Szemérem ellen szemkamera

Nézegessen nézést!

A fejemen lévő eszköz kicsit Horn Gyula fejtámasztójára, kicsit egy Star Trek-jelmezre, kicsit egy középkori kínzóeszközre emlékeztet. Amikor a gitárművész egy fekete lepellel is beburkol, a fotós kolléga rögvest Palpatine szenátornak nyilvánít. Abel utasít: nézzem a ceruza hegyét, amíg kalibrálja a készüléket, közben folyamatosan a fülembe suttog, hogy nyissam nagyobbra a szemem. Guvasztok kitartóan, kicsit könnyezem is, a kalibrálás mégsem sikerül. Újra megkérdezik, nem volt-e lézeres szemműtétem, nincs-e kontaktlencsém, nem vagyok-e titokban szemüveges, ezek ugyanis a kizáró okok. Mondom, hogy nem.

Újra guvasztok, újra kalibrál, guvasztok, kalibrál. Hiába.

Klaus Schantz szerint a laborban tízből csak egy alany esik ki így, mint én. Lehet, hogy rossz a fény, lehet, hogy rossz a szemszínem (ritka szín, barna), lehet, hogy túl hosszú a szempillám, lehet, hogy túl kicsi és túl mélyen ül a szemem, lehet, hogy túlságosan kiáll a szemöldököm. Titokban a szerkesztőségi ünnepségen elfogyasztott ánizsos rakira, és annak pupillaszűkítő hatására gyanakszom, de ezt nem merem mondani.

A következő tesztalany is nő, és valamiért neki sem működik. A rakiról a diszkrimináció felé tolódik a gyanú - a teremben elhangzanak olyan vélemények, hogy a férfiak alkalmasabbak a nézésre, mint a nők, de erre senki nem szolgál tudományosan megalapozott bizonyítékkal.

Nézegessen nézést!

Előveszem a tesztarzenálból a szakmagazint, és azonnal kiderül, hogy olyan vagyok, mint az összes többi férfi: hiába meztelen a meztelen modell, én is a szemébe nézek. Először. A többiről esküszöm, nem tehetek. Kiderül még rólam, hogy a többséghez hasonlóan én is a képeket nézem inkább, és nem a szöveget, ami képes szakmagazin esetében talán nem meglepő. Az is kiderül rólam, hogy egy Harley Davidsonból leginkább a V2-es blokk érdekel, illetve - sajnos - a kormánymarkolatra applikált csicsa. A Majka nevű sztárból érdekes módon leginkább a kést figyelem, amit a kezében tart, az Index nyitólapján meg valamiért mindig a jobb felső sarokba ugrik a tekintetem, ami egybecseng Schantz mester azon megfigyelésével, miszerint ez a hely a kiadványokban kiemelt figyelemre tart számot - az olvasók több mint 90 százaléka képtelen kihagyni.

Igazi baj csak akkor van, amikor élő emberre kerül a sor - egy kollégát mégsem stíröl az ember ugyanakkora elánnal, mint egy pornósztárt, bármennyire fotogén. Ezért erőt veszek magamon, és jó ideig csak az orra hegyére koncentrálok, aztán szégyenszemre beletéved a tekintetem a dekoltázsába. Pirul ő is, pirulok én is. Egy piros fülű Terminátor. Még szerencse, hogy az arzenál csodafegyveréről, a 2006-os Kiszel Tünde-falinaptárról megfeledkeztem.