Péter, Pál
14 °C
30 °C

De ki az a Kim Dotcom?

2012.01.28. 08:33
Minden idők legnagyobb fájlcserélőbotránya robbant ki január közepén, amikor az FBI és az új-zélandi rendőrség helikopterekkel és kommandósokkal rohamozta meg a Megaupload fájlmegosztó portál aucklandi főhadiszállását. Az internet teljes adatforgalmának 4-5 százalékát adó weboldalt leállították, több száz szervert lefoglaltak, az oldalt alapító Kim Dotcomot letartóztatták, félmilliárd dollár értékű szerzői jogsértéssel és pénzmosással vádolják, amiért akár hatvan év börtönt is kaphat. De ki ez a rejtélyes figura, aki úgy néz ki, mint egy Bangkokba frissen megérkezett német szexturista, úgy adja elő magát, mintha egy személyben lenne Bruce Wayne és Steve Jobs, és úgy szórja a pénzt, mint Gorcsev Iván a 14 karátos autóban?

Kim Dotcom eredeti neve Kim Schmitz, Németországban született, de finn anyja révén a finn állampolgársága is megvan. Mint a Wired összeállításából kiderül, 18 éves korában már sztár volt Németországban, ahol a sajtó Kimble néven zseniális programozóként, egy nemzetközi hekkercsoport vezetőjeként mutatta be. Zseniális valójában csak abban volt, ahogy megvezette az akkoriban a hekkerkedésre még valami sötét vudumágiaként tekintő újságírókat: beadta nekik, hogy amerikai cégek telefonos rendszereit törte fel, hogy járt a NASA és a Pentagon hálózataiban, hogy feltörte a Citigroupot, és 20 millió dollárt utalt át a bankból a Greenpeace-nek. Schmitz legkomolyabb, bizonyított hekkerkedése az volt, amikor valódi hekkerektől vásárolt fel lopott telefonkártya-számokat, majd azokkal a saját maga által üzemeltetett emelt díjas szolgáltatásokat hívogatta, automatikus tárcsázóprogramokat használva, és több mint 60 ezer eurót kaszálva a trükkel. Elkapták, fiatalkorúként két évet kapott felfüggesztve.

A kamuhekker szintet lép

Schmitz egyre nagyobb hírnevét kihasználva tovább folytatta kétes üzelmeit. Data Protect néven biztonságtechnikai céget alapított, és zsíros megrendeléseket kapott többek között a Lufthansától, miután látványosan rámutatott néhány súlyos sérülékenységre a cég számítógépes rendszereiben (később kiderült, hogy a légitársaságnál beépített ember súgott neki, és szimplán ellopta valódi hekkerek eredményeit). Ahogy felfuttatta a bizniszt, rögtön el is adta a TÜV Rheinland német biztonságtechnikai konglomerátumnak, és a nyakába szakadt pénzből elkezdte építgetni a milliomos playboy és internetes befektető képét.

A dotkomlufi kezdeti éveiben járunk, amikor mindenkit betemettek pénzzel a befektetők, aki online üzletbe kezdett – de még ennek tükrében is meghökkentő, mennyire át tudta verni Schmitz a világot. Főleg azután, hogy a müncheni reptéren elkapták, ahogy egy leparkolt magánrepülőbe szökik be, hogy ott fotókat készítsen magáról, mintha a gép a sajátja lenne. Vagy ott volt a hírhedt Kimble Goes Monaco című házivideója, ami azt örökíti meg, ahogy Monte-Carlóba utazik megnézni a Forma-1 futamot, közben szupermodellekkel bulizik, féktelenül szórja a pénzt, egy hétvégén tízmillió eurót dorbézol el a lehető legfényűzőbb luxusban. A menő sportautók valójában béreltek voltak, a szereplők színészek, és az egész megrendezett – de valahogy mégis működött a dolog, 2001-ben a Guardian már látnoki képességű befektetőként közölt róla portrét, tényként kezelve a hekkermúltat, a magánrepülőt és milliárdos vagyont jósolva neki.

Szó se róla, a dotkomlázban égő tőzsdei tömegek megkopasztása nagyon ment Schmitznek. Emlékezetes eset volt, amikor a csőd szélén táncoló Letsbuyit.com online áruház részvényeiből 370 ezer eurónyit vásárolt be, és elhíresztelte, hogy újabb 50 milliót készül befektetni, a cégből pedig egy Amazon-szintű óriást csinálni. A tőzsde rákapott a hírre, a részvények után beindult az érdeklődés, az árfolyam megugrott, Schmitz pedig 1,5 millió eurós nyereséggel szállt ki az átverésből, amikor eladta a valójában semmit sem érő részesedését. Később bonyolult céghálózatot húzott fel, online pénzintézeteket indított, ahonnan magánemberként több százezer eurós hiteleket vett fel, majd csődbe vitte az egészet. És hihetetlen módon mindent megúszott, egészen 2002-ig, amikor a nyomában lihegő német hatóságok elől Thaiföldre próbált menekülni, de kiutasították. A bíróság csak a tőzsdén tiltott bennfentes kereskedést tudta rábizonyítani, így 100 ezer euró büntetéssel, és 20 hónap, megint csak felfüggesztett börtönnel megúszta. Ezután elhagyta Németországot, és Hongkongba költözött, ahol nekiállt a Megaupload-birodalom létrehozásának.

