Szeretné, hogy a mobilja képeket csiripeljen?

A hangnak manapság egyre fontosabb szerep jut a digitális eszközeinkkel való kommunikációban: felismerik a zenéinket, hangos utasításokat fogadnak, a digitális személyi asszisztensek pedig a szóbeli kérdéseinket is egyre inkább megértik, sőt válaszolnak is. Viszont nemcsak velünk tudnak egyre jobban beszélgetni a gépek, egymással is könnyen megtalálják a közös hangot – akár úgy, hogy észre se vesszük.

Bár maga a technológia nem újdonság, az utóbbi években egyre többen szállnak be a hangalapú hálózatok, vagyis a Hangok Internete piacára. Az elnevezés nem véletlenül hasonlít a Dolgok Internetére. Egyrészt nyilván az ezzel foglalkozó cégek érdeke, hogy hasonlóan felkapott hívószóvá dagasszák. Másrészt viszont az igazi haszna éppen a lakásunkat és az életünket egyre alaposabban behálózó okoseszközök közötti kommunikáció segítése – azzal az előnnyel, hogy a régi, buta eszközökkel is egész jól elboldogul.

De miről is van szó? Nagyjából arról, hogy valamilyen, egyáltalán nem hangos adatot – képet, szöveget, linket, stb – hanggá kódolva vagy egy hangos kódot kulcsként használva juttatunk el egyik gépről a többire. Nem kell hozzá más, csak hangfal és mikrofon. Na meg persze a hangokat dekódoló szoftver, már ha kezdenénk is valamit az eldalolt adattal.

Dalok a gépházból

A hangalapú adattovábbításnak persze már csak a számítógépek terén is nagy hagyománya van. Elég csak a pár évtizeddel ezelőtti helyzetre gondolni, amikor a Commodore-ok és ZX Spectrumok szalagos kazettákról futtatták a videojátékokat – újabb nosztalgikus hang kíséretében. Egy finn rádiós műsorvezető a nyolcvanas évek vége felé úgy gondolta, hogy ha a kód lejátszása ilyen jellegzetes hangot eredményez, miért ne lehetne megfordítani a folyamatot, és a hang felvételével másolni a programokat. Ezért a műsora rendszeres részévé vált, hogy programkódot sugárzott a rádióban, hogy a hallgatók kazettára rögzítve futtathassák otthon a szoftvert.

Ma már persze ennél előrébb járunk. Pár másodperces, ember számára hallható vagy hallhatatlan audioklipekben bármilyen, kis mennyiségű adat könnyedén továbbítható, és még csak kazetta se kell hozzá.

Most, a modern érában a gépek énekelni tudnak. És bármik elénekelnek, képektől a fizetésig

– írta Patrick Bergel, a Chirp nevű hangalapú megosztó app egyik alapítója. Szerinte annyi hangszóró vesz minket körül, hogy hiba volna nem kihasználni ezt a már jó ideje létező hálózati infrastruktúrát, létrehozva a hangos dolgok internetét.

Ez elsőre zseniálisan hangzik, másodikra viszont elég hülyén. Hiszen mi értelme lenne egy nagyon korlátozott hatósugarú (hallótávolságon belüli) és kapacitású (néhány bites) megoldást használni, amikor számos modern protokoll áll rendelkezésre ugyanerre?

A wifiről hallott már, ugye? A Bluetoothról és az NFC-ről? Na és az Android Beamről, az iBeaconről vagy az Airdropról? Különböző technológiák és azokra épülő szolgáltatások léteznek a különféle rendszereken, és olyan gyorsan változik a techvilág, hogy a pár éves eszközök még hírből sem ismerik azokat a csipeket, ami ma egy középkategóriás telefonban alapfelszerelés. A hangalapú átvitelhez viszont nincs szükség új alkatrészre, a technológia már benne van minden telefonban, tabletben, laptopban és számtalan más eszközben a bankautomatáktól a beléptetőkapukig, és persze maga a hang platformfüggetlen (bár nyilván a hozzá körített appok nem).

Ezen kívül a használata is egyszerűbb. Csak egy app kell hozzá, nincs szükség a Bluetoothnál ismert eszközpárosítgatásra, az emaileknél megszokott címbeirkálásra, és így tovább, nem kell senkit ismerősnek jelölni se. Csak egy helyen kell lenni, megnyomni egy gombot, és mindenki egyszerre megkapja, amit a helyszínen megoszt valaki.

