A vonalbíró teniszezett Monfils helyett

Ezúttal négy aktív, a Grand Slamekről is ismert játékos varázsolt hangulatos teniszgálát kedd este a 6. Tennis Classicson. Az idén miniversennyel újító gála kulcsa az volt, hogy sikerült megtalálni az egyensúlyt a kőkemény csaták és az önfeledt szórakoztatás között. Az est egyértelműen legjobbja a végső győztes, ciprusi Markosz Bagdatisz volt, aki a leginkább élen jár a jövő évi felkészülésben.

Az első mérkőzések alatt még nehezen akart megjönni a Papp László Sportarénát megtöltő közönség hangja, de később már sikerült bevonni őket a játékba. Egyedül a pihenők alatt berakott zeneválasztással akadtak egy ideig problémák. „Olyan, mintha valami retro buliban lennénk" – jegyezte meg a feltüzelőbb számokat hiányoló székszomszédom, de a teniszélmény aztán kárpótolta.

Bagdatisz az elejétől keményen, pontosan kezdett, míg a világranglistán jóval előrébb álló Jo-Wilfried Tsonga azért elszórt még néhány ki nem kényszerített hibát. A fonák keresztpárbajok végén a ciprusi tudott rendre bevágni egy egyenes nyerőt a sarokba, míg Tsonga csak a meccsük végére melegedett be, akkor már jobban szervált és sokkal pontosabban játszott.

6:5-nél elégelték meg a túlzott komolykodást, először Bagdatisz állított be maga helyett egy labdaszedőt, akinek életre szóló élményt jelenthetett, hogy üthetett párat Tsongával. Innentől már mosolyogva, finom megoldásokat előhúzva, gyakori hálójátékkal folytatták az alapvonalcsatával induló mérkőzést.

Az egyéni meccseket kilenc nyert gémre játszották, Tsonga és Bagdatisz pedig olyan hosszan birkózott egymással, hogy végül a 8:8 után a meccset lezáró champions tie breakre is szükség volt. A meccs végi rövidítést sem vették véresen komolyan, a mérkőzésvezetőt bevonva látványos gesztusokkal jelezték, hogy nem akarnak térfelet cserélni, de a végén azért Bagdatisz 10-8-cal továbbment a fináléba.

A bohóckodásban élen járt a a sérülés miatt távol maradó világranglista 3., David Ferrer helyére az utolsó pillanatban beugró Gael Monfils, aki a bekiabáló gyerekeknek is a kedvence lett. Tommy Haas elleni mérkőzése már az elejétől könnyedebben indult, mint az első elődöntő. Az elején is ütött a bemutatókon megszokott lábközöttit a német, aki később is partner volt a mókázásban. Challenge nem lévén, a francia reklamására válaszul látványosan odarakott egy labdát, ahol outnak látta Monfils ütését.

A franciával persze nehéz volt lépést tartani: előzékenyen ráült a hálóra, amíg megvizsgálták, hogy mindenhol miliméterre pontos-e a magassága, a lába között engedett lepattanni egy labdát, amit utána megpördülve át is ütött, több szervánál pedig látványos lábhibával már a labda feldobása előtt belopakodott a pályára. A végül az egymást követő egyenlők és küzdelmes játékok ellenére Monfils 9:4-re jutott a döntőbe.

Az elődöntők vesztesei is visszatértek még, a régi legendákat képviselő Mats Wilanderrel és Pat Rafterrel – akik egyéni meccse nyitotta egyébként az estét – játszottak páros mérkőzést. Ez ugyan nem hozhatott akkora parádét, mint amikor a trükkmester Manszúr Bahramival egészültek ki az előző években, de a játékosok nélküle is kiválóan elszórakoztak és elszórakoztatták a fellelkesülő közönséget is. Volt olyan labda, amire ütőjüket összecsapva egyszerre mozdult Haas és Rafter, Tsonga pedig hat labdát szervált el robotként tíz másodperc alatt.

A döntőben aztán a tavalyi Australian Openen látott kiborulására utalva nagy ütőtörőként bereklámozott Bagdatisszal ellentétben Monfils vágta a földre az ütőjét, amikor nem ment tökéletesen a játék, miközben kemény labdamenetekben gyűrték egymást.

A meccs felétől azonban megint a fun faktor került előtérbe. Bagdatisz újból előhúzott maga helyett egy labdaszedőt, de Monfils méltó módon tudott kontrázni, ő az egyik vonalbíróval helyettesítette magát, aztán elégedetten kiáltotta be ellenfele vonalon kívül pattanó labdáit. Az utolsó labdameneteknél a francia fáradtan rogyott le az alapvonalnál, amire Bagdatisz ütemes fekvőtámaszozásba kezdett, így nagy nevetés közepette ért véget 9:7-re a mérkőzés.