Béla
10 °C
23 °C

Olyan mint a kommunizmus, csak működik

2012. 06. 01. 11:17
A közösségi pénznek nincsen szaga: a Kickstarteren napok alatt dobnak össze dollármilliókat az internetezők filmforgatásra, szoftverfejlesztésre vagy jópofa kütyük építésére. Feleslegessé válnak a kiadók és óriáscégek, elég ha kitesszük a kalapot a netre a felhasználóink elé?

A legjobb ötlet, mióta Al Gore feltalálta az internetet – jellemezte a Kickstartert két éve a Miami New Times. Jó vicc volt, és mint ilyen, kicsit igaz is, hiszen a crowdfunding, vagyis a közösségi projektfinanszírozás első hallásra pont olyan, mint a kommunizmus: naiv, utopisztikus, és a gyakorlatban tökéletesen életképtelen ötlet. Hogyan is működhetne egy olyan weboldal, ami arra épít, hogy a kreatív, de csóró júzerek bekiabálják az ötleteiket, a lelkes és gazdag kollégák meg pénzt adnak nekik, mindenféle garancia nélkül, hogy az adott projektből valaha lesz valami. És még csak nem is befektetésképpen, hanem csak úgy, puszira, segítőkészségből.

Aztán valamikor idén tavasszal egyszer csak berobbant az egész, és az őrület azóta is tart: a felhasználók szó szerint napok alatt lapátolnak össze százezer és millió dolláros nagyságrendű összegeket a legkülönfélébb geekprojektekre. Kultikus retró-videójáték folytatása, 3 millió. Otthon összerakható, olcsó 3D printer, 800 ezer. Vicces képregénysorozat újrakiadása, 1,2 millió. Menő-hitech karóra, 10,2 millió. Mindezt nagyrészt 20-30 dolláros mikroadományokból. Mi történt? Kitört a világon az általános jóindulatjárvány? Feleslegessé válnak a kiadók és óriáscégek, elég ha kitesszük a kalapot a netre a felhasználóink elé?

A retró milliókat hoz

A Kickstarter 2009-ben indult, a nyomokban már akkor is létező crowdfunding műfaj első igazi nagypályás versenyzőjeként, tízmillió dolláros tőkével, világos célokkal és üzleti tervvel. Az alapötlet csupán annyi, hogy az alkotó és a vásárló közötti finanszírozási láncból kizárják a kiadó céget, ami egyébként is csak megöli a kreativitást és beledumál mindenbe a millióiért cserébe, és közben mértéktelenül meggazdagodik az egészen. A Kickstarter arra az alapra épít, hogy a nagy cégeket könnyű utálni, a művészeket, alkotókat meg könnyű szeretni. Úgy adunk pénzt, hogy nemcsak szépen megköszönik, és megkapjuk a személyes kontaktus illúzióját, de az az érzés is a miénk lesz, hogy segítettünk létrehozni valamit, a részeseivé válunk az alkotásnak – ennyi a titok.

A projektek támogatását az alkotók jellemzően különféle, pénzben nehezen kifejezhető értékű ajándékokkal köszönik meg. Egy videojáték esetében az alap általában a zártkörű bétatesztben való részvétel lehetősége, kicsit nagyobb támogatásért dedikált verzió a játékból, ezer dollár körül már olyanok jönnek, mint hogy elnevezhet a támogató egy szereplőt a játékban, még egy nagyságrenddel később meg jöhet a személyes látogatás és buli a fejlesztőkkel. Mind olyan, „egyszer az életben” típusú lehetőség, amire nem sajnálja az ember a pénzt, ha történetesen van neki. Viszont rávilágít a dolog hátulütőjére is: így főként azok tudnak boldogulni a Kickstarteren, akik már egyébként is valakik, kicsi, de lelkes rajongótáborral.

Ezek után nem véletlen, hogy a Kickstarter-jelenséget berobbantó szikra Tim Schafer és a Double Fine Adventure volt. Schafer igazi játékfejlesztő-legenda, aki a kilencvenes években frenetikusan vicces és kreatív kalandjátékokkal (Monkey Island sorozat, Grim Fandango, Day of the Tentacle) írta be magát a videojátékok történelmébe. Aztán a kalandjáték műfaja kiment a divatból, Schafer új játékai (Psychonauts, Brütal Legend) rendre megbuktak, a szűk rajongótáboron kívül senkit nem érdekeltek. Ez a tábor azonban elég lelkes volt ahhoz, hogy amikor Schafer a Kickstarteren felvetette, hogy közvetlenül nekik csinálna egy játékot, a kiadókat kihagyva a buliból, pát hét alatt alatt összedobtak 3,3 millió dollárt a szent célra. Pedig csak 400 ezret kért volna.

Ez aztán elindította a lavinát, és a retróvideojáték-hullám átcsapott a Kickstarteren. Húsz-huszonöt évvel ezelőtti klasszikus játékok, és a kilencvenes évek óta eltűnt, egykori kedvenc fejlesztőcsapatok bukkantak fel újra, a Wastelandtől a Shadowrunon át a Carmageddonig, és Al Lowe-tól Jane Jensenig. Az egykori játékosok pedig, akik rajtuk nőttek fel, most felnőttként párás szemmel dobják be a közösbe a kisebb-nagyobb összegeket a folytatásokért, két régenmindenjobbvolt és bezzegamiidőnkben között. A nosztalgia fűtötte adakozási őrület gyorsan túlcsordult, átterjedt a zenére, aztán a filmekre és könyvkiadásra, és hirtelen olyan nevek kezdtek felbukkanni a Kickstarter-projektet környékén, mint David Lynch, Brett Easton Ellis vagy Neil Gaiman.

Ha egy üzlet beindul

Innen már vitte a lendület az oldalt, a Kickstarteren projektet futtatni, de ami még ennél is fontosabb, azokat támogatni is trendi dolog lett. A legutóbbi statisztikák szerint az oldalon összegyűlt pénz túllépte a 175 millió dollárt (ennek 5 százaléka marad a Kickstarternél jutalékként, 2,9 százalékot az Amazon vesz le a pénzügyi rész kezeléséért). A megvalósuló projektek aránya, pontosabban azoké, ahol összejön a kért összeg, közelíti az 50 százalékot.

Ennek több következménye is van, egyrészt megjelent az a tömeg, ami nem célzottan megy az oldalra, mert valahol hallott egy projektről, ami megtetszett neki. A nagyon sok projekt viszont behozta az iTunes-effektet is: a csak úgy nézelődő, tíz-húsz dollárt elszóró, cserébe magukat jól érző látogatók nem érnek rá átnyálazni a teljes kínálatot, csak annak van esélye pénzhez jutni, aki egyébként is ott van a toplisták élén, vagy valami más miatt kikerül a nyitóoldalra.

És itt már szó sincs nosztalgiáról, retróhullámról, meg nagy nevekkel eladott projektekről. A Kickstarter jelenlegi legnagyobb pénzt hozott ötlete a Pebble nevű, az e-könyv-olvasókból ismert kijelzőt használó, az okostelefonunk kiterjesztett képernyőjeként működő karóra, amire a fejlesztője, egy Eric Migicovsky nevű kanadai fiatalember több mint tízmillió dollárt kapott.

Itt már szó sincs a művész és a mecénássá váló vásárló közti személyes kapcsolatról, ez színtiszta üzlet. Leteszel tízezer dollárt egy Mega Disztribútor Pakk típusú támogatás keretében, és szeptemberben kapsz száz órát, amit 150-es darabáron adhatsz majd tovább. Vagy vásárlóként leteszel most százat, és szeptemberben megkapod az órád. Kiadó, importőr, disztribútor, minden megy a levesbe, és hirtelen egy új, a bizalomra épülő kereskedelmi modell körvonalazódik a szemünk előtt. Alapjában véve meghökkentően hasonlít az elv a fájlcserére, az is azzal csinált forradalmat, hogy a szűk keresztmetszetet jelentő központot kihagyta a hálózatból, és közvetlenül összekötötte a feltöltőt a letöltővel.

De hol vannak az eredmények?

És ezzel el is jutottunk a kritikus pontra. A média pörög a Kickstarter-divaton, lehet jókat röhögni a legszánalmasabb projektekből készült összeállításokon, vagy a Kickstarter felvásárlására indított Kickstarter-projekten, a crowdfunding-jelenség bekerült a köztudatba. A felhasználók megmutatták, hogy szívesen adakoznak jópofa ötletekre, a költségvetések összeálltak, a fejlesztések elindultak.

De a milliós, nagy hírverést kapott projektek, amik vitték a Kickstarter és az egész crowdfunding buli hírét a net összes sarkába, még nem sok konkrétumot mutattak. Mi van, ha a Pebble egy vacak lesz? Ha a Double Fine Adventure nem lesz olyan vicces, mint Tim Schafer régi játékai? Ha a papíron korszakalkotónak tűnő ötletekről kiderül, hogy a gyakorlatban már nem annyira jók, ha a lelkes adakozók csalódnak? Akkor aztán oda a bizalom, a lelkesedés, meg a hurráhangulat, és azzal oda a Kickstarter jó híre is. Tegyük hozzá sietve: addig is az oldal többet tanít a marketingről, kommunikációról, és üzleti stratégia felépítéséről, mint bármilyen egyetem.

Ha a Coca-Colánál jut eszébe valakinek, hogy gyártsanak szalonnás kólát, de nem ízlik a népnek, a vállalat bukik egy zsák pénzt. Ha ugyanez a Kickstarteren történik meg, a támogató felhasználók buknak, és aligha mennek vissza később támogatni az uborkás kólát, bármennyire is jól hangzik maga az ötlet. A bizalom törékeny dolog, és elég egy-két csúnya csalódás, hogy bezáruljanak a pénztárcák, és a lelkes júzerek úgy gondolják, finanszírozzanak mégis inkább bizonytalan projekteket a gyűlölt óriáscégek, nekünk nem fáj, ha ők buknak. A Kickstarter igazi nagy próbája még hátravan, ráadásul ennek kimenetelére az oldal készítőinek már az égvilágon semmi ráhatásuk nincs. A kommunizmussal is ott kezdődtek a bajok, amikor elkezdték a gyakorlatban kipróbálni.

Kicsit sárga, kicsit savanyú

Az első magyar crowdfunding próbálkozások januárban indultak el, de egyelőre éppen csak döcögni látszik a szekér. Az indulj.be, a kezdheted.hu és a creativeselector.hu egyaránt alig maroknyi projektet futtat, azok nagy része is néhány – vagy akár nulla – százalékos támogatással kókadozik. A sikertörténetet az indulj.be és a kezdheted.hu oldalon egy-egy százezer feletti finanszírozást összehozó könyv jelenti. Még kérdéses, hogy összejön-e a kért összeg bármelyikre is, jelenleg nem sok esély látszik rá.

Az eddigi legsikeresebb magyar projekt a Kickstarteren egyébként a ReOnion óriás hagymaszobor-installációja volt, a művészcsoportot 116 támogató 11287 dollárral (2,5 millió forint) szponzorálta meg. Ez önmagában a többszöröse a magyar oldalakon eddig összesen összegyűjtött támogatásoknak.