87 évesen világrekordért harcol Bici néni

„1957 óta napirenden van a sakk az életemben. Ez nem is olyan sok, mert 83 éve ismertem meg a lépéseket, vagyis körülbelül négyévesen tanutam meg. Amikor az édesapám sakkozott, én ott lábatlankodtam körülötte, a leütött figurák annyira megtetszettek, hogy fel is öltöztettem azokat. Amikor jött a következő parti, akkor leszedték róluk a kis szoknyákat, kis kendőket. De nem küldtek el a tábla mellől, én pedig megtanultam a lépéseket, mielőtt még iskolába mentem” – mesélt a kezdetekről az Indexnek az 1928 januárjában született Sinka Brigitta sakkozó.

Nem volt sokszoros magyar bajnok, nem teljesítette a nemzetközi nagymester normát, de a nemzetközi mesteri címig eljutott, és a hazai ranglistás helyezése alapján az indulást kiérdemelte, de nem játszhatott sakkolimpián. Ma, 87 évesen, több szívműtét után fizikailag és szellemileg is bírja, így ingyenesen szimultánokat ad gyerekeknek, és még kis ajándékokat - könyvjelzőket, kitűzőket - kapnak tőle azok, akik játszanak vele.

A gyerekek Bici néniként ismerik

Bici néni 12 160 szimultán partinál tart, ezek mind ellenőrzött játszmák, a kezdetektől fogva nyilvántartja, melyik évben kikkel és mikor, milyen helyszínen ült asztalhoz. „Nő vagyok, precízen rendszerezek, nekem ez természetes volt a kezdetektől fogva. Megvannak a megsárgult füzetek, ezeket lapozgatom rendszeresen. A versenyjátszmáimnál azt is rögzítettem, hány percig tartott, hány lépést tettünk meg.”

Szimultánban a kubai világbajnok, Juan Capablanca tartja a világrekordot. A bűvös szám, amit az 1942-ben 53 évesen elhunyt bajnok neve mellett találunk: 13 545. Sinka Brigitta tízezernél abba akarta hagyni, de akkor értesült Capablanca partijairól, és újabb motivációt talált a sakkban, és hajtotta magát előre. A fejébe vette, hogy ezt a számot túlszárnyalja, és 13 600-ig eljusson.

Ahogy 9000-ről pár év alatt eljutott 10 000-ig, majd 11 000-ig is, és így tovább, ez sem elképzelhetetlen. 

„A tízezredik partimat a szülőfalumban, Békésszentandráson játszottam. Fiatal lány voltam, karrierről álmodoztam, hogy ne ragadjak bele a szurokföldbe. Azért neveztük így a földet a tanyán, mert ha megázott, nagyon fekete volt, alig tudtunk kijönni belőle. Az udvarlóknak nemet mondtam, mert a sakkban képzeltem el magam.”

Bici néniről az első cikk 1947-ben a szarvasi újságban jelent meg, miután csapatmeccsen egy férfit legyőzött. A 14 partiból ő volt az egyetlen, aki a békésszentandrási csapatból nyerni tudott.

A tehetségét a helyi plébános is ez idő tájt fedezte fel, miután egymás után háromszor legyőzte őt. „Mondták is nevetve utána, új ruhát kapott a nagyságos úr, nem is volt kedve utána velem játszani."

Ezután a plébános az édesapjának megemlítette, hogy szerinte a lány annyira tehetséges, hogy az akkori magyar bajnokot is legyőzné. Akinek a nevére tökéletesen emlékszik, Lángos Józsának hívták.

Szolnokra került, az ottani MÉH-hez jelentkezett munkára. Amikor a felvételkor megkérdezték, hogy milyen munkát képes elvégezni, ő azt mondta, hogy a mezőgazdaságitól a szervezésen át bármit, és nem titkolta el azt sem, hogy szeret sakkozni. A telep igazgatója úgy gondolkodott, ha sakkozó, akkor jól gondolkodik, gyorsan alkalmazkodik a helyzetekhez és gyorsan tanul. Felvette adminisztrátornak, később revizornak.

Hatvan, Gyöngyös és Eger érintésével 1952-ben Budapestre érkezett, ahol sokáig albérletben lakott, a munka mellett sakkozott - elvégezte az esti egyetemet -, és hamarosan a hazai versenyeken is elindult. A magyar bajnokságon például holtversenyben lett második.

Emlékezetes győzelmei között örömmel emlékszik arra, hogy a Magyarországra érkező csehszlovák bajnoknőt, Hruskova Belskát is le tudta győzni, holott a magyar bajnok és aki vele együtt második lett, kikapott tőle.

„Igazából nem a versenysakkban, hanem a másik vonalon, szimultánokban tudtam kiteljesedni. Miután megtanultam, hogy egy szimultánt hogyan kell jól lejátszani, 1957-ben a hollandok szervezték meg nekem az elsőt. Hat partit játszottam az első nem hivatalos olimpia helyszínén. Az történt, hogy nem mehettem ki rendes időben a társaimmal erre a tornára, mert késve kaptam meg az útlevelet. Az okát kinyomoztam, végül megkaptam. Miután megérkeztem, egy belga versenybíró nem engedélyezte, hogy friss erőt vessenek be, mert nem lett volna sportszerű a többi nemzettel szemben. Akkoriban még csak két versenyző volt egy csapatban. Hönsch Irén és Karakas Éva. Én pedig tartalék maradtam.”

A következő olimpián is csapattag lett volna, de mivel 1960-ban az NDK versenyzőjét nem hagyták elindulni, a teljes keleti blokk bojkottot hirdetett. Hatalmas törést okozott mindez az életében. Egyre inkább a szimultánokat kezdte forszírozni. Az 1963-as csapatba már nem is került be, akkor Splitben volt a verseny.

Ámulattal nézte az olimpiai bajnok Portisch Lajos játszmaelemzéseit, de ő meg sem mert szólalni, mert nem tanult sakkozni könyvből, így a megnyitásokat elméleti szinten nem látta át igazán, inkább csak ösztönből játszott, illetve a sok gyakorlás jelentette neki a felkészülést.

„Nekem az volt a fontos ezek után, hogy a MÉH képviseletében a papír- és vasgyűjtésben a legjobban teljesítő iskolákhoz elmehettem, és játszhattam a gyerekekkel. Csillogó szempárokat láttam, és talán hozzájárultam az agyuk csiszolásukhoz, a gondolkodásuk fejlődéséhez.”

Amikor szóba hoztam neki Capablancát, nem is tudta, hogy mindketten játszottak már 103 táblás szimultánt. Sinka a gödöllői iskolásokkal, hat órán keresztül, ezért ezt a teljesítményt nem meri egy lapon említeni Capablancáéval, hiszen ő lényegesen erősebb játékosokkal találta szembe magát. (Capablanca 102 partit egyébként megnyert, egyet adott döntetlenre.)

Kissé gátlásos is, amikor Capablanca szóba kerül, de azzal nyugtatja magát, hogy csak nem haragszik meg a nagy bajnok, ha ezt a rekordot elveszi tőle egy nő. Már csak emiatt sem lehet összehasonlítani a teljesítményüket. 

„Nem könnyű műfaj a szimultán, hiszen sok táblára kell egyszerre figyelni, meg kell osztani a koncentrációt. A harmadik szívműtétem után Balatonfüreden voltam rehabilitáción. Azt mondták az orvosok, hogy bottal kellene járnom. Ezt udvariasan vissza kellett utasítanom, mert ha a jobb kezemben fogtam volna a mankót, akkor nem tudtam volna mivel lépni a sakktáblán, hiszen a másik kezemmel szoktam az asztalra támaszkodni. Először csóválták a fejüket, de amikor látták az eredményeimet a holtteren a doktorok, amikor éppen orvosi engedéllyel szimultánt adtam már ők is javasolták: erre van szükségem. Átérezték, nekem nem feküdnöm kell, hanem játszanom. Mert jobbak a szívem eredményei, mutatói, ha asztaltól asztalig járkálok. Ha viccelni akarok, nekem az orvos is felírta ezt a gyógymódot. A szimultán az életemet jelenti.”

Május elsején már Soltvadkerten játszik, május közepén Debrecenben pedig 400 fős szimultán vár rá, be van táblázva az egész májusa.

Bici néni azt mondja magáról, hogy a pár évvel ezelőtti dolgokat elfelejti, a régiekre sokkal jobban emlékszik. Azt mondták az orvosai, azok az emlékek nem rozsdásak, mert mélyen vannak, míg a felszínen lévőket inkább veszélyezteti a felejtés.

Arra persze tökéletesen emlékszik, mit tanult az akkori válogatott kapitány Jenei Ferenctől, a d4-es megnyitást, majd az azt követő f3-as huszár- és f4-es futólépést.

„Na, de többet nem is szeretnék elárulni, ez az én sündisznóállásom, és hadd okozzon csak erőfeszítést azoknak, akik ellenem játszanak, hogy ezt az állást megbontsák. És legyőzzenek. Bár elég szívósan szoktam tartani magam a partik közben. Élvezem ezt a gyönyörű játékot, nem tudok elszakadni tőle.”