Hivatalosan meghalt a walkman

Egyrészt annyira azért nem búcsúzik el tőle, csak a japán anyavállalat nem gyárt többé sétálómagnót, a kínai licencelőktől továbbra is érkeznek majd Sony címkés készülékek. Másrészt a közhiedelemmel ellentétben a walkmant valójában nem a Sony találta ki, hanem egy német mérnök, Andreas Pavel, aki már 1977-ben védjegyeztette a Stereobelt nevű mini kazettás magnóját, aztán 25 évig pereskedett a Sonyval, hogy pénzt lásson belőle (látott is, 2005-ben a bíróság 10 millió dollár kártérítést ítélt meg neki).

Pressmanből Walkman

A walkman japán eredetmítoszában nem szerepel Pavel neve, ott Akio Morita, a Sony alapítója, és majdnem húsz évig elnöke a főszereplő. Az egyik legenda szerint azért építtetett a mérnökökkel egy minden addiginál kisebb és könnyebb kazettás magnót, hogy a sűrű amerikai repülőútjai közben olyan zenét tudjon hallgatni, amilyet csak akar. Egy másik szerint 1979-ben éppen nagy átszervezés zajlott a Sonynál, és a kazettás magnókkal foglalkozó üzletágnál gyorsan ki kellett találni egy új projektet, ami elég fontosnak és nagyszabásúnak tűnik ahhoz, hogy megússzák a leépítéseket.

Akárhogy is történt, a nagy ötlet az volt, hogy a Pressman nevű magnóból kidobálnak minden extrát, ráakasztanak egy könnyű fejhallgatót, nem kell bele felvétel funkció se, a lényeg hogy szóljon, és minél kisebb legyen. A Walkman név is a Pressmanből ered, eredetileg munkanév volt, és Stereo Walky lett volna a végleges, de kiderült, hogy az a márkanév már a Toshibáé, így a walkman név ragadt rá az összes hasonló magnóra ('86 óta köznévként szerepel a nagy Oxford English szótárban is).

Nehéz szülés

Az első walkman a Sony TPS-L2 volt, 1979 júniusában jelent meg Japánban, kék-fehér színben, 33 ezer jenért, a H-AIR MDR3 nevű, szuperkönnyű fejhallgatóval (alig 50 gramm volt, az akkoriban elterjedt 300-400 grammos konkurensek mellett, azokéval összemérhető hangminőséggel). A Sony zseniális reklámkampányt talált ki: nem törődtek se piackutatással, se semmivel, egyszerűen küldtek egy-egy példányt ajándékba Japán összes, kicsit is híres emberének. Az első hónapban összesen 3000 darabot sikerült eladni. Aztán beindult az üzlet: fél év kellett hozzá, és a világon mindenki walkmant akart, és az összes elektronikai cég walkmant gyártott.

Az első modellekben általánosan elterjedt volt a két fejhallgató-csatlakozás (hogy ketten egyszerre hallgathassuk a zenét), a jobb és bal oldalon külön szabályozható hangerő, és a Hotline gomb, aminek a lenyomásával egy külső mikrofonon keresztül a külvilág hangjai váltották fel a zenét.

Ha egy üzlet beindul

A cégek egymásra licitálva építették be az újabb és újabb funkciókat a walkmanjeikbe: rádió, hangrögzítés, oda-vissza játszás (vagyis a kazettát nem kellett kivenni és megfordítani), Dolby sztereó, mindenféle zajszűrés és rázkódásvédelem, sőt, az Aiwa már a nyolcvanas évek elején gyártott drót nélküli fülhallgatós walkmant, ez volt a CS-J1, ami csak speciális, drága fejhallgatókkal működött. A kezdetben féltégla méretű walkmanek egyre kisebbek lettek, és a kezdetben négy ceruzaelemes darabokat felváltották a kettő-, később egyelemesek.

A nyolcvanas évek közepére, amikor Magyarországra is elkezdett beszivárogni a walkman, nyugaton már stabil, kiforrott piac létezett, olcsó, 15-20 dolláros walkmanekkel, és az ennek bő tíz-hússzorosára árazott presztízsdarabokkal. Óriási üzlet volt a könnyen eltörő, elszakadó fejhallgatók pótlásában, megjelentek a walkmant rendes magnóvá visszaalakító mini hangfalak, és igazán egzotikus darabokkal álltak elő az állandó újítási versenyben a gyártók. Ilyen volt az Aiwa J távirányítóval és sztereó mikrofonnal, a napelemes Sony WM-F107, a Panasonic kétkazettás walkmanjei, vagy a Sony GV-8, ami a maga 3 hüvelykes kijelzőjén Video 8 formátumú videokazettákat tudott lejátszani, és VHF/UHF tévéadásokat fogó antenna is volt rajta.

Amilyen sikeres volt a walkman, olyan vehemens támadások is érték, főleg az első években. Hallás-, és agykárosodással, a gyaloglás vagy autóvezetés közben hallgatott zene miatt  megsokszorozódó balesetekkel riogattak a pesszimista szakértők, egymástól elhidegülő, a fülhallgatón kívüli világtól elforduló fiatalságot vizionáltak a még borúlátóbbak. Mindez persze egyáltalán nem lassította le a walkman-divathullámot – és mint utóbb kiderült, a walkman nem is pusztította el a civilizációt.

220 millió eladott példánnyal később

A walkman koporsójába az első szöget maga a Sony verte be még 1984-ben, amikor piacra dobta a D-50-et, a világ első hordozható cd-lejátszóját, az eredeti Discmant. Nagyjából a kilencvenes évek közepéig még fektettek energiát a cégek a kazettás walkmanek fejlesztésébe, a kétezresekben, és főleg az mp3-lejátszók megjelenése után azonban már csak a nagyon olcsó készülékek tömegtermelése folyt, főként fejlődő országok piacaira. Ma már, bármilyen retró is a walkman, új példányokat itthon elég nehéz beszerezni.

Becslések szerint csak a Sony 220 millió klasszikus, kazettás walkmant adott el az elmúlt 31 évben (és még 200 milliót a Walkman márkanév alá tartozó egyéb kütyükből). Az utolsó, japán gyárból származó készülékeket idén áprilisban szállították ki az áruházakba, és ironikus módon a walkman halálát éppen az első iPod megjelenésének kilencedik évfordulóján jelentette be a Sony.