Szeretem, mert kifáraszt

Arnold mindent belead, úgy bokszol, hogy még nézni is fárasztó. Pontos ütéseket visz be, támad, de ha kell, visszavonul, jó ritmusérzékkel fárasztja ki Ricsit.

„Védekezz, védekezz” – kiabál tizenéves ellenfelére, akit korábban még arra is nehezen lehetett rávenni, hogy állva végezze el a feladatokat, most meg stabilan kitámaszt, és péppé veri a levegőt. De a nagy igyekezetben elfelejt védekezni, Arnold kiüti, a karakter elterül a kivetítőn. Mindketten izzadnak, kifújják magukat, aztán megbeszélik, hogy mit kellett volna másképp csinálni. Jövő csütörtökön megint egymásnak esnek, ahogy már hetek óta mindig: riválisok lettek, és egyre nagyobb teljesítményre ösztönzik egymást.

Arnold diplégiás, Ricsi tetraplégiás.

A Pető Intézetben vagyunk, ahol az ott tanuló gyerekek habilitációjával foglalkoznak. Nyolc hete fut egy kísérleti program, Nintendo Wii-vel próbálnak olyan sportélményeket adni a gyerekeknek, amikben korábban nem lehetett részük, pedig sokan ki szerették volna próbálni, milyen lehet teniszezni, vagy bowlingozni. A konzol csak kiegészíti a hagyományos programot, mégis döbbenetes eredményeket értek el vele alig két hónap alatt: „Az egyik gyermek, Zoltán aktívan használja a bal karját is, pedig korábban alig akarta mozgatni” - mondja Dr. Szilárd Zsuzsanna adjunktus, a program megalkotója. Kiderül az is, hogy nemcsak egyszerűen belenyomják a gyerekek kezébe a távirányítót, hanem játék közben figyelik, irányítják őket, hogy a hatás minél nagyobb legyen. Az első benyomások mindenesetre jók: „Folyton mosolyognak, boldogok, ha játszhatnak a géppel, másnap meg izomlázuk van” – lelkendezik Nádasi Zsófia, aki konduktorként rengeteget tud a központi idegrendszeri sérülés miatt mozgássérült gyerekekről.

Pedig a rehabilitáció, habilitáció többnyire nem a mosolyról szól, mert sok a nehézség testi és lelki értelemben egyaránt. Ismertem egy lányt, aki autóbaleset következtében háromszoros agyvérzésen esett át, és bár tudata tiszta maradt, a külvilág csak annyit látott belőle, hogy nem tud, csak csoszogni, képtelen kimondani a szavakat, vagy megállítani a nyálcsorgását. Amikor egy budai rehabilitációs intézetben felültették egy szobabiciklire, de nem tudta azt tekerni, képtelen volt tovább uralni az érzéseit, és olyan mélyről feltörő artikulálatlan sírásba kezdett, hogy még az edzett ápolók is megnémultak egy pillanatra. Persze hamar észbe kaptak, de mi, látogatók nem tudtuk róla levenni a szemünket, ami egyrészt érthető reakció, másrészt tovább nehezíti az amúgy sem könnyű helyzetet.

„Sokat ront az állapotukon, ha megnézik őket, vagy ha a szülők nem tudják elfogadni a nehézségeket, és magukat okolják” – meséli el a Pető Intézet gyakorló általános iskolájának igazgatónője. „Persze alapvetően ők is ugyanolyanok, mint bármelyik gyerek. Vidámak, néha rosszalkodnak, viszont mindig segítenek egymásnak, számíthatnak a másikra” – mondja Stocker Tiborné.

Egyedülálló eredmények

A Pető Intézetben foglalkoztatott gyerekek már születésük óta hátránnyal élnek. Nincsenek emlékeik arról, milyen volt fogócskázni, mászókázni, a fűben kúszva érezni a föld illatát, csak annyit tudnak, hogy miközben őket a szobában etette az anyjuk, testvérük kint játszott a kertben. A fejlesztést próbálják játékos formába önteni, az intézet nemzetközi szinten is egyedülálló eredményeket ér el, de attól még tény, hogy ezeknek a gyerekeknek annyi nehézséggel kell szembesülniük 16 éves korukig, hogy az még egy felnőtt embert is megtörne.

Ehhez képest a diplégiás Lilla úgy táncol, nevetgél a Wii kontrollerét szorongatva, mint bármelyik gyerek. A lépés nehezebben megy neki, mint hagyományos iskolába járó társainak, de ellenfele, a tetraplégiás Márk fiú létére is komoly bajban van. Még a végén elveri egy lány!

Dr. Szilárd Zsuzsanna a kezdetekről beszél: „Láttam, hogy külföldön elkezdték rehabilitációra használni a konzolt, és arra gondoltam, nekünk is érdemes lenne megpróbálni. Felvettem a kapcsolatot a hazai forgalmazóval, Kaye Christopherrel, aki azonnal fel is ajánlott egy gépet a tesztidőszakra. Ha jók az eredmények, kapjuk még néhányat.”

„És milyenek az első benyomások?” – kérdezem.

Zsuzsa egy papírt nyom a kezembe, amire az elmúlt hetek eredményeit és a gyerekek gondolatait jegyezték fel. Beleolvasok.

"Anita néni úgy izgulok. Sikerélménnyel tudtam befejezni. Lassan belejövök." (10 éves mozgássérült fiú). „Ezt most én csináltam, egyedül, kapásból kettőt! Én most jól belejöttem, ugye, Anita néni?" (11 éves mozgássérült fiú). „Üsd, mert nem fáj neki!!" (14 éves mozgássérült lány mondta a társának). "Enyém a győzelem." (11 éves mozgássérült fiú). "Remeg a lábam, mert izgulok! " (15 éves mozgássérült fiú).

„Óriásit fejlődött az állóképességük” – mondja Zsuzsa. „Ricsi eleinte még a székben ülve játszott, most meg már a két lábán állva küzdi végig a hárommenetes bokszmeccset. A játék, a másik legyőzése fantasztikus motiváció, és bizonyos területeken óriási javulást tudtunk elérni viszonylag kis idő alatt.”

„Aktívabbak lettek, szívesebben vesznek részt hagyományos sporttevékenységeken, erősebbek, mint nyolc hete” - mondja Nádasi Zsófia, miközben Márk megvédi a férfiak becsületét, és kiüti Lillát. A lány nem bánkódik, amúgy is jobban kedveli a bowlingot a boksznál. „Szeretem, mert kifáraszt” - vallja be.