János, Pál
17 °C
31 °C

Az iPhone úgy hat, mint a drog

GettyImages-498439223
2017.01.01. 20:34 Módosítva: 2017-01-04 15:58:49
Ne nézzen lesajnálóan azokra a szerencsétlenekre, akik nem tudnak megszabadulni a félkarú rablótól vagy a kábítószerektől. Ronda pszichológiai manőverek tartják őket a markukban, és nem tehetnek róla, hogy nincs kiút a függőségből. A szoftvertervezők tudatosan játszanak rá arra, hogy pszichológiai kondicionálással édesgessék magukhoz a felhasználókat, akik észre sem veszik, hogy a technológia szép lassan felzabálja az életüket. És azoknak kéne kiutat mutatni, akik ezt az egészet ránk szabadították.

A mondás szerint ha meg akarod tudni, hogy milyen lesz az életünk 50 év múlva, nézd meg, hogy élnek Japánban. És ha meg akarod tudni, hogyan fog hatni az életünkre a technológia, nézd meg, mit csinálnak a Szilícium-völgyben. A világ technikailag legfejlettebb régióiban az alkalmazások, szoftverek, közösségi szolgáltatások, startupok, drónok és gépek teljesen behálózták az emberek életét. Mindenki magánál hordja az okostelefonját, így biztosítva a luxust, hogy a felhasználója hülye maradjon, és ne vegye észre, hogy a készülék szép lassan felzabálja az összes szabadidejét.

Hogy a helyzet mennyire súlyos, azt jól mutatja, hogy nemrég elindult egy mozgalom, az Unplug SF. A Google korábbi termékfilozófusa, Tristan Harris indította klub tulajdonképpen digitális detoxikáló. A résztvevők nem hordhatnak maguknál telefont és elektronikus eszközöket, és nem beszélgethetnek a munkájukról. Helyette színezőkkel, kirakósokkal, analóg játékokkal és rajzolgatással foglalkoznak. Nem cseten beszélgetnek, hanem egymással. Igazi nyáritábor-feeling.

A kezdeményezés mögött ugyanaz a mozgatóerő húzódhat meg, ami a keleti és nyugati parton elharapódzó ajahuaszka-szeánszok népszerűségét is adja: hogy kiszabaduljunk a technika fogságából, és visszatérjünk a való életbe.

Ez nem csupán akaraterő kérdése. Az emberi elme nincs rá felkészülve, hogy a viselkedéspszichológusok aljas trükkjei miatt úgy fogják használni az eszközeiket, mint a szerencsejáték-függők a félkarú rablót. Harris szerint az, hogy a kütyüket mindent-vagy-semmit elven kell használnunk, nem az emberek hibája, hanem a szoftvertervezők felelőssége. Hogy a felhasználó választási lehetőségén múlik minden? Akkor miért van az, hogy mégis ezt választjuk?

Azért, mert ez már nem technikai versenyfutás, hanem az agytörzs manipulálásáért folytatott háború. Ezt a versenyt az emberiség már elvesztette: nem mi uraljuk a technológiát, hanem a technológia ural minket.

Tudta, hogy az átlagember naponta százötvenszer csekkolja az okostelefonját?

A mai szoftverfejlesztési kultúra az emberek pszichológiai gyengeségeit használják ki, méghozzá nagyon is tudatosan. Az ingyenes alkalmazások nem a pénzünket veszik el, hanem az időnket – az egyetlen erőforrásunkat, ami nem pótolható. (Aztán pénzzé teszik az így megszerzett személyes adatainkat.) Ezek nem antikapitalista, képmutató és luddita sirámok: ez van. De senki nem akarja a gyártókat hibáztatni, mert azt éreznénk képmutatásnak, ha nem ismernénk el, hogy mi magunk hajtottuk a fejünket a bárd alá.

Ebbe a körbe a szoftverfejlesztők rángattak minket, és nem lenne indokolatlan az elvárás, hogy ők mutassák meg a kiutat is. Harris szerint ehhez egy etikai szabvány kéne, ami a szoftvertervezés hippokratészi esküje lenne. Ezzel a véleményével nincs egyedül. Josh Elman, a Szilícium-völgy veteránja szerint a mai cégek úgy viselkednek, mint a nagy dohánygyárak az ötvenes években, mielőtt kiderítették volna, hogy a cigaretta káros az egészségre:

jóval többet adnak az embernek, mint amennyit el tudnának viselni.

A következményeket csak most kezdjük látni, ahogy ezek az alkalmazások szép lassan felzabálják az életünket és a szabadidőnket. Az olyan immerzív technológiák, mint a virtuális valóság, valószínűleg még mélyebbre taszítanak minket a feneketlen gödörbe.