Hangadók

Alkalmazási területet is találni bőven, a rádión át küldött mozijegytől és bitcointól a tantermi tananyagmegosztáson át a mobilfizetésig. A hangalapú adattovábbításnak többféle módja is használatos. A kezdetleges, a témához még inkább csak közelítő módszer a hangminta azonosítása valamilyen audio-ujjlenyomat alapján. Ilyenek a Shazam és a Soundhound nevű népszerű zenefelismerő appok. Közelebbi példa, amikor azonosításra alkalmas hangot, hallhatatlan audio-vízjelet adnak hozzá valamilyen hangsávhoz, legyen az zene vagy egy tévéadás hangja. Ez az adások közönségmérésétől a célzott reklámokon át a kalózkodás elleni védelemig a legkülönfélébb dolgokra használható.

Az igazán érdekes viszont a harmadik eset, amikor a hang maga a kód. Ilyen a már említett Chirp, egy 2012-ben indult startup, amely az igazi, madárcsicsergésre valóban hasonlító Twitter akar lenni. (Mindkét szolgáltatás neve csiripelést jelent angolul.)

Alapvetően egy appról van szó, amely egy ember számára is jól hallható hangsorba kódolja a megosztani kívánt tartalmat, a kapott klipet lejátssza, a közelben lévő eszközök pedig dekódolják és megnyitják, ami mögötte van. Egy-egy csiripelés nagyjából két másodperces, és 50 bit adat fér el benne. Ha valami nagyobbat, például egy képet dobnánk át, azt a felhőbe küldi, és az elérési úrvonalat kódolja hangokba.

Idén májusban pedig szoftverfejlesztői készletet (SDK) is kiadtak az technológiához, amellyel a fejlesztők bármilyen saját appjukat is dalra fakaszthatják. Ez jelentős lépés lehet egy valóban kiterjedt hangalapú hálózat felé, hiszen elszigetelt app helyett a Chirp így megosztási platformmá szélesedik, amelyre már elterjedt appok is építhetnek, és így több felhasználóhoz eljuthat a módszer.

Kereslet pedig van rá, hiszen az egyszerű megosztás mellett marketingeszközként, gyors fizetéshez, beléptetéshez is használható. Már folynak a próbaüzemek olyan partnerekkel, mint a Topshop, használják a tanárok iskolákban Kalifornia-szerte, rádiókban is próbálkoznak vele, és a startup tárgyal egy nagy pénzintézettel is a bevezetésről.

És a Chirp közel sincs egyedül, több hasonló elven működő appot is találni, és a kevésbé szembe tűnő vállalati szektorban már előrehaladottabb megoldásokat is használnak. A Google nagyon hasonló, bár egyelőre jóval kevésbé csiszolt megoldása például a Tone, amely szintén a közeli gépek mikrofonjával fogható csiripelésen keresztül oszt meg linkeket, már ha minden résztvevő telepítette a Chrome-kiterjesztést. Évek óta működik a taxis fizetést segítő Way2ride is.

A Signal360-nal a cégek helyspecifikus üzeneteket küldhetnek a felhasználók telefonjaira, szabad füllel hallhatatlan frekvencián, például egy meccsen vagy éppen Lady Gaga-koncerten elhelyezett jeladókon keresztül értesítéseket küldenek a rajongóknak, vagy vásárlási lehetőséget kínálnak nekik. Az Intrasonics tévéadásokkal szinkronban működő mobilappokat fejleszt. Ehhez hasonló megoldásokat kínál a Lisnr is. A Nearbytes nevű brazil cég pedig fizetési és azonosítási alkalmazások sorát építi hangalapú technológiára, az offline bitcoinos fizetéstől a hangos mozijegyig.

Olyan hétköznapi dolgokat is segíthet a hangos kommunikáció, mint a webes bejelentkezések biztonságosabbá tétele. Az időközben a Google által felvásárolt Slicklogin például kiegészítő biztonsági rétegként, tartózkodási hely alapú azonosításra használja: a telefont a gép hangszórójához kell tartani, hogy hallhassa az ultrahangos jelet és engedélyezhesse a belépést. A hangkód az adott telefonhoz igazított, egyszer használható, és rövid időn belül lejár – vagyis úgy működik, mint a kétlépcsős azonosításra használható kódgeneráló appok, csak elegánsabb, mert nem kell számsorokat gyorsan bepötyögni, mielőtt lejárna a szavatosságuk.

Illetéktelen behangolók

Persze arról szó sincs, hogy a világ összes eszköze egy nagy boldog robotkórussá álljon össze, és mindenki minden adatot hangba komponálva osztogasson. Legalább annyi kérdés és aggály merül fel a hangok internetével kapcsolatban, mint amennyi előnye van. A platformfüggetlenségen nyert kompatibilitás például rögtön el is vész, amíg minden felhasználáshoz különböző appokra van szükség, míg mondjuk emailcíme mindenkinek van.

A másik gond, hogy már így is iszonyatos mértékű zajszennyezésben élünk, erre még néhány lapáttal rátennének az egymás csipogásába vágó appok. A számunkra nem hallható frekvenciák valamivel jobbak, de például egymást azokon is zavarhatják a kommunikálni próbáló gépek. A megbízhatóság amúgy is kulcskérdés, hiszen

mire meghallja a címzett. (Bár a hibakorrekcióval épp ezért sokat is foglalkoznak a fenti cégek.) És minél jobban tágítanák a fejlesztők a szűkös kapacitást, annál fülsértőbb lenne a zaj.

Sajátos modern probléma még a mostanában megjelent kibervillantás, mikor egy vonaton a telefonját nyomkodó nő kap egy képet valahonnan a közelből egy ismeretlen meztelen férfiról – ilyen hangos közszeméremsértés vagy más hívatlan betolakodó a gyanútlanul csiripelő felhasználók közelében is megjelenhet.

Ez akkor igazán nagy gond, ha mondjuk egy hekkerről van szó. Találni is már példát “hang-közbeékeléses” támadásokra, bár még csak kísérleti szándékkal. Pár éve német kutatóknak sikerült emberi fül számára hallhatatlan hangokkal irányítani egy olyan gépet, amelyet fizikailag elhatároltak mindenféle hálózattól (air gap). Ehhez viszont már előre telepíteniük kellett a gépre egy kártékony programot, és az irányítás közben is hallótávolságon belül kellett lenniük, vagyis legalább a technológia korlátozásai a rosszfiúkra is érvényesnek bizonyultak.

Néhány hete pedig, az augusztus eleji Las Vegas-i Black Hat hekkerkonferencián egy másik csapat olyan módszert mutatott be, amellyel nyomtatókat és más eszközöket bírtak rá – szintén egy előre telepített programmal –, hogy az integrált áramköreik ki- és bemeneti tüskéinek a rezegtetésével adjanak le észrevétlenül jeleket. De ugyanígy felmerül a kérdés, hogy ha reklámok célba juttatására kifejezetten ideális a technológia, akkor mi akadályozná meg a malware-áradatot?

Az tehát a hangzatos elnevezés ellenére nem valószínű, hogy bármelyik mai elterjedtebb technológiát kiváltaná a közeljövőben a hangalapú hálózat, de speciális feladatokra vagy körülményekre olcsó és hatékony rétegmegoldás lehet. Első körben a gyors, helyalapú és tömeges adatmegosztásban lehet szélesebb körben is sikere, például a hirdetési piacon, tantermekben, konferenciákon vagy éppen a múzeumokban.

Kézenfekvő lenne például, hogy leváltsa a QR-kódot. Ugyanúgy egy helyhez kötött, külön appal érzékelhető, kevés adatot tartalmazó, valamilyen külső tartalomra mutató jelzésről van szó, de könnyebb hozzáférni, és még csak fény se kell hozzá. A rádió- és tévéreklámokban szereplő termékek megvásárlására vagy egy épp a rádióban játszott számhoz tartozó klip megnyitására például tökéletes lenne. Egyelőre a probléma is hasonló, mint a QR-kódnál: a technológia már 1994-ben készen volt, de csak 2006-ban szabványosították, és sokan még ma se tudják, mire jó az a plakátok sarkára maszatolt nyomdahiba.