lehetőségük nyílt rá, hiszen tudták, Torres egyedül őrlődik a két melák német bekk között. Ehelyett folyamatosan löbbölt, íves labdákkal keresték a csatárt, amelyeket a remekül emelkedő Torres rendszerint el is fejelt két, nála jóval magasabb ellenfele elől.

Mindezen erényeket és főleg azok hatékony alkalmazását aranyszín keretbe foglalja a tény, hogy a spanyol válogatott védelme rettenetesen bizonytalan. Puyol és Marchena középen bármikor képes olyan hibára, ami rossz irányba dönt el egy meccset, és hiába kimondott klasszis Sergio Ramos, ha Capdevila a negyedik védő, ott bizony a középpályán kell jól szűrni, hogy ne legyen baj.

Itt kell megemlítenünk egy többször is döntőnek bizonyuló, roppant fontos spanyol fegyvert, a labdatartást. Hiddink is úgy kezdte a nyilatkozatát, hogy az egyébként rengeteget futó középpályásaik egyszerűen nem bírták a tempót, amit a labda folyamatos üldözése kívánt tőlük. A csatárok és támadó középpályások azonnal visszatámadtak labdavesztés után, Xavi és Senna pedig az ellenfél által megszerzett labdák megjátszását tette lehetetlenné.

A két említett belső középpályás közül a torna legjobbjának választott Xavit érdemes külön is kiemelni, hiszen némileg más szerepkörben játszott, mint a Barcelonában, ráadásul nem is mindig jól, viszont annál sokkal jobban, mint amilyen gyakran Aragonés lecserélte. A cserékről egyébként kár beszélnünk, hiszen Aragonés szinte a kezdőcsapatával játszotta végig az Eb-t.

A középpályán Fabregas és Cazorla kapott rendszeresen szerepet (általában a barcelonai kettős helyén), a csatárok közül pedig Güiza volt az első csere. A védelem maradt, ahogy volt, talán az ősz mester is érezte, hogy jobb nem bolygatni, mert abból csak a baj van. Nem bolygatta, nem lett baj.

Lehet, hogy sokan úgy véljük, a Casillas – Sergio Ramos, Puyol, Marchena, Capdevila – Iniesta, Xavi, Senna, Silva – Villa, Torres csapattal megnyertük volna mi magunk is az Eb-t. De addig is, amíg erre lehetőséget kapunk, fogadjuk el, hogy a korábban bukást bukásra halmozó spanyol szövetségi kapitányok közül előbukkant valaki, aki nemcsak győzött, hanem ráadásul szépen tette.

Amit a spanyol válogatott győzelme jelent, annak meg akkor is muszáj örülnünk, ha egyébként nem Aragonésék diadaláért szorítottunk.