Elterelő hadművelet

A nagy dirrel-dúrral beharangozott újítás a PCI-Express, vagy csak lazán PCIe. Az új interfész óriási népszerűségnek örvend az alaplapgyártó és a videokártya bizniszben utazó cégek körében, a szabvány bejelentésével szinte egy időben siettek is biztosítani a közvéleményt arról, hogy amelyik vásárló nem tér át az új szabványra az majd jól megnézheti magát.

Mire jó?

De lássuk, mi is ez a nagy újítás tulajdonképpen, és mennyi a haszna? A PCI-Express interfész lényegében az eddigi PCI és AGP foglalatokat hivatott felváltani, a témában kevésbé jártasak kedvéért: ezekbe kell beledugdosni a videokártyákat, hangkártyákat, meg mindenféle egyéb kártyát, melyek alapvetően meghatározzák gépünk használhatóságát, színvonalát.

Nos, hogy ne ugorjunk túlságosan vissza az időben, kezdjük a számítástechnika világában így is örökkévalóságnak tűnő tíz éves visszatekintéssel: bevezették az ISA és VESA szabványokat leváltó PCI-buszt. Elképesztőnek számított a 133 megabájtos másodpercenkénti sebesség, mellyel az új szabvány kommunikált a számítógép többi részegységével. Ugyan ez a sebesség megosztott volt, tehát ha egyszerre használtunk két bővítőkártyát, már csak 66 megabájt volt az elérhető sebesség, ez is bőven elégnek bizonyult.

Aztán jöttek az új generációs játékok, és főleg a 3D-s gyorsítókártyák, melyek jóval több adatot dolgoztak fel, mint elődeik, egyre szűkösebb lett tehát az összességében 133 megabájtos keresztmetszet. Kidolgozták hát az önállóan működő, lényegében videokártyák számára kidolgozott AGP szabványt. Ennek a csatolónak a sebessége 256 megabájt volt másodpercenként és ezen a keresztmetszeten senkivel nem kellett osztoznia, a többi kártyának pedig megmaradt a PCI csatoló. Az AGP szabvány nem csak gyorsabb volt mint a PCI, hanem tartalmazott még egy újítást: ha a videokártyának betelik a saját memóriája, hozzáférhet az alaplapi ramhoz.

Mi értelme?

A tervezők boldogan dőltek hátra, hiszen érezték: ez jó. Hiszen a videokártyák árát erősen befolyásolja a villámgyors ás drága memória, az alaplapi ramok jóval olcsóbbak, de - és itt a probléma a gondolatmenetben - ugyanakkor jóval lassabbak is. A szabvány kidolgozói azt hitték, hogy a videokártyák a későbbiekben alig használnak majd saját memóriát.

A videokártyák tervezői azonban másképp gondolkodtak: ha bevonják a munkába az alaplapi memóriát, bár olcsóbbak lesznek a kártyák, jelentősen le is lassulnak, ami meg marketing szempontból nem túl hasznos egy teljesítményorientált piacon. Lényegében tehát semmi sem változott: maradt a drága, de egyre gyorsabb memória a videokártyán, miközben egy másik csoport az AGP szabvány gyorsításán dolgozott.

A fejlesztéseknek köszönhetően eljutottunk a nyolcszoros AGP-ig, mely jelentős fejlődés az első szériához képest, hiszen másodpercenként óriásinak tűnő két gigabájtos adatátviteli sebességet tud biztosítani. A fejlődés azonban nem állt meg, kidolgozták hát az utódnak szánt PCIe szabványt, mely számos újítást tartalmaz. A videokártyák számára négy gigabájtos adatátviteli sebességet biztosít (tehát a nyolcszoros AGP dupláját), a többi kártyának pedig 250 megabájtot másodpercenként, ráadásul nem összesen, hanem bővítőhelyenként.

Négy gigabájt

Mindez remekül hangzik, de nézzük már meg, mennyi haszna is van mindennek valójában. A PCI busz leváltása valóban időszerűvé vált, ha másért nem, hát azért, mert ciki egy tizenöt éves szabvánnyal kihozni vadiúj alaplapokat (legalább ennyire kínos húsz évvel a megjelenése után is árulni a megbízhatatlan, használhatatlan, elégtelen 3,5"-ös floppyt).

A szabvány gyakorlati haszna ugyanakkor nem számottevő: a hangkártyák nem igényelnek óriási sávszélességet, rendszerint kevés egyéb bővítőkártyát használ az átlag tulajdonos, ha mégis, annak általában kevés az adatátviteli igénye. Még egy USB2-es csatolót tartalmazó bővítőkártya is legfeljebb hatvan megabájtot használ másodpercenként (felét a PCI nyújtotta lehetőségeknek), ugyanakkor elképzelhető, hogy extrém esetben, sok eszközzel valóban könnyítést jelent az új szabvány - ha nem videokártyákról van szó.

