Szilárda
0 °C
6 °C

Sátán sátán hátán

2011.10.03. 23:38
Tizenegy év telt el a második rész megjelenése, és három a harmadik bejelentése óta, a megjelenéséig meg még vagy fél évet várni kell, mégis a Diablo 3-mal ébred és alszik el mostanában minden valamirevaló pécés játékos. Az ok: elindult a zárt bétateszt, amibe egyelőre nehezebb bejutni, mint az Alcatrazból ki. Talán ez lesz a játéktörténelem utolsó szuperprodukciója, ami csak pécére jön ki, és mindenki ott akar lenni a születésénél.

A Diablo első két része minden bizonnyal kötelező tananyag a világ összes videojáték-fejlesztő iskolájában (nem vicc, tényleg léteznek ilyenek), ahol a játéktervezés egyik alapelvét illusztrálják vele. Easy to learn, hard to master, vagyis egy játék akkor jó, ha percek alatt beletanul az ember a kezelésébe, de a világ végéig tud benne fejlődni, újabb trükköket tanulni. Ezt az alapelvet a sakk és a rablóulti óta a Diablo-sorozatnak sikerült a legjobban átültetni a gyakorlatba. Tessék, nézzük meg, miből is áll ez a játék:

Halálosan primitív, mi? Megyek, azt' ölök, ahogy maga a játékműfaj neve (hack n' slash) is sugallja: jönnek az ellenségek hosszú, tömött sorban, akire klikkelünk, azt üti a karakterünk, és amikor rosszul áll a szénánk, bedobunk egy gyógyitalt. Eddig az easy to learn rész, a hard to masterbe belekóstoláshoz meg elég pár percet kattintgatni a bő 4000 szócikkes Diablo-wikipédiában.

A ránézésre barlangrajz bonyolultságúnak tűnő játékmenet mögött mögött aktív és passzív képességek, bonyolult fejlődési rendszer, komplex, és minden karaktertípusnál gyökeresen eltérő harci mechanizmusok rejtőznek. A Diablóban az a csodálatos, hogy úgy tud a háttérben már-már tudományosan összetett lenni, hogy közben roppant élvezetes marad akkor is, amikor az ember csak megy és öl. És a harmadik rész nemrég elindult bétatesztje azt mutatja, ezt a hagyományt minden eddiginél erősebben ápolja a játék.

Angyalok és démonok

Ahogy az első két rész, a Diablo 3 is arról szól, hogy az angyalok és démonok háborúját egy halandó hősnek kell eldöntenie azzal, hogy módszeresen felszecskázza utóbbiakat. Különös tekintettel a címszereplő Diablóra, két ördögtesójára, Baalra és Mephistóra, valamint a pokol feudális hierarchiáját kitöltő rokonaikra. Igen, ez egy ilyen világ, nagyobb a sátánsűrűség, mint egy tetszőleges halálmetál-fesztivál nagyszínpadán.

A hentelésnek ötféle karakterrel vághatunk neki, ami öt teljesen különböző játékstílust is jelent. A barbár és a mágus aránylag egyértelmű, a démonvadász a távolsági sebzésre specializálódik, a szerzetes a közelharcra, a witch doctor (legyen mondjuk boszorkánymester) megidézett lényekkel, mérgekkel, átkokkal operál. A speciális képességekhez mind más-más erőforrást használ, ilyen a lassan regenerálódó mana a mágiahasználóknak vagy a düh (fury) a barbárnak, amit a bekapott és kiosztott sebzés generál.

Ehhez vegyük hozzá, hogy mindegyik kasztot három fő irányban fejleszthetünk tovább, plusz mindenki vihet magával a kalandjaira egy gép által irányított segítőt, plusz a legnagyobb móka, és a játék elsődleges fókusza az, amikor négy játékos közösen küzd a szörnyek hordái ellen. Szóval a változatosságra nem lehet panasz. És persze megmaradt a játék két védjegye, a bizonyos szintig véletlenszerűen generált pályák, és a kismillió féle zsákmányolható fegyver, páncél és varázstárgy, köztük a ritka, szuperritka, legendásan ritka, és annyira ritka, hogy elfogytak rá a jelzők kategóriás cuccokkal amelyek megszerzése hipnotikus erővel tartja órákon, napokon és éveken át a monitor előtt a játékosokat.

Ördöge van

A bétaverzióról két dolgot lehet nagyon gyorsan elmondani: hogy túl rövid (egy óra alatt végigcsapkodható, de persze a végső játéknak csak a töredékét tartalmazza), és hogy túl könnyű, tulajdonképpen nem is nagyon lehet meghalni benne. Mind a kettő szándékos, a cél nem a spoilerezés, vagy a nehézségi szint belövése volt vele, hanem a hibák kiszűrése, és a minél többféle gépen való tesztelés a jövő év elejére várt megjelenés előtt.

Az a rövid demóból is lejön, hogy a játék nagyon jól néz ki, és ócskább gépeken is meglepően jól fut. Technikailag nem kicsit elmaradott (például nem lehet a kameranézetet forgatni), de a grafika hihetetlenül hangulatos és részletgazdag (és sötét és véres), elképesztő mennyiségű effekt izeg-mozog a képernyőn minden pillanatban, az érzékszerveink állandó terhelés alatt állnak. A zene simán zseniális, és az egész annyira össze van rakva, hogy az embernek egyszerűen eszébe sem jut felállni mellőle. Mondom ezt úgy, hogy a Diablo 2-nek anno vagy tucatszor nekifogtam, de mindig félbehagytam, annyira unalmas volt.

Hogy az unalmat most az újdonság és a felfedezés ereje, meg a hangulatos látványvilág törölte el, vagy az új típusú harcrendszer, egyelőre meg nem tudom mondani. Az biztos, hogy a Diablo 3 harcai nagyon dinamikusak és nagyon élvezetesek. A régi „csépelem az ellent, és közben szorgosan nyelem a gyógyitalokat” metódust új gyógyulási megoldás váltotta fel: az ellenfelek dobálnak el a bevitt sebzésünktől függően kis piros bigyókat, amiket felvéve gyógyulunk. Emiatt aztán állandóan mozogni és taktikázni kell a nagyobb kaliberű szörnyekkel szemben, és okosan használni a nem spammelhető, hanem csak meghatározott időnként bevethető képességeinket. És megint csak: az egész még hatványozódik, amikor csapatban küzdünk.

Virítsd a lóvét

A játék legnagyobb viharokat kavaró újdonsága még nem szerepel a bétában: ez a valódipénzes aukciós ház. Ha véres verítékkel kiverjük valamelyik fődémonból az Ezer Igazság Kardját, azt eddig csak játékbeli aranyakért, vagy más, virtuális tárgyakért cserébe adhattuk el a játékon belül (már ha a legális utakon akartunk maradni). A Diablo 3 aukciós házába azonban valódi pénzért is betehetjük a zsákmányunkat, illetve arany helyett Visa-kártyával is felszerelhetjük hősünket. Ez várhatóan teljesen fel fogja borítani a játékbeli erőviszonyokat, és átrendezi a goldfarmerek piacát. Időmilliomos Diablo 2-veteránok már most arról álmodoznak, hogy überritka tárgyakkal csencselve keresnek majd óriási dollárhalmokat, a borúlátóbbak szerint viszont a kínaiak úgyis leverik majd az árakat.

A béta ízelítőnek és mézesmadzagnak is tökéletes az évek óta új Diablóra váró rajongóknak, de annyira, hogy egészen megdöbbentő módon az ilyenkor kötelező „régen minden jobb volt”-kórusok is csendesek, és az új kiadásért lelkesednek egy emberként. Akinek van ilyen ismerőse, még most igyekezzen szocializálódni vele minél többet, mert ha megjelenik a játék, esélytelen lesz velük másról beszélni, mint hogy milyen legendary (az egy ritkasági kategória) esett a hardcore karakterüknek (olyan játékmód, ahol nincs feltámasztás, ha meghalt a hős, törlődik) infernóban (az meg a legkeményebb nehézségi fokozat).