CímlaponA rovat hírei |
A béke olimpiája - London, 19482004. 08. 04., 10:41 | Frissítve: 2004. augusztus 11., szerda 10:56
A berlini játékokat követően 12 évig kellett várni, hogy újra fellobbanjon az olimpiai láng. A második világháború ugyanis eltörölte az 1940-es helsinki (eredeti helyszín Tokió), majd az 1944-es londoni olimpiászt.
Nyolcvannégyezer néző tombolt a Wembley lelátóin, amikor John Mark angol egyetemista befutott az ismét Görögországban meggyújtott lánggal a stadionba. Mindenki tudta - és a rendezők is ezt sulykolták a tömegekbe -, hogy igazából ezzel a momentummal zárult le a második világháború. London, mely igazából már harmadszor kapta meg a játékok rendezési jogát, nem fordított túl nagy összeget az eseményre. A városon még mindenütt meglátszottak a háború nyomai, s a vezetők nem akarták hergelni a lakosságot a nagy pompával. Az olimpiai fontosságát mutatja, hogy a nehéz gazdasági helyzet ellenére is 59 ország (új részvételi csúcs) küldte el sportolóit a brit fővárosba. Nem voltak köztük azonban a németek és a japánok, akiket nem hívtak meg a szervezők.
Bár a magyar belpolitika is viszontagságos időket élt (a koalíciós időszak vége felé járunk), szép számú, és főleg jó erőkből álló küldöttség utazott Londonba. S ez meg is látszott a teljesítményeken. Magyarország tíz aranyéremmel és rengeteg egyéb éremmel az nemzetek versenyében a harmadik helyen végzett. A sikerek felsorolását kezdjük a kardozókkal. Csapatban szinte természetes, hogy a mieink állhattak fel a dobogó legmagasabb fokára, míg egyéniben ezúttal Gerevich Árpád diadalmaskodott (ez volt a negyedik aranya). Megvédte Berlinben kiharcolt címét Elek Ilona is, aki női tőrben állhatott a dobogó legmagasabb fokára.
Történelmet írt Takács Károly is. Az egykori ludovikás tiszt már a harmincas évek végén bizonyította képességeit, amikor egy hadgyakorlaton egy gránát letépte jobb kezének fejét. Takács óriási szorgalommal megtanult ballal lőni, edzés közben megkérte társait, hogy csapjanak minél nagyobb lármát, utánozzák a versenykörülményeket. Londonba úgy utazott ki, hogy győzni fog. Hogy nem a levegőbe beszélt, bizonyította, amikor az utolsó sorozat után kilépett a lőállásból, és megrohanták az újságírók, zsebéből elővette előre megírt bajnoki nyilatkozatát. Ismét az atlétikai versenyek adták a játékok legnagyobb sztárját. A holland Francina Blankers-Koen négy aranyérem birtokosaként térhetett haza. Győzött a száz és a kétszáz méteres síkfutásban, nyolcvan gáton, valamint a 4x100 méteres váltóban. Először fordult elő a sportág történetében, hogy a hatból négy döntős színes bőrű volt a férfi 100 méter fináléjában. Közülük az amerikai Harrison Dilliard győzött. Kettős jamaicai siker született 400-on: Arthur Wint nyert Melvin McKinley előtt. Tízezren új nevet tanult meg a világ: a csehszlovák Emil Zátopek Londonban kezdte meg fényes karrierjét. Meglepetésre lehangoló eredmények születtek az ugrószámokban, míg tízpróbában egy mindössze tizenhét esztendős amerikai, Robert Mathias diadalmaskodott.
Birkózásban a skandinávok mellé felzárkóztak a törökök, súlyemelésben az egyiptomiak törték meg az amerikai hegemóniát, amely azonban tovább folytatódott az úszóversenyek során. A hazaiak számára legfájóbb vereséget azonban a nyolcpárevezős regattájuk szenvedte el: az amerikaiak óriási fölénnyel előzték meg a verhetetlennek hitt brit egységet.
N;
hirdetés
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
