Inside AMD

A tízezer négyzetméteres terem meglehetősen statikus képet mutat. A padló szürkés, a plafon acélszínben ragyog, a hűtőgépekre emlékeztető berendezések sora folyosókra tagolja a gyárat. Úgy tűnik, a cleanroom teljesen kihalt, pedig 300-an dolgoznak ezekben a pillanatokban is odabent. Biztos hátul takarítanak.

Halott terem

Embert mindenesetre nem látni, csak egy-egy robotot, ahogy elhúztak előttünk a háromméteres magasságban összeállított pályájukon. Ezek nem távirányítású szerkezetek, pontosan tudják, hogy mi a dolguk, mit csináltak pár héttel korábban, és azt is, hogy mi lesz a dolguk november elején, ráadásul még egymással is kommunikálnak. A jó csapatmunkának hatékony termelés az eredménye, az AMD Fab 30-as drezdai üzeme 150 százalékos kapacitással üzemel, a kis robotok havonta 25 ezer szilíciumostyát szállítatnak az üzemen belül, ezekből évente több tízmillió processzor készül.

Egy csipgyárat nem úgy kell elképzelni, hogy a cső egyik végén beszórják a homokot, a másikon meg kiesik az Athlon. A processzor két-három hónapig készül, fejlődése nagy részét ostyába zárva tölti párszáz társával együtt, és csak az utolsó pillanatban vágják ki a szilíciumlapból. Addig azonban számtalan rettenetes dolog történik vele, gázokkal kezelik, fotolitográfiának vetik alá, tárolják, pihentetik, érlelik. Nincsenek gigantikus sajtolók, présgépek, csak tökéletes tisztaság, csönd, hűtőszekrényekre emlékeztető dobozok, meg síneken közlekedő, precíz robotok.

A szállítórobot 7 kilométer per órás sebességig gyorsul az egyenes szakaszon, aztán eltűnik egy kanyarban, de a fénymásolóra emlékeztető szerkezetek újra és újra megjelennek, majd haladnak tovább. Egy dolgozó siet el előttünk, ránéz csodálkozva ácsorgó csoportunkra, de nem nagyon foglalkozik velünk. A szokásos öltözetet viseli, fehér cipő, fehér zubbony, a szeme kivételével az egész arcát maszk fedi, kezén sárga kesztyű. Pont ilyet láttam a takarítónőn is, két szinttel lejjebb, a mosdó mellett.

Pakisztán vs. India

Pár órával korábban érkeztük a drezdai AMD-gyárhoz, a parkolókban átlagos, középkategóriás autók sorakoztak, a 2500 munkást várták. A belépési procedúra elég körülményes volt: igazoltuk magunkat, kitűzőt kaptunk, valamint le kellett adnunk a fényképezőgépeinket, meg a fényképezős telefonjainkat is. Az óvatosság persze érthető, normális esetben egy ilyen gyárat jobban őriznek, mint egy, a Magyar tévében rendezett MSZP-s gyűlést, túl sok pénz, meg titok van bent ahhoz, hogy egy húszezer forintos fényképezős mobilon keresztül szivárogjanak ki az információk.

Két üzem is működik Drezdában, egymástól párszáz méterre: a 2000 óta üzemelő Fab 30, meg a 2005 eleje óta termelő Fab 36. A dolgozók közt magyarok is vannak, de előfordul az is, hogy egy munkacsoportba kerül egy indiai meg egy pakisztáni, ami a helyiek szerint igazán szívmelengető látvány. A gyár folyamatosan üzemel, két műszakban napi 12 órát kell dolgozni, három munkanapot négy szabadnap követ, aztán fordítva. Állítólag a dolgozók kérték, hogy így legyen, mert ez a rendszer elviselhetőbb, mint a háromműszakos.

Eddig 4,7 milliárd dollárt fektetett be Drezdában az AMD, és 2008-ig még négymilliárdot terveznek elkölteni az újabb üzemre. Ez viszont meglehetősen merész húzásnak tűnik egy olyan cégtől, amelyik hosszú idők óta tavalyelőtt volt először nyereséges, és akkor is csak valamivel százmillió dollár fölötti profitot hoztak a processzorok. Ráadásul a cég el is adósodott, amikor pár hónappal ezelőtt 4,2 milliárd dollárért megvásárolta az Atit, tehát lassan a magyar államadósság ötödét (közel 2 ezer milliárd forintot) kiteszi az AMD tartozása, miközben semmi sem utal arra, hogy a közeljövőben megtáltosodnának az eladások.

Hacsak a Dellel kötött megállapodás miatt nem. Most, hogy a világ legnagyobb számítógépgyártója is megkezdte az AMD-s gépek forgalmazását, elvileg meg van annak a lehetősége, hogy a társaság legalábbis szinten tartja az eladásait, amíg nem érkezik meg a mostani processzorcsalád utódja. Nem mintha az építésen kívül lenne más választása egy ilyen cégnek, viszont ez sokkal nagyobb erőfeszítést igényel az AMD-től, mint a tavalyi évet 7-8 milliárd dolláros profittal záró Inteltől. Közben ugyanazon a piacon versenyeznek a cégek, a vásárlót meg csak a termék érdekli, nem az, hogy milyen áldozatokat hoztak érte.

Fapados válasz

Az AMD sokat változott az utóbbi években, főleg, mióta nem a pazarló természetéről híres alapító, Jerry Sanders áll a vállalat élén. Alekszej Netcsujatov, a társaság marketingmenedzsere egy előadóteremben mesélt arról, hogy tíz éve a cég alkalmazottai még első osztályú repülőjegyet kaptak és a legjobb hotelekben szállhattak meg, miközben az AMD stabilan veszteséges volt: ilyen elbánásban még a nyereséges Intel alkalmazottai sem részesülhettek. Aztán átvette az irányítást Héctor Ruiz, azóta meg már csak a turista osztály jut. Racionalizáltak.

Alekszej, - aki normális esetben tökéletesen beszél angolul, de minél lelkesebb, annál jobban előtör a rég elfeledett orosz akcentus - arról próbált meggyőzni minket, hogy az AMD minden problémára kínál megoldást. Az olcsó rendszerekbe ott vannak a Cyrixok kései reinkarnációi, a Geode processzorok. Az otthoni felhasználóknak az Athlonok szinte minden kategóriában rendelkezésre állnak, mondta, a csúcskategóriában meg ott vannak a kétmagos Opteronok. Bár ezek bizonyos feladatokban lemaradnak az új, Core 2 Xeonokhoz képest, a menedzser szerint máskor meg gyorsabbak azoknál, és különben is, rendszerszinten kevesebbet fogyasztanak. Egyébként igazi sikertermékről van szó, hiszen 2003 végén még csak 4 százalékos volt a cég piaci részesedése a szerverek piacán, nemrég viszont átszakították a 26 százalékos vonalat.