Hiszen ez az eszköz elképesztőnek tűnő, négy gigabájtnyi sávszélességet kap másodpercenként az új rendszerben, ami közel akkora, mint a kereskedésekben megvásárolható leggyorsabb alaplapi rammodul, a DDR2-533 sebessége. Jól hangzik, ám ha emellé odaállítunk egy modern videokártyát, csakhamar lefagy a mosoly az arcunkról: az Nvidia Geforce 6800 Ultra memóriájának a sebessége eléri a 35 gigabájtot másodpercenként, tehát közel a tízszeresét a PCI-Expressnek, de még a korosodó, manapság már belépő szintű Radeon 9600-nak is tíz gigabájt a kapacitása. Oké, rengeteg szám, de kibontjuk.

Nyúlkál

Tegyük fel, hogy fut egy játék, ám a videokártya villámgyors memóriája túlságosan kevésnek bizonyul az adatok tárolására: a szabványnak köszönhetően igénybe veszi hát az alaplapi ramot: ebben a pillanatban a sávszélesség a tizedére esik vissza, a csúcs-videokártyával pedig erősen beszaggat a játék. Kínos lenne, ezt belátták az Nvidia és az Ati tervezői is, így új kártyáik már fél gigabájtnyi memóriával érkeznek, hogy még csak véletlenül se kelljen az alaplapi memóriához nyúlni. Elszámították hát magukat a PCI-Express tervezői? Nem valószínű.

Nehéz elképzelni ugyanis, hogy a szabvány kidolgozói ne lettek volna tisztában azzal, hogy a kutya sem fogja kihasználni a PCI-Express képességeit, úgy tűnik, mintha a fejlesztés valódi célja nem is a gép gyorsítása lett volna. Elég csak megnéznünk az elődöt, a korosodó, most leváltásra kerül nyolcszoros AGP-t. Rengeteg otthon végzett, illetve a neten található teszteredmény bizonyítja, hogy gyakorlatilag semmiféle gyorsulást nem jelentett a nyolcszoros szabvány elterjedése a négyszereshez képest, ami meg a kétszereshez képest nem jelentett jelentős gyorsulást, így előre lehetett sejteni, milyen hatással lesz a teljesítményre a PCIe.

Örök vesztes

Az AGP maga persze valóban gyorsult (hiszen 256 megabájtról kétezer megabájtra húzták fel a sebességét), de még a PCIe sem elég gyors a videokártyák igényeihez képest, és valószínűleg a harminckétszeres verzió sem lesz az. A videokártyák memóriái ugyanis mindig egy lépéssel az alaplapi memóriák és csatolók előtt fognak járni, soha nem várható tehát olyan degenerált tervezőcsapat, amely csúcskártyát építve figyelembe venné az alaplapi ram felhasználhatóságát. A négy gigabájt másodpercenként valamikor három-négy évvel ezelőtt volt elfogadható a videokártyák piacán (valamikor a Geforce2 GTS korában), manapság már viccnek is rossz.

Másik kérdés, hogy a videokártyát el kell látni vincseszteren tárolt, majd processzor által részben feldolgozott adattal, tehát elkerülhetetlen a csatoló közbeiktatása. Ugyanakkor ebben az esetben nem kevés, hanem sok, feleslegesen sok a négy gigabájtos sebesség. Akkor, amikor a legújabb fejlesztésű játékoknál az ósdinak titulált nyolcszoros AGP alig egy százalékos gyorsulást képes produkálni a négyszereshez képet (tehát még a négyszeres AGP keresztmetszete is bőven elégséges, mi több: kihasználatlan) felesleges újra megkétszerezni a keresztmetszetet. Ilyen fejlődési ütem mellett jó pár év múlva lesz csak szűkös a nyolcszoros AGP.

Nyugtató ölelés

Mindent egybevetve tehát teljesen fölöslegesnek tűnik az PCI-Express mostani bevezetése: befelé egyelőre még feleslegesen gyors, kifelé pedig lehetetlenül lassú. Kérdés, hogy akkor komoly kutatók és cégek miért fektetnek energiát és pénzt egy alig használható technikai újdonságba? A válasz egyszerű: az új csatoló célja saját maga. Nem feltétlenül a gép gyorsítása, vagy a videokártya teljesítményének növelése, hanem a szabvány létrehozása, amely nem mellesleg fel is pörgeti a kereskedelmet. Remek marketingszakemberek dolgozzák majd meg a felhasználókat, hiszen el kell hitetni, hogy PCI-Express nélkül ócskavas a gépünk.

Az óriási számok mögött nem látjuk a jelentéktelen eredményeket, ha sokat halljuk, talán el is hisszük, hogy mindez hasznos. Várhatóan tehát egy fikarcnyit sem gyorsul a gépünk, mégis jóleső érzéssel ölelgethetjük majd lefekvés után az újonnan vásárol "Ready for PCI-Express" jelzéssel ellátott alkatrészünk fanyar szagú kartondobozát.