Vilma
-7 °C
4 °C

Készülődés a földön kívüli életre

2001.05.02. 18:13
A világűr benépesítése egyetlen transzhumanista jövőképből sem hiányzik. Túllépünk a földi korlátokon, kirajzunk. Messzi kolóniákat alapítunk, az aszteroidákból és meteoritokból nemesfémeket bányászunk ki. Tudomány és sci-fi látomás találkozik. Az előzmények: J. D. Bernal, Gerard K. O'Neill, L-5 Társaság.
Noha Cialkovszkij már a XIX. és a XX. század fordulóján (az emberiség leendő lakhelyéül szolgáló) hatalmas űrpalotákról elmélkedett, úttörő munkaként mégis J. D. Bernal 1929-es tanulmányára, A világ, a hús és az ördögre szokás hivatkozni. A tudomány és a technológia fejlődése két párhuzamos trendet eredményez: az univerzum kolonizációját, illetve az emberi test elgépiesedését - állította Bernal. Az űrhajózás előbb-utóbb ugyanolyan hétköznapi esemény lesz, mint a légiközlekedés. Az anyabolygót évekre, évtizedekre, de akár örökre elhagyhatjuk, és mesterségesen - nem földi anyagból - létrehozott telepekre költözhetünk. A Föld, egyfajta "emberi állatkertként", hosszabb távon csak a homo sapiens és a gép egyesülését elutasítóknak lesz a lakhelye.

A húszas évek technikai feltételei mellett Bernal elképzelései álmodozásnak tűntek. Négy évtizeddel később - már a holdra szállás után -, gyökeresen megváltozott tudományos-műszaki körülmények között lépett színre a (Werner von Braun űrállomásterveit továbbgondoló) fizikus Gerard K. O'Neill. Űrállomások helyett hatalmas, a Földhöz hasonló környezetű űrtelepekről elmélkedett, melyek mesterséges gravitációját a rotáció idézné elő. Arra a következtetésre jutott, hogy egy telep, zéró gravitáció mellett, maximum harminc kilométer hosszú és hat kilométer széles lehet, s mintegy tízmillión férnének el benne. (Benne, azaz a belső, és nem a külső felületén!)

Földi környezet, de mégis teljesen más, mint a Föld: tervezett, tehát nem a véletlen műve - szabályozott a természet, nincs légszennyeződés. Élhetőbb, lakhatóbb, technológiaközpontú civilizációnk követelményeinek jobban megfelel. Ekkora szerkezetet viszont célszerűbb az aszteroidákból, vagy a Holdon bányászott anyagokból felépíteni, a földi gravitációs erő ugyanis rendkívül megnövelné a szállítási költségeket.

A technikai részleteket O'Neill 1969 és 1974 között dolgozta ki. Melyek az ideális térbeli koordináták? Elsősorban az L-4 és az L-5 librációs pontok, azaz a Hold keringési pályáján a Holdtól és a Földtől azonos távolságra lévő, gravitációs egyensúlyi pontok. Az L-4 és az L-5 rövidítések L betűje Joseph-Louis Lagrange, XVIII. századi francia csillagászra utal. Ő állapította meg, hogy léteznek olyan területek, szám szerint öt, ahol a Föld és a Hold gravitációs vonzása kiegyenlíti egymást. Ha valamely tárgyat, tárgyak sokaságát (adott esetben űrtelepet) e pontok egyikébe helyezünk, fix állapotban marad.

A Föld-Hold tengelyre merőleges, de a két égitesttől nem azonos távolságra lévő L-1, L-2, L-3 pontok esetében ugyan fennáll a gravitációs kiegyenlítődés, az oda telepített objektumok azonban mégsem tekinthetők stabilnak, azaz bizonytalan egyensúlyról beszélhetünk csupán. Ezzel szemben, az L-4 és az L-5 pontok egyensúlya állandó. (Pont, lokáció helyett amúgy szerencsésebb a "régió" elnevezés, hiszen jelentős területű, vese alakú terekről van szó.)

Tulajdonképpen nincs jelentősége, hogy L-4, vagy L-5, annyira elenyészők a különbségek. O'Neill valami oknál fogva mégis az utóbbit választotta. Elképzeléseit "Az űr kolonizációja" címmel a Physics Today 1974. szeptemberi számában publikálta, néhány hónappal a Princeton Egyetem azonos témájú konferenciája után. A második konferenciára 1975. májusban került sor. Az előadók közül kitűnt egy, az űrtelepek mezőgazdasági tevékenységéről (többek között nyúl- és kecsketenyésztésről) elmélkedő arizonai fizikus házaspár, Carolyn és Keith Henson, a Tucson székhelyű L-5 Társaság alapítói. Az 1987-ben a Nemzeti Űrintézettel fuzionáló, azóta Nemzeti Űrtársaság néven működő szervezet hírleveleiben a legújabb kutatási eredményekről, a vonatkozó technológiák fejlődéséről tájékoztatta az érdeklődőket. Célként az L-5 kolónián létrejövő találkozót tűzték ki!

Az évek múlásával a társaság tagjainak létszáma tízezer fölé nőtt. A legelsők között K. Eric Drexler, Hans Moravec, Marvin Minsky, Timothy Leary, Freeman Dyson, Robert Heinlein és Isaac Asimov nevét is felleljük. Leary már korábban több írásában felvázolta a "kirajzást", Drexler pedig (tizenkilenc évesen) az aszteroidákból nyert nyersanyagok hasznosításáról tartott előadást az 1974-es princetoni konferencián. Eredetileg a Szaturnusz jeges gyűrűinek kiaknázására gondolt, végül azonban a sokkal közelebbi (vasban, nikkelben, kobaltban, platinában, aranyban gazdag) aszteroidák mellett döntött. 1976-tól pedig a nanotechnológiába mélyedt (nanobotok a világűrben)...

Keith Henson viszont a nyolcvanas évek elején otthagyta az L-5 Társaság vezetői posztját, az űrkutatás eredménytelensége egyre jobban elkeserítette, s előbb az Alcor holdudvarában, majd az extrópiánusok között kötött ki.

Gerard K. O'Neill
1926-ban, Brooklynban született. Fizikusi tanulmányait a Swarthmore, a Cornell és a Princeton egyetemeken végezte. Később repüléssel is foglalkozott, 1966-ban pedig a NASA tudós-űrhajós pályázatára jelentkezett, eredménytelenül. Mind előtte, mind utána a Princeton Egyetemen tanított kísérleti fizikát. Több tanulmánya, könyve (legismertebb az 1977-es The High Frontier) jelent meg. 1992-ben, fehérvérűségben hunyt el. "Kolumbuszhoz hasonlítható figura" - írta róla David Brandt-Erichsen, a Nemzeti Űrtársaság tagja.