Direkt csinálják. A szoftverfejlesztő cégek a legjobb viselkedéskutatókat alkalmazzák, hogy magukhoz édesgessék a felhasználókat – ezt később néhány gyakorlati példával is igazolni fogjuk. Egy kísérleti pszichológus, B. J. Fogg kisebb kultuszt épített magának azzal, hogy a felhasználói szokások elemzésével és kondicionálással segíti az addiktív szoftverek tervezését.

Csak egy példa: a Facebook Like gombja. A lájkolásról kapott értesítés instant visszacsatolást ad arról, hogy valamit jól csináltunk, ami idővel egyfajta pavlovi reflexet alakít ki. A visszaigazolásnak megerősítő hatása van, ami az agy jutalomközpontját birizgálja. Ugyanezt csinálja a dopamin nevű neurotranszmitter is, amit a kokain- és speedfogyasztás vált ki. És ahogy a drogokból is egyre több kell, úgy fogunk egyre több időt az alkalmazásban tölteni.

Az olyan népszerű site-ok, mint a LinkedIn, a csoportnyomásra építenek, a legmélyebb emberi szükségleteket stimulálva. Az indulás után a LinkedIn elkezdte használni azt az ikont, ami a kapcsolatrendszer nagyságát mutatja. Ez mindenkiből kiváltotta a kompetitív ősreflexet, hogy még nagyobbra duzzassza a kapcsolatrendszerét. Még ha semmi hasznos nem is volt az oldalon, az ikonnak óriási hatása volt: az emberek aktívan használni kezdték a LinkedInt, hogy ne tűnjenek annyira elveszettnek.

Ez a technológia nem semleges eszköz: arra késztet minket, hogy egy adott módon viselkedjünk.

Harris, aki maga is aktívan használja ezeket az eszközöket és alkalmazásokat, eltérítő technikaként (hijacking techniques) emlegeti ezeket a módszereket. Úgy látja, az eltérítő technikák az egészségtelen éttermi gyorskaják és adalékanyagok digitális megfelelői. Ahogy a McDonald's is magához csalogatja a fogyasztóit a sajátos ízekkel és a szervezetnek jóleső, de nem egészséges tápanyagokkal, úgy használja a Facebook, az Instagram és a Twitter a jutalmazó eszközöket.

A pszichológusok ezt váratlan jutalomnak (variable reward) hívják. Ezalatt azt kell érteni, hogy az üzenetek, fotók és lájkok nem meghatározott ütemben érkeznek, hanem véletlenszerűen – vagyis állandóan ellenőrizni fogjuk, hogy kapunk-e visszajelzést. Azt már korábban is megfigyelték, hogy a véletlenszerű megerősítések igen gyorsan alakítanak ki függőséget.

Ez nem tudatos szoftverhasználat, hanem pszichológiai kondicionálás. A félkarú rabló analógiája, amit a cikk elején említettünk, abszolút helytálló. Minden húzásnál, minden pénzbedobásnál egy bizonyos típusú interakciót gyakorlunk a váratlan jutalom kedvéért. Valójában a félkarú rablóval játszunk minden alkalommal,

  • amikor elővesszük a telefonunkat, hogy megnézzük, kaptunk-e valamilyen értesítést;
  • amikor frissítjük az emailjeinket, hogy megnézzük, írt-e valaki;
  • amikor végiggörgetjük az Instagram képfolyamát, hogy megnézzük, felkerült-e új fotó;
  • amikor a Tinderen jobbra-balra húzogatjuk a profilokat, hogy megnézzük, van-e új match;
  • amikor rányomunk a vörös értesítésre, hogy megnézzük, mi történt.

Mindehhez hozzájön, hogy az alkalmazásokat úgy tervezték, hogy mindig a tervezettnél több időt töltsünk el velük. Hiába gondoljuk, hogy a facebookos barátnak jelölés visszaigazolása csak néhány másodpercig fog tartani, valójában fejest ugrunk egy végtelen gödörbe. Lehet, hogy tényleg nem csinálunk semmit, de több kutatás is igazolta, hogy a néhány másodperces figyelemelterelés után legalább 25 percre van szükségünk, hogy az agy megszabaduljon a zavaró hatástól, és visszatérhessünk ahhoz, amivel korábban foglalkoztunk.

De akkor miért csináljuk? Azért, mert nem akarunk lemaradni valamiről – ezt angolul FOMSI-nak (Fear Of Missing Something Important) nevezik. Félünk, hogy lemaradunk egy lehetséges partnerkapcsolatról, egy hírről, egy halaszthatatlan üzenetről, egy, a városunkba látogató barátról, egy életbevágóan fontos telefonhívásról.

