Az világosan látszik, hogy kettő, a normálistól eltérő trend feszül egymásnak a laptoppiacon. Középen vannak ugye a hagyományos gépek, ezek praktikusak, többnyire olcsók, éppen ezért nem különösebben izgalmasak. Aztán vannak a monstrumok, ezekben több az alkatrész, mint az otthoni konfigurációkban, és raknak rájuk még 20 colos monitort is, hogy nagyobbak és nehezebbek is legyenek azoknál. