A közösségi média hét fő bűne

A közösségi média működésének néhány íratlan szabályát azért érdemes megismerni, hogy megértse, miért gyűlöli önt jónéhány ismerőse. Röviden: azért, mert tönkreteszi a felhasználói élményüket. Összegyűjtöttük a legsúlyosabb bűncselekményeket, amiket egy internetfelhasználó elkövethet; ennek alapján legközelebb ön is tudni fogja, megossza-e ebédidőben azt az elgázolt macskás fotót a Facebookon. Íme a közösségi média 7 fő bűne.

Túlmegosztók

Sokan vannak, akik nem tudnak felnőni a webkettőhöz, ezért válogatás nélkül mindent mindenre használnak. Jó, azok is borzasztó idegesítők, akik állandóan arról okoskodnak, hogyan kéne használni a közösségi felületeket („a fórum nem chat, nem egysoros üzenetekre találták ki”; „a chat nem telefon, itt nem kell azonnal válaszolni egy mondatra”), de bizonyos szempontból igazuk van.

A facebookos ismerőseinket nem válogathatjuk meg úgy, mint a könyvjelzősávunkat a böngészőben, ezért nem biztos, hogy ami szerintünk érdekes, az a rokonaink, barátaink és üzletfeleink számára is az lesz. Az nem baj, hogy az anonim kis mikroblogjukat sokan elárasztják webszeméttel: a Tumblrt például pont erre találták ki. Viszont ezeket nem látjuk automatikusan, mint az ismerőseink megosztásait, hanem mi döntjük el, hogy követjük-e őket. Mert lehet bármilyen jó fej egy ismerős, ha dögunalmas dolgokat oszt meg az interneten.

Igen furcsa a chemtrailhívő fizikatanárok, a 13 évesek kamu sztriptízes linkjét beszopó key account menedzserek és trianonos fölvarrókat hirdető gyári munkások megosztásait látni. Egzotikus kotyvalék jöhet össze egy ilyen hírfolyamból, de higgyék el, az ismerőseik a sokadik tibiatya-megosztás után simán letiltják. Apropó, észrevették, hogy a Facebook-bejegyzéseknél egyenként kiválasztható az illető hírfolyamának teljes letiltása? Nem véletlen, nyilván a Facebooknál is tudják, milyen fontos kordában tartani a digitális szemetet.

Gyerekfotó-megosztók

Az előző ponthoz kapcsolódik a gyerekfotó-megosztás túlpörgetése, amivel tényleg megéri külön foglalkozni.

Ha a kedves olvasónak van gyereke, nyilván nagyon szereti. Ez a rajongás teljesen normális dolog, más például a lopakodó repülőgépeket, a 47 Laboratory hificuccait vagy a múlt század elején épült felhőkarcolókat szereti, és szívesen olvasok ezzel kapcsolatos dolgokról. Van, aki gyakran meg is osztja őket - csak éppen, optimális esetben, nem az ismerőseivel, mert sejti, hogy őket ez teljesen hidegen hagyja.

Az ismerősök mások: velünk vannak, dokumentálják az életüket, időnként szaporodnak, és ezt meg is osztják a világgal. Már nem magát a szaporodás folyamatát – arra van más, milliárdos forgalmat bonyolító filmes üzletág –, hanem az eredményét. Hogy súlyos túlkapásokról van szó, azt az oversharenting kifejezés léte is bizonyítja. A szó arra a jelenségre utal, amikor a szülő intim részleteket oszt meg a gyereke életéből a közösségi médiában. Babafotókat mutogatni régi szokás, de a modern technika valóságos népünnepéllyé tette. Abban legalábbis hasonlít az ötvenes évek május 1-jei felvonulásaihoz, hogy mindenkinek kötelező részt venni benne.

Brit tudósok már dolgoznak a tökéletes képleten, amivel kiszámítható, hogy havonta hány gyerekfotót érdemes megosztani – anélkül, hogy a családgyarapodás iránt közömbös felhasználók az ondó- és petevezetékük elköttetésén gondolkoznának –, de amíg ez elkészül, egy Laár András-remixszel próbálnánk útmutatást adni:

Az oversharenting ellen alapvetően két dolog szól. Az egyik, hogy hetente ötven példányban szembesülni egy baba létezésének a tényével nem túl impulzusgazdag élmény. Persze, gyerek, cuki, de három kattintásnyira vicces macskás videók, lézerszemű unikornisok, szájharmonikázó Darth Vaderek és primitív mesterséges intelligenciák találhatók. (Róluk később még lesz szó.)

A másik, hogy a gyereknek is vannak személyiségi jogai. Nyilván a szülő sem örülne neki, ha az ő szülei mindenki szeme láttára osztanák meg a Facebookon a ciki történeteket és fotókat a gyerekkorából. Miért akarnánk a gyerekünknek olyat, amitől mi magunk lekaparnánk a tapétát?

