Nintendo nyugdíjasoknak

Azért ezt elég jól tolja a Nintendo. Amikor kiadta az első Nintendo DS-t, a fene se gondolta volna, hogy minden idők egyik legsikeresebb kézikonzolja került a piacra. Az eladások a kezdetektől remek számokat produkáltak, de az igazi áttörést a készülék könnyített, miniatürizált változata hozta meg, a DS Lite. A japán cég addig-addig gyártotta ezt a konzolt, amíg váratlanul piacra nem dobta a DSi-t, a Lite nagyobb kijelzővel, erősebb processzorral és kamerával szerelt verzióját. A DS premierje óta eltelt hat év, eladtak 130 millió konzolt, túlestek egy sikeres méretcsökkentésen, mivel lehetett tehát újra felpörgetni a keresletet? Hát a méretnöveléssel.

A DS XL legszebb tulajdonsága ugyanis az, hogy majdnem akkora, mint a közös genetikai ős, a DS. Kicsivel nő csak túl rajta, mégis önálló karakterként lehet eladni, hála annak, hogy az utóbbi években már csak a két kisebbik modellt, a DS Lite-ot és a DSi-t lehetett kapni. Azokhoz képest meg tényleg más.

Extra Turbo

Azért japánban is érezték, hogy ezt a kicsinyítést-nagyítást nehéz lesz újként eladni, szóval a DS XL mutat néhány újdonságot a 2004-es DS-hez képest. Például megkapta a DSi tavaly áprilisban bemutatott hardverét – a 133 megahertzes processzor és a 16 megabájt memória teljesítménye sokszorosa az eredeti játékgépének.

Ebből persze nem érzünk semmit, hiszen a megjelenő játékoknak mindegyik verzión ugyanolyan gyorsan és minőségben kell futniuk, elvégre nem pc ez, hanem konzol. Ugyanakkor több a tartalék a rendszerben, finomabban lehet mozogni a menüben és a reakcióidő is gyorsabb. Legalábbis a hivatalos verzió szerint, mert én ebből semmit sem érzek, az viszont tény, hogy ami az eredeti hardvernek megerőltető volt, azon a mostani csak vinnyogva röhög (miközben alszik), és ez bizony összességében jóval kisebb fogyasztást jelent.

Hogy mi következik ebből? Hát brutális üzemidő. Első alkalommal csak röviden tudtam tölteni a DS XL-t, mégis sokáig bírta az akkumulátor, aztán alaposabb próbának vetettem alá, és kiderült, hogy akár 15 órán keresztül is üzemképes marad. Játékfüggő legyen a tápkábelén, akinek nem elég ez egy napra.

Kockásodik

Van aztán itt más újdonság is: az XL kijelzője nemcsak az eredeti modellénél vagy a Lite-énál nagyobb 90 százalékkal, hanem a komoly fejlesztésen átesett DSi-hez képest is történt egy egycolos előrelépés. Ennek persze megvannak a kockázatai.

A két hatalmas felület a glossybevonat miatt például hajlamos a tükröződésre, az Erzsébet-téren, a Gödör mellett a fűben ücsörögve teszteltem a készüléket, de sokszor csak magamat láttam benne a játékfigurák helyett. Ráadásul a felbontással is bajok lehetnek, hiszen az ugyanúgy 256x192 pixel, mint az első modellben, míg a felület már kétszer akkora, és akárhogy is finomítjuk, 4,2 colon már a menüben barangolva is kijönnek a hibák.

De igaz ez a tesztelésre kapott programra, a Sonic Sega All-Stars Racingre is, vagy a beépített logikai játékokra, amik egyébként nagyon szórakoztatók. Ott van például a Brain Training, ami segít frissen tartani az agyunkat. A japán idősek megőrülnek érte, azt hiszik, megtalálták az örök fiatalság titkát, vagy valami hasonlót, a kulcsot a szenilitás elkerüléséhez, az ítélőképesség megőrzéséhez. Egyebek közt az ilyen programok miatt adtak el eddig kétszer annyit a Nintendo játékgépéből, mint a sokkal jobb grafikai képességekkel megáldott Sony PSP-ből.

Volt némi előítéletem a programmal, de miután elvégeztem a szintfelmérést, és az közölte, hogy az agyam olyan, mint egy húszévesé (ami az elérhető rekord, a csúcspont, az agyteljesítmény csimborasszója), rájöttem, hogy egy remek alkalmazással van dolgunk. A játékokhoz persze nem árt a nyelvtudás, sőt gyakran hangosan kell beszélnünk hozzá, könyvtárban tehát kár elővenni, máskülönben viszont muszáj értékelni a remek hang-, és kézírás-felismerést.

Ez a program persze már a korábbi gépekben is benne volt, és az XL mellé adott Sonic Sega All-Stars Racing is futtatható bármelyik DS-en. Ennél a szoftvernél sincs tehát különbség: a játék az elődökön is szórakoztató lenne, a versenyautós futamok ott is képesek lennének 20-30 percig lekötni az embert, és a kijelző méretétől függetlenül bármelyik konzolon meggyőződhetünk arról, hogy a programozók a kód írása előtt egy alapos gombászáson vettek részt.

Told el a falat

A néhol már zavaró pixelek azonban csak az XL-re jellemzők, és azt az érzést sem tudjuk átélni a többi DS-sel, amikor a konzol lerakása után egy iPhone egészen könnyűnek tűnik a kezünkben. Engem legalábbis meglepett a súlykülönbség. Bizonyára ismerik a jelenséget, amit akkor érzünk, amikor egész testtel nekinyomjuk magunkat a falnak, és a karunkkal megpróbáljuk eltolni magukat tőle. Ha újra egyenesbe állunk, és megszűnik az ellenállás, a karok elkezdenek maguktól felemelkedni. Osszuk el ezt az érzést 2,3 millióval, és megtudjuk, milyen érzés az XL után egy iPhone-t a kézbe venni.

Akinek van már egy DSi-je, annak semmiképp nem érdemes 53 ezer forintért XL-t venni, mert majdnem ugyanazt kapja, csak nehézkesebb kivitelben. Ha valakinek első generációs DS-e vagy Lite-ja van, annak is inkább a 49 ezer forintba kerülő DSi-t ajánlanám, ahogy azoknak is, akik még soha nem vettek semmilyen Nintendo-terméket. Persze az XL-nek is lehet egy célközönsége, ők azonban elsősorban a nyugdíjasok, akiknek semmi nem lehet elég nagy, kézzelfogható. A nagyszüleim, ha még élnének, biztosan jobban értékelnék a 4,2 colos kijelzőt, mint a 3,2-est, miközben látszólag hidegen hagyná őket, hogy az anizotropikus szűrés és az antialiasing hiánya miatt túlságosan nagyra nőnek a pixelek. Őszintén szólva nem hinném, hogy tudnák egyáltalán, mi az az anizotropikus szűrés, vagy az az antialiasing.

Aki meg igazi áttörésre vár, az legyen még türelmes kábé egy évig, szerintem jövő tavaszra itt lesz a 3DS, ami térbeli megjelenítést ígér, szemüveg nélkül. Na az a kütyü nagyot fog szólni, már ha tényleg olyan lesz, amilyennek ígérik, mert képet, videót, bizonyítékot még nem láttunk róla, csak egy kétsoros sajtóközleményt.