Ezeket a szoftvereket tudatosan tervezték ilyenre. A boltosok is tudják, hogy a vásárlók többnyire egy karton tejért térnek be az üzletükbe. Mivel ezek alapszükségleti cikkek, logikus lenne, hogy már a bejáratnál megvehessük őket, nem? De igen – csak akkor nem böngésznénk át az árukínálat többi részét. Ezért rejtik el a tejet és a kenyeret az üzletek végébe.

Ugyanez történik a Facebookon is. Ha szeretnénk megerősíteni egy ismerősnek jelölést, először a hírfolyamba kerülünk. Ha az első megosztott tartalom egy videó, az automatikusan elindul, és máris eltereli a figyelmünket az eredeti célról. Ha már ott vagyunk, jó eséllyel még többet fogunk megnézni belőlük. Bejegyzések végtelen áradata pereg a szemünk előtt. Életbe lép a feneketlentányér-effektus. A jelenség arról a kísérletről kapta a nevét, ahol megfigyelték, hogy az emberek egy folyamatosan újratöltődő tányérból 73 százalékkal több levest fognak kikanalazni, anélkül, hogy észrevennék, mennyit is ettek valójában. (Ehhez a hatáshoz hozzátesz, hogy az agynak 20 percig tart érzékelnie a jóllakást – ha lassabban eszünk, kevesebbel is beérjük.)

Ugyanezt a hatást váltja ki a barátnak jelölés ikonja is, ami elvezet minket a Kit ismerhetek? menübe. Ha már így belejöttünk a barátkozásba, ugyan miért ne folytathatnánk? Különben is, olyan csalogató volt az a vörös jelzés az ikon mellett; naná, nem véletlenül választották pont ezt a színt. Egy ismerős bejelölése vagy a visszajelölése is erre a hatásra épül: egy ismerősről van szó, hát kötelességünknek érezzük, hogy válaszoljunk. Harris szerint ezt a cégek is pontosan tudják. Szerinte ha így folytatják, a legnagyobb szoftvercégek

hátradőlve fogják bámulni, amint egymilliárd ember levágott fejű csirkeként rohangál, és reagálnak egymásra, mert elkötelezve érzik magukat egymás iránt.

Itt a kulcsszó: az elkötelezettség. Ha a Facebook Messengeren üzenetet írunk valakinek, látni fogjuk, hogy megkapta-e az üzenetet – ahogy ő is látni fogja, hogy mi megkaptuk-e az üzenetét. Ez egy pszichés kényszert teremt: úgy érezzük, udvariatlanság lenne nem viszonozni a gesztust. Ha te szívességet teszel nekem, azt én viszonozom. Ha azt mondod, köszönöm, én azt mondom, szívesen. Ha egy emailt küldesz, udvariatlan vagyok, ha nem válaszolok. Ha követsz engem, illik nekem is követnem téged – ez a hatás a tinédzserek körében érvényesül a legerősebben.

Ezt a módszert a Snapchat fejlesztette a végletekig: már arról is értesítést kapunk, ha egy ismerősünk elkezd begépelni egy nekünk címzett üzenetet. Azonnal tudni fogjuk, hogy valaki gondolt ránk – és itt még az sem lehet kifogás, hogy nem láttuk, hogy keresett minket. Hiszen értesítést kaptunk róla! És ha a küldő fél tudja, hogy látjuk az üzenetét, az őt is kényszeríteni fogja rá, hogy be is fejezze annak a begépelését.

Önvédelmi technikák

Az új technológiák megjelenése mindig ezzel jár: az idősebb generáció, akiknek ez még nem volt természetes, úgy fogják látni, hogy a fiatalabbak túl sok időt töltenek ezzel vagy azzal a platformmal, legyen az videomagnó, számítógép, konzoljáték vagy okostelefon. De idővel beáll az egyensúly, és a felhasználók alkalmazkodnak a változásokhoz.

Harris úgy látja, megvannak a technikák, hogy minél több szabadidőnket tegyük hasznossá. Ahogy ő látja, a mostani közösségimédia-habzsolás és az okostelefon-függőség egy hipnózishoz hasonló öntudatlan transzállapot. Tippjei is vannak, hogy lehetne ebből a függőségből kilépni.

