A pszicho-testtől a kibernetikus rendszerig

Művei nem sorolhatók kategóriákba, stílusok és divatok fölé magasodnak. Talán - legalábbis felületesen - a francia Orlan kísérleteivel hozhatók (távoli) párhuzamba. De használhatunk egyes számot is, hiszen az egész oeuvre egyetlen, monumentális work in progressként is értelmezhető.

Abszolút high-tech performance-ek: alkotójuk az emberi testről alkotott koncepciónkat kérdőjelezi meg. Vizsgálódásai, kísérletei középpontjában a technológiához fűződő viszonyunk áll, melyet ember-gép interfészek egész arzenáljával szemléltet: mesterséges végtagok, orvosi képek, robotika, VR-rendszerek, világháló.

Filozófiai alapok

Stelios Arcadiou

"Az emberi test idejétmúlt" - hirdeti. Meg kellene szabadulnia biológiai, kulturális és planetáris tartalmától, jellegétől. Ráadásul, ahelyett, hogy tényleges testek lennénk, csak testeket birtoklunk egyelőre. Mutáció, szimbiózis, inkorporáció a soron következő evolúciós lépcsőfokok a humántól a poszthumán testig vezető úton. Akárcsak a transzhumanisták, vagy Moravec számára, úgy Stelarcnak is egyértelmű, hogy az új technológiák új testeket is teremtenek. A humán/poszthumán létezés új módozatait.

Ugyanakkor az utóbbi években egyre többet emlegetett genetikus tervezést (meg az egész biogenetikus fejlődést, úgy általában) viszonylag ritkán hozza szóba. Tipikusnak aligha nevezhető, viszont egyértelmű cyborg-modellben gondolkozik. "A testek egyszerre zombik és cyborgok" - vallja. Újra kell pozícionálni, azaz megszabadítani biológiai-pszichológiai jellegétől, és át kell helyezni "a kiterjesztés és az interfész cyber-zónájába." Nem csak "bedrótozni" és meghosszabbítani, hanem implantációkkal úgy felerősíteni, hogy jobban alkalmazkodjon a megváltozott és állandóan változó körülményekhez, vagy készen álljon (egy viszonylag távoli jövőben) a világűrbe történő migrációra. Üregeket fúrni belé, dehidratálni, szintetikus szövetekkel helyettesíteni a bőrt, miközben a (maradék) belső szerveket nanobotok regenerálnák.

Ne az énre, hanem a szerkezetre koncentráljunk: a hagyományos (plátói, kartéziánus, pszichoanalitikus) metafizikai ellentétpárok, megkülönböztetések (test-lélek, agy-elme, stb.) ugyanúgy feleslegessé, idejétmúlttá váltak, mint az "archetipikusról" és az "allegorikusról" folytatott posztmodern locsogások.

Az én, a szexuális különbségek, illetve a szimbolikus iránti megszállottság elveszítik meghatározó jellegüket. A kibernetikus rendszerek vezérlik, feltérképezik, módosítják és automatizálják a testet: "már nem a gondolatok, hanem a formák szabadsága számít." Korábban arról folytak a viták, hogy a társadalom engedélyezi-e tagjainak a szólásszabadságot. Megvalósult, nincs jelentősége többé. Annak azonban sokkal inkább, hogy az emberi faj hozzájárul-e az individuumok önálló genetikai kódolásához. Hogy minél változatosabbak, szerteágazóbbak legyenek formák és funkciók...

Az információ mítosza

Stelarc megrögzött "McLuhan-hívő": az információs kor szédítő tempója meghaladta az emberi idegrendszert - állítja, a Mester után, szabadon. Mert az adatrobbanás tette egyértelművé, hogy evolúciós zsákutcába kerültünk. Annak ellenére, hogy közben az emberi civilizáció a csúcspontra futott. "A hanyatló biológiai fázisban úgy merülünk el az információban, mintha kárpótolna minket a genetikai elégtelenségekért" - hangzik a (nem éppen lelkesítő) verdikt.

"Az információ az idejétmúlt testet aládúcoló művégtag" - nyomatékosít a tudós-művész. A mérhetetlen adatbányászat nemcsak értelmetlen, jelentés nélküli szertartás, de egyben halálosan romboló, bénító folyamat is. Csábítja a tudatot, és biológiailag igazoltnak tűnik, holott csak a test "meghaladott pleisztocén programját" elégíti ki. A kortex egyre több adatra vágyik, ám képtelen többé tárolni és feldolgozni azt. Óverdózis. Ha nem éppen ékesen, de a specializáció is az információ szerep-váltását bizonyítja: míg korábban a valóság megértésének egyik eszközéül szolgált, addig jelenleg ellentmondásos, fragmentált, összefüggéstelen és feldolgozatlan adathalmazokat generál.

A legfőbb szorítást nem a gravitáció húzóereje jelenti többé, hanem az információba vetett hit. Végéhez közeledik az ember pszicho-szociális fénykora, "cerebrális fantáziáink alkonyát éljük." A jelképek összes erejüket, az információ-felhalmozás valamennyi célját elveszítette. Az emlékezet utánzássá lett, és a gondolkodás se elég már...

Ezért kell a testnek függetlenítenie magát az evolúció folyamán magába szívott biológiai, kulturális, planetáris tartamoktól.