Nyelvtannácik

Méltányolható a magyar nyelv iránt érzett aggodalom, amit egyes, mások helyesírását gúnyoló felhasználók éreznek. Mert tényleg, miféle istállóban lakik, milyen undorító állat bőrébe takarózva reszket a bűzös odvában, és milyen pokolról rémálmodik az, aki pontos jével írja a karabélyt, és elipszilonnal a muszájt?

Az a baj, hogy akik az ilyesmit szóvá teszik, általában maguk sem ismerik túl jól a magyar nyelvet. A tapasztalatlan, de lelkes nyelvtannácik gyakori hivatkozási pontja az általános iskola, ahol utoljára szembesültek a nyelvtani szabályokkal (annak ellenére, hogy sokszor épp a tanító néni cseszte el).

A gyalázatos helyesírás és a szellemi színvonal közt gyakran valóban szoros összefüggés van. Viszont, mivel az internetes kommunikáció célja alapvetően az információcsere, legfeljebb azzal érdemes foglalkozni, hogy a másik üzenete értelmezhető és releváns-e az adott témában. Ha igen, kit érdekel, ha nem tudja pontosan leírni, hogy „Szaúd-Arábia–Trinidad és Tobago-labdarúgó-vb-mérkőzés-közvetítés”?

Ezzel csak azért nem érdemes hosszabban foglalkozni, mert a nyelvtannáciknál csak a nyelvtannácik miatt idegeskedők az idegesítőbbek, illetve azok, akik a nyelvtannácik miatt idegeskedők miatt idegeskednek. (És igen, tudjuk, hogy az Index is tele van hibákkal.)

Reklámfloodolók

Kovács János reggel felébredt, kipisilte a reggeli merevedését, megitta a kávéját, fogat mosott, fölcsapta a Facebookot, és meglepetten szembesült vele, hogy egy cég annyi, de annyi Ipadet kapott ajándékba, hogy ÚRISTEN, EGYSZERŰEN NEM TUDJÁK MÁR HOVA TENNI, ezért inkább kisorsolnák őket azok között, akik megosztják a bejegyzést.

Ezeknek a cégeknek nagy, humanitárius, vérző szívük van, meg olyan mentalitásuk, mint a Facebooknak, akik léghajón vinnének Afrikába internetet a szegény négereknek. Sőt, talán szegény négereket akarnak örökbe fogadni, ezért akarják tovább ajándékozni a raktáraikból azt a sok Ipadet, hogy tudjanak hol aludni. Hát persze, hogy tovább osztom, virágozzék minden Ipad, éljenek a szegény négerek!

– gondolta Kovács János, és megosztotta a bejegyzést az összes ismerősével. Egyikük, aki social media brand manager executive director volt, arra gondolt,

• hogy elmondja Kovácsnak: az ilyeneknek bedőlni épp olyan ostobaság, mint elhinni a nigériai leveleket;
• hogy valaki már megint teleszemetelte a newsfeedjét, csak hogy más cégeknek indokolatlan figyelmet biztosítson;
• hogy fizikai erőszakkal veri bele Kovács hülye fejébe, hogy amit csinál, az digitális környezetszennyezés.

De inkább ő is indított egy hasonló köcsög kampányt.

Beállított fotók

Nehéz fényképezőgéppel jól elkapni egy pillanatot; nem véletlen, hogy a fotózás külön szakma. Amikor viszont valaki egy tök mesterséges kompozíciót próbál pillanatképként eladni, az inkább röhejes, mint impozáns. Tekintsük meg a műfaj egyik klasszikusát:

Érti, mi a probléma, ugye? Olyan az egész, mint amikor egy tévéműsorban meglepetésszerű látogatást imitálnak kamera előtt, de már ott bukik a dolog, hogy a kamera az ajtón belül van, amikor becsöngetnek. Aki már eltöltött száz órát az interneten, és látott ezer ilyen fotót, pontosan tudja, hogy ez nem valódi, csak sokan szeretik azt láttatni, hogy az életük = magazinfotók. Ahogy a Képek Az Ételfotókat Készítő Hipszterekről mikroblogon is látszik, a fotós helyzete közel sem idilli, csak szokás szerint nyilvánosan bénázik a hülye telefonjával.

A szelfizés társadalmilag hasznos tevékenységként is fölfogható; mivel a műfaj legnagyobb rajongóinak célja, hogy tök egyformán grimaszolva készítsenek hajszálra egyforma képeket magukról, a temérdek hasonló felvétel simán kiakasztja az NSA arcfelismerő programjait; ha mindenki egyforma, mit ér a csúcstechnológia?