Harris szinte minden értesítést kikapcsolt az okostelefonján, és egyedi rezgéseket állított be az értesítésekhez, így már a zsebével érezheti, hogy egy embertől vagy egy géptől kapott üzenetet. Felidézett egy korábbi kísérletet, amikor a Google irodáiban átlátszatlanra cserélték az áttetsző adagolókat az M&M's automatákhoz; ennek hatására az alkalmazottak kevesebbet nassoltak. Ennek mintájára az összes, értesítést küldő alkalmazást az iPhone-ja képernyőjének második oldalára száműzte. Az elsőn olyanokat tart, ahol nem fenyeget a behúzás veszélye, például az Ubert és a Google Mapst. Az olyan időrabló alkalmazásokat, mint a Gmail vagy a Whatsapp, mappákba rejtette. Olyan alkalmazásokat használ, amiket ő tudatossági szűrőknek (consciousness filter) nevez: az Instagram elindításához például be kell gépelnie az „instagram” szót, nem elég a színes ikonra kattintani. Ez csökkenti az impulzív kattintások számát, így kevesebb időt fog vele tölteni. Ugyanezen okból a laptopja tetejére is egy öntapadós cetlit ragasztott, „konkrét cél nélkül ne nyisd ki” felirattal.

A felsorolt technikák önvédelmi mechanizmusok, de könnyebb lenne, ha nem lenne rájuk szükségünk. De mit lehetne tenni? Például kidolgozni egy etikai szabványt, amihez a szoftvergyártók tarthatnák magukat. Joe Edelmannel laza együttműködésben hozzáláttak a hippokratészi eskü digitális változatának kidolgozásához, ami a felhasználók tiszteletének irányába taszigálná a fejlesztőket. Persze, nekik ez nem áll érdekükben, elvégre a sikert abban mérik, hogy a felhasználók mennyi időt töltenek az alkalmazásaikkal. Harris viszont úgy látja, hogy ha ez a helyzet, ideje újragondolni a sikeresség fogalmát. Mi abban a siker, ha valakinek értelmetlenül raboljuk az idejét?

Óvadék ellenében szabadlábon védekezhet

Az etikus szoftvertervezés végső soron optimalizálná a mobilunkkal töltött időt. Ha beállíthatnánk, hogy melyik alkalmazással mennyi időt akarunk tölteni, kaphatnánk diszkrét figyelmeztetést, ha túlléptük az időkeretet. A technikának lehetőséget kéne nyújtania rá, hogy ne zabálja föl az életünket, így tudatosabb döntéseket hozhatnánk.

Harris – aki egyébként a Gmail alkalmazás fejlesztésében is részt vett –, egy elméleti lehetőséget is bemutatott, a koncentrációs üzemmódot (focus mode), ami nem engedné használni a Gmailt, ha valamin dolgoznunk kell – a szűrőn kizárólag a vészhelyzetek jutnának át. Ez nem tűnik elképzelhetetlennek: a Slack is kínál hasonló funkciót a felhasználóknak.

Harris végcélja az lenne, hogy hozzanak létre egy Time Well Spent (hasznosan töltött idő) szabványt, amit olyan szoftverek és alkalmazások kapnának meg, amiket felhasználóbarát hozzáállással terveztek. Már most is vannak olyan programok, amik ezt a termékfejlesztési elvet követik. A Pockettel elmenthetjük a cikkeket későbbi olvasásra; a Calendly elősegíti a több ember közötti munkaszervezést; a f.lux rózsaszín árnyalattal teszi elviselhetőbbé a képernyő fényét, hogy így csökkentse a cirkadián ritmusnak bekavaró kékfény-kibocsátást. És ide tartozik az Intently reklámblokkoló is, ami a hirdetéseket számunkra hasznos vagy értékes tartalmakra cseréli.

A hasonló szoftverek fejlesztését nem a technikai komplexitás teszi lehetetlenné, hanem az erre irányuló szándék. A Szilícium-völgy szoftverfejlesztő kultúrája nem a békés egymás mellett élésről, hanem a csúcssebességű versenyről szól; a cukorról, a zsírról, a dollármilliárdokról, a mesterséges ízfokozókról. De ahogy a makkon tartott vaddisznó, a legeltetett marha és a biozöldségek is megtalálták a maguk piacát, úgy érhetnek el több emberhez a környezettudatos alkalmazások is.

Harris azt sem tartja elképzelhetetlennek, hogy az első ilyen szoftverek fizetősek lehetnek, így kompenzálva az alulhasználat miatt kieső reklámbevételt. Ez persze furcsán hangzik: ugyan ki fizetne havi 7 dollárt a Facebook egy olyan verziójáért, amit nem lehetne mindig használni? Harris szerint a kérdést nem így kell feltenni: havi 7 dollár nem sok, ha azt az életminőségünk javítására költenénk. És úgy látja, hogy sokan fizetnének érte. Ahogy sokan fizetnek az addiktológusoknak is, ha megszabadítják őket egy káros szenvedélytől.

Ne maradjon le semmiről!