Újjáépítették Hitler lopakodóját

A világ egyik legnagyobb hadiipari cége, a Northrop Grumman specialistái építették újjá a National Geographic csatorna dokumentumfilmeseinek megbízásából a Hitler lopakodója néven elhíresült második világháborús német lopakodó vadászbombázót, a Horten Ho 229-est. A replika az eredeti tervrajzok alapján, a hatvan évvel ezelőtt hozzáférhető anyagok és eszközök segítségével készült. A kísérlet célja az volt, hogy kiderítsék, a gép képes lett volna-e az angol légvédelem kezdetleges radarjainak kijátszására, és meg tudta volna-e fordítani a háború menetét, ha kicsit korábban készül el, és eljut a tömeggyártásig.

A valóságban a gépből mindössze három darab készült, a tesztrepülések bíztatóak voltak, de éles bevetésen sosem vettek részt. Kettő elpusztult a háború utolsó hónapjaiban, a harmadikat Truman elnök titkos gemkapocs hadművelete (Operation Paperclip – német tudósok Amerikába menekítése az oroszok elől) során Amerikába csempészték, és 50 éve a hadsereg egyik raktárában porosodott.

A lopakodót Reimar és Walter Horten, a Luftwaffe két híres mérnöke tervezte, a fejlesztést személyesen Göring támogatta. Ez a gép volt az első, ami megközelítette a Luftwaffe-vezér 3*1000 nevű tervének követelményeit (1000 km/h sebesség, 1000 km hatótávolság, 1000 kg rakomány): a végsebessége óránként 970 km volt, két, egyenként közel 500 kilós bombát tudott magával vinni, és emellett négy 30 mm-es gépágyú volt a fegyverzete. A prototípus 1944 karácsonyára készült el, de a nácik hamarabb futottak ki az időből, az üzemanyagból és a pilótákból, mint hogy bevethették volna.

A hadtudomány számára máig rejtély maradt, hogy a gép lopakodó képességei milyenek voltak. A csupa szárny gép formája meghökkentően hasonlít az amerikai B2 Spirit lopakodó bombázóéra, ami arra utal, hogy a Horten-testvérek évtizedekkel előzték meg a korukat, és a munkájukból sokat merítettek később az amerikaiak.

A gyakorlatilag függőleges felületek és szögletes részek nélküli forma azt segíti, hogy a radarhullámok minél kevésbé verődjenek vissza a gépről. A radar ellen Hortenék faszén és fűrészpor keverékével preparálták a gép testét, ami jó hatásfokkal nyeli el a radarhullámokat. A gép váza és a pilótafülke egyébként acélból készült, a gép teste és a szárnyak pedig fából voltak.

A kész másolatot egy olyan radarral tesztelték a Mojave sivatagban, ami a második világháború idejéről származó technikával dolgozott. A mérnökök arra jutottak, hogy a Horten Ho 229 ugyan nem vált láthatatlanná, de egy normál bombázóhoz képeszt húsz százalékkal közelebbről vette csak észre a radar. A világháborúban a brit légvédelem radarjai a partoktól nagyjából 160 kilométerre tudták észlelni a támadó német repülőket, ami a lopakodónál 130 km alá csökkent volna.

A gép ráadásul sokkal gyorsabb volt az akkoriban megszokottnál, így az észrevétele után már 8 perccel a célpont fölött tudott volna lenni, szemben a német bombázók 19 perces idejével. A szakemberek szerint ezzel, ha véglegesen nem is, de rövid időre megfordíthatta volna a háborút a Horten Ho 229, még akkor is, ha a lopakodó módot segítő felépítés miatt, függőleges stabilizátorok nélkül a gép manőverezése, és a célzás elég labilis volt vele.