Átrajzolják a térképet az új futballhatalmak

Eltolódnak a futball pólusai? Bizonyos országok előretörése nemcsak várható volt, de törvényszerű is? Létrejönnek-e új nagyhatalmak, és ha igen, ezt a jelenlegi prominensek kárára teszik? Vagy csak fellángolásokat láthattunk, amilyeneket a vb-ken a soros afrikai kijutók, vagy a ritmust jól elkapó csapatok mutattak be nem egy ízben?

A téma aktualitását az orosz és a török válogatott remek Eb-szereplése adja, amelyet csak tovább erősít az angol válogatott távol maradása, az olasz válogatott papíron védhető, de látványát tekintve rettenetes szereplése, valamint a nem is olyan rég még a világ- és Európa trónját egy fenékkel megülő francia válogatott lebőgése. És egy kicsit talán meglepetésre a döntőbe jutott németek produkciója is.

Bár a nemzeti bajnokság színvonala alapján nem helyes egy ország futballjának minőségére következtetni, az ilyen gondolkodás tévútra vezethet, mégis itt kell kezdeni a vizsgálódást. Az Eb-n némi meglepetésre remekül szerepelt, a hagyományos nagycsapatokon kívüli országok bajnokságai az elmúlt szezonban kiemelkedően teljesítettek. A Zenit a CSZKA után három éven belül másodszor vitte Oroszországba az UEFA-kupát, a török zászlóshajó, a Fenerbahce pedig úgy jutott a legjobb nyolcba a BL-ben, hogy menet közben legyőzte az Intert és kiütötte a Sevillát.

A két említett ország esetében azért is kiemelten fontos a bajnokság, mert a válogatott játékosok jelentős része otthon edződik, az oroszok mindjárt odáig mentek, hogy mindössze egyetlen légiósuk volt (Szajenko, aki kiesett a Nürnberggel a Bundesligából), és a török válogatott is nagyrészt a Bank Asya Lig csapataira épít (Emre, Hamit, Nihat és Tuncay több-kevesebb sikerrel légióskodik).

A francia bajnokságban ugyan játszik egy Lyon, amely hat játékost is delegált a válogatottba, de a csapat gerincét légiósok adják, a Serie A pedig hamarosan arra a sorsra juttatja az olasz válogatottat, mint a Premiership az angolt. A rengeteg vendégfutballista háttérbe szorítja a hazai tehetségeket, akikben így benne is marad, ami kétségtelenül bennük van, és ezt Donadoni csapata saját bőrén tapasztalhatta meg, amikor Pirlo kiesésével nemcsak a keretben, de az országban sem maradt irányító, aki pótolhatta volna.

A spanyol bajnokság csapatai az utóbbi időben szintén nem halmoznak sikert sikerre, a két vergődő gigász mellett pedig érdekes módon az idén egy ideig a kieséstől is fenyegetett Valencia delegálta a legtöbb játékost a válogatottba. Ugyanakkor érdekes tény, hogy szintén négy játékos érkezett az Eb-győzteshez a Liverpooltól. A spanyol játékosok egyébkéntaz olaszokhoz hasonlóan nem nagyon szeretnek külföldön játszani, a vörösöknél összegyűlt kommuna is inkább az edző személyének, Rafa Beniteznek szól.

Az egy jó meccsével már döntőig jutott német válogatottal kapcsolatban egy nemrégiben olvasott írásra hivatkoznánk, amely érdekes szemszögből világítja meg Lineker örökbecsű kijelentését. A szerző 18 éves gyermeke faggatja apját, hogy miért tartják a németeket győzteseknek, hiszen az ő életében egy hihetetlen aranygóllal behúzott Eb-t sikerült nyerniük összesen, ez pedig annyira nem nagy durranás, összejött a görögöknek és a dánoknak is, a franciák meg messze lekörözik őket.

A Bundesliga előretörése néhány éven belül óhatatlanul bekövetkezik – van pénz, telt házasak a mérkőzések, így szokott kezdődni –, ez pedig természetesen magával hozza a német futball olyan mértékű megerősödését, újra valósággá válhat a fent vitatott tézis. Ezért ha most nem is nyűgözött le senkit a Nationalelf, velük már a közeljövőben is számolni kell. A Lahm, Schweinsteiger, Jansen (Toni Kroos) korosztály szinte biztosan nem utolsó érmét nyerte a most véget ért Európa-bajnokságon.

A bajnokságok megerősödésének, illetve a többi nemzeti pontvadászattal való összevetésben elfoglalt pozíciójuknak elsősorban a pénz az oka. A fent említett Lyon kerete ugyan most is erős, de ha végigböngésszük, kiket vittek el tőlük az utóbbi években (és milyen összegért), megérthetjük, miért fontos egy csapat, sőt egy komplett bajnokság számára is az a fajta anyagi stabilitás, amely képessé teszi értékeinek megtartására.

Komoly teszt vár ebből a szempontból a Zenitre, amely több játékost delegált a parádézó orosz válogatottba, de a tőlük igazolni vágyóknak egészen biztosan össze kell törniük a malacperselyt. Az orosz oligarchák ugyanis olyan bőkezűen támogatják a hazai bajnokság csapatait, hogy a játékosok nem is igazán vágynak külföldre – hacsak az ambiciózusabbja kalandvágyból nem.

Az unióba igyekvő Törökország előbb edzőket kezdett importálni, nem sokkal később azonban odáig jutottak, hogy a pályája csúcsán épphogy túlesett Roberto Carlost is gond nélkül leigazolták, és azóta is sztárok egész sora fordult meg a bajnokságukban – a Fenerbahce idei sikereiről pedig az Eb megmutatta, hogy nem a véletlen műve volt.

Hogy kimondottan erős bajnokság nélkül is lehet sikeres egy válogatott, a hollandok és a portugálok példáján keresztül már bizonyítást nyert, viszont ha az angolok és az olaszok nem vigyáznak, gyorsan bebizonyíthatják, hogy akár a világ legerősebb nemzeti bajnokságából sem jön ki egy csapatnyi ütőképes egységet alkotó patrióta.

Nem állítjuk, hogy a jövőben az angol válogatott szerepét az orosz veszi át véglegesen, hiszen az ő bukásukban azért jelentős szerepet vállalt szövetségi kapitányuk is, de hogy a jelentős mennyiségű pénz beáramlása, vagy még inkább annak ésszerű, átgondolt elköltése több pólusúvá teszi az európai labdarúgást, azt igen. Nem biztos, hogy ez a jelenlegi uralkodó osztály kárára – viszont mindannyiunk örömére történhet meg.