Az aranybánya

A hongkongi bizniszt a Trendax nevű cég beindításával kezdte, ami egy fejlett, mesterséges intelligenciára épülő tőzsdei kereskedőprogram révén ígért évi 25 százalékos nyereséget azoknak, akik rábízzák a pénzük forgatását (a cég valójában egy szál postafiókból állt, és nem volt engedélye sem a tőzsdei kereskedésre). És még ez is csak az előjáték volt a fájlmegosztó bizniszhez, ami végül elhozta Schmitznek az igazi sikert és a multimilliomos életformát.

2005-ben a világ már túl volt a fájlcserélő hálózatok első három generációján: a műfajt alapító Napstert már rég bezárták, a nyomában elindult, decentralizált hálózatok, mint a Kazaa, már szintén leáldozóban voltak, a technikailag még egy fokkal fejlettebb bittorrent már létezett, de még nem volt olyan elsöprően népszerű, mint ma. Ebben a környezetben jelentek meg a cyberlockernek nevezett oldalak, mint a Megaupload, vagy a szintén ekkoriban indult Rapidshare, Hotfile és Fileserve. A megoldás technikailag roppant elmaradott: egyetlen, óriási tárkapacitással és sávszélességgel felvértezett központba töltik fel és le a felhasználók a tartalmaikat, aminek a fenntartása igen költséges (a Megauploadnak havi több millió dolláros sávszélesség- és szerverbérlési számlái voltak), viszont a kezelése gyermekien egyszerű, nem kell hozzá külön alkalmazás, és egyetlen kattintással elintézhető minden fel- és letöltés. Ráadásul, mivel egy weboldalon működik az egész, reklámokat is el lehet adni rá, és fizetős, prémium előfizetési rendszert kidolgozni.

A Megaupload valóságos aranybánya lett, az FBI becslése szerint Schmitz (aki időközben felvette a Kim Dotcom nevet) 175 millió dollárt kaszált vele hat év alatt, és valóban úgy szórta a pénzt, mintha nem lenne másnap. Amikor Új-Zélandra akart költözni, de a hatóságok nem adtak neki letelepedési engedélyt, simán vett tízmillió dollárért államkötvényt, hogy lássák, mennyire komoly befektető, aztán Auckland városának egymillióba kerülő tűzijátékkal köszönte meg, hogy befogadták. A Dotcom Mansion nevet kapott kastély, a Megaupload-birodalom főhadiszállása hamar hírhedt lett (a cég bejegyzett központja egyébként Hongkongban maradt, egy ötcsillagos szállodában bérelt lakosztályban, amiért napi 12 ezer dollárt fizettek). Dotcom tucatnyi luxusautót tartott, celebekkel partizott, illegális autóversenyeken indult (az Ágyúgolyófutam-filmekre hasonlító Gumball nevű európai versenyt állítólag meg is nyerte egyszer). Ha úgy tartotta kedve, milliókért bérelt jachtot, ha meg úgy, hetekre ott ragadt az Xbox előtt, hogy ő vezesse az aktuális Call of Duty részben a világranglistát.

Itt a vég?

Amennyire valószínűtlen fordulatokban bővelkedett Dotcom karrierje, annyira várható volt, hogy a szórakoztatóipar nem fogja a végtelenségig tűrni, hogy egy kövér német bohóc hülyét csináljon belőle, a képébe röhögjön és százmilliókat keressen a warezzal – mert hiába perlik most az FBI-t a jogtiszta tartalmaik elveszítése miatt a Megaupload-felhasználók, az oldal forgalmának nagy része valóban warez volt, és ezt mindenki tudta. Amikor 70 fős kommandós csapat törte rá az ajtót a lefűrészelt csövű shotgunt szorongató Dotcomra, már sejteni lehetett, hogy a történet hamarosan csúnya véget ér.

Azóta a világsajtót bejárták a képek, ahogy sorra vontatják el a luxusautókat a kastély parkolójából, Dotcomra pedig a vád akár 60 év börtönt is kérhet szerzői jogok megsértéséért, pénzmosásért és bűnszövetkezet építéséért. A per hónapokig elhúzódhat, és Dotcom természetesen mindent meg fog tenni, hogy mártírnak állítsa be magát. A sztorijából valószínűleg csak azért nem fog egyhamar film készülni, mert Hollywood sem hülye emléket állítani saját legnagyobb ellenségének.