Ilyen alapon a szelfi az establishment bátor szembehugyozása, viszont csak akkor érdemes túlzásba vinni, ha olyan szinten műveljük, hogy elérjük a köznevesülést (lásd aleskadiamonding). Persze, arra ilyenkor is ügyelnünk kell, hogy néhány szokatlan kompozícióval tartsuk fenn a folyamatos érdeklődést.

Hiszékenyek

Macska. Kicsi, szőrös ragadozó állat, saját magát szelídítette hozzá az emberhez, és önérdekből civilizálódott. Már egész pici korukban vadászni tanulnak, és gondolkodás nélkül üldözőbe vesznek mindent, ami gurul. A hülyébbek erről csak később szoknak le, az okosabbaknak előbb eszükbe jut megnézni, hogy az az izé honnan gurult oda.

Kedves Olvasó, ha több esze van, mint egy hülye macskának, ismerkedjen meg a forráskritika fogalmával, és ne higgyen el minden írott szöveget, ami szembejön önnel az interneten.

Nem igaz, hogy tömegesen fognak kiirtani egy csomó kiskutyát, ha nem fogadja örökbe őket. Nincs semmi bizonyíték arra, hogy repülőről szórt méreggel akarnák kiirtani az emberiséget a tudjukkik. Az sem igaz, hogy az Ázsia Centerben a próbafülkék tükrei mögött gyilkos kis kínaiak lapulnak, akik a vásárlókat elkábítják, aztán

• leborotválják a haját, hogy eladják egy fodrásznak
• kiveszik a szerveit, hogy eladják az ebayen
• elrabolják szexrabszolgának.

Ez a sztori kisebb-nagyobb változtatásokkal átlagosan háromévente végigmegy minden közösségi portálon, pletykalapban és chatoldalon, de már elsőre sem volt igaz.

Könnyű bedőlni a sok hülye összesküvés-elméletnek, de aki már olvasott újságot, vagy egyszerűen dolgozott sok ténnyel, az pontosan tudja, hogy elég néhány ponton ellenőrizhetetlen állítást tenni a sok igazság között, hogy óriái hazugságot hozzanak ki belőle. Egy ilyen cikken sokat kell dolgozni, és ez látszani is fog rajta – de ettől még nem lesz igaz.

Az a helyzet, hogy a konteógyártás pontosan olyan iparág, mint a bulvárhírgyártás. A fogyasztóik egyaránt közömbösek a tudományos érvekkel szemben, aminek részben az az oka, hogy sokkal egyszerűbb elhinni, hogy öt perc alatt kigyógyítanak a rákból, mint elmagyarázni azt, hogy mi az a rák és hogyan öl.

Mesterséges intelligenciák

(Ezzel külön foglalkoztunk, mivel ez nem kimondottan a közösségimédia-felhasználók bűne, hanem a mesterségesintelligencia-tudományok elterjedésének köszönhetjük.)

Az online kommunikáció történetében viszonylag új fejlemény a mesterséges intelligenciák feltűnése. A közelmúltban egy csevegőprogram állítólag átment a Turing-teszten, és bár az eredmény hitelességén még vitatkoznak, az eset jól példázza, hogy a kommunikációs programok kisebb-nagyobb sikerrel befészkelték magukat az életünkbe.

Az intelligens csevegőprogramokkal vigyázni kell, mert teljesen emberszerű benyomást keltenek. Ez megtévesztő lehet, de szerencsére könnyen lebuktathatók. A beszélgetőrobotok általában azon csúsznak el, hogy a megfelelő kulcsszavak váltják ki belőlük a helyzethez illő választ. Mivel ezek csak korábban eltárolt primitív információkból épülhetnek föl, az output is hasonló színvonalú lesz. Innentől már gyerekjáték rájönni, hogy ez bizony egy kódsor, nem egy igazi, élő, gondolkodó ember.

Néhány tipikus, a mesterséges intelligenciák által gyakran alkalmazott fordulat:

• Törpehitler.
• Libás gyilkos.
• Kilövette a szemét.
• Ezért tart itt ez az ország.
• Kiviszik a profitot az országból.
• Az egész a média hibája.
• Soha nem nézek tévét.
• Miért, a [véletlenszerűen kiválasztott politikus neve] jobb volt?
• Lehet, hogy a [politikai párt] [törvényellenes cselekedet], de a [másik politikai párt] meg [másik törvényellenes cselekedet].
• Csak.

Ha nagy mennyiségben lát ilyeneket, jobb, ha tudja: ezeket egy vagy több program írja, így fölösleges szóba állni velük. Ezek nem olyanok, mint a Szárnyas fejvadász androidjai; nincsenek érzéseik és dugni sem lehet velük, tehát minden szó időpocsékolás, amit rájuk fordítanánk.