60 perc

Prandelli maradt a négyvédős rendszernél, a jobbhátvéd pozíciójába bekerült Abate, míg Del Bosque csapatában ismét Fabregas kezdett elöl.

A középpályán számíthattunk nagy csatára. Egyrészt az olaszok rombusza nagyon hatékony volt az elődöntőben a németek ellen, másrészt a spanyolok is a pályának ezen a részén szeretik uralni a játékot.

Labdabirtoklásnál Iniesta és Silva is befelé játszott, így öt spanyol jutott a négy olaszra ebben a zónában, sőt, a nagyon szűken védekező olasz középpályások mellett bőven volt helyük a szélsőhátvédeknek, Albának és Arbeloának is, akik remekül léptek fel a megnyíló területekre, és ezúttal kaptak is tért ölelő keresztlabdákat Xabi Alonsótól.

Fabregas ezúttal nem lépett vissza labdákért, sokkal inkább a védők közötti folyosókban várta a kiugratásokat. Tulajdonképpen nem is hatodik középpályást játszott, hanem csatárt. Gyorsabban, akkurátusabban játszott a spanyol csapat, mint eddig, és ezúttal a védők mögé való mélységi beindulások sem hiányoztak.

Olasz labdabirtoklásnál Pirlo állandó őrizetet kapott, általában Xavi volt az, aki szorosan kísérgette. De Rossi ugyan vissza-visszalépett, hogy Pirlót tehermentesítse, de a spanyolok nem tették meg azt a szívességet, hogy területet és időt adjanak az irányítónak. Így a mélységi indításai pontatlanok voltak, passzai nagy része a pálya szélére kényszerült. Az olaszok leginkább Abate, de főleg Balzaretti révén a pálya szélén tudták zavarba hozni a spanyolokat, ezenkívül még pontrúgásaikban reménykedhettek.

Cassano támadta ugyan az Arbeloa mögötti üres területet, és Pique össze is szedett róla egy sárga lapot, de a beadásokat és a távoli lövéseket hárította Casillas.

A szünetben váltania kellett Prandellinek, Cassanót Di Natale váltotta. Ekkor már nem csak Balzaretti, hanem Abate is sokkal bátrabban belépett a támadásokba.

Az 55. percben aztán jött a végzetes olasz csere. Beállt Montolivo helyére Motta, aki öt perc után meghúzódott, az olaszoknak pedig nem volt több cserelehetőségük, tíz emberrel kellett befejezniük a meccset. A kétgólos hátrány mellé ez az újabb csapás láthatóan nem növelte harci kedvüket. Ráadásul a rombusz teteje esett ki, a zavaróember, akinek a mélységi támadásszervezést kellett volna megnehezítenie. Balotelli ugyan vissza-visszajött, de egyrészt neki ez idegen szerepkör, másrészt ő rajta sem érződött, hogy nagyon hinne a feltámadásban. Így a spanyolok könnyedén tartották a labdát a mérkőzés végéig, a döntő a 60. percben véget ért.

Összegzés

A spanyolok felpörögtek a döntőre, és mindenben, amit eddig kritikaként a fejükhöz lehetett vágni, javultak. Dinamikusan és gyorsan járatták a labdát, az eddig hiányzó ritmusváltásokkal és mélységi beindulásokkal megfűszerezve, ezeket pedig a lassabb olasz védők nem tudták lekövetni. Pirlót állandóan szemmel tartották, nem tudott úgy irányítani, mint az eddigi meccseken, hosszú indításai a siettetése miatt pontatlanok, nem megfelelő üteműek lettek, passzai zöme a szélsőknek ment, amiben jóval kevesebb veszély rejlik, mint a védők feje fölött átrúgott labdákban. Az olaszok nem tudtak megújulni, de hozzá kell tenni, hogy Prandellinek nem is maradt sok lehetősége. Egy kényszerű cserét el kellett lőnie az első félidőben, a harmadik cseréje pedig öt perc után sérült meg. Ám addig is nagy különbség volt a két csapat között, teljesen megérdemelt a spanyol győzelem.