A hangvédő pajzs matemetikai alapjai már évek óta ismertek, azonban csak mára jutott el addig a nanotechnológia, hogy olyan metaanyagot (olyan anyag, aminek a tulajdonságait nem az összetétele, hanem a belső struktúrája határozza meg) hozzon létre, amivel a gyakorlatban is megvalósítható a tökéletes szigetelés.
A technológia a szónikus kristályokon alapul, ezeknek a speciálisan kialakított felüle elhajlítja a hanghullámokat (ahelyett hogy elnyelné, vagy visszaverné őket), és a hangot a szigetelni kívánt tárgy körül körbevezeti, nagyjából úgy, ahogyan a víz körbefolyja a folyó közepén levő szigetet. A kristályok felületén nanoméretű hengerekből álló tömbök végzik a hanghullámok manipulálását: a lényeg az, hogy a felületen kialakított geometriai formák kisebbek legyenek a hang hullámhosszánál, így tudják manipulálni azokat. A hengerek méretétől függ, hogy milyen frekvenciájú hangot képesek eltéríteni, a jelenlegi technológia 200 rétegnyi hangpajzsot igányel az emberi fül számára hallható tartomány teljes lefedésére.
Bár a technológia még csak a tervezőasztalon létezik, már a prototípus elkészülte előtt nagy rá az érdeklődés. Otthonok vagy koncerttermek hangszigetelése mellett a pajzs iránt elsősorban a katonai kutatók érdeklődnek, akik a szonárok számára érzékelhetetlen, lopakodó tengeralattjárókat hozhatnának létre a segítségével.
A technológia mögött álló elmélet egyébként ugyanaz, mint amivel a láthatatlanná tevő anyagot próbálják megalkotni más tudósok; de a hanghullámok területén jóval kevesebb problémába ütközött eddig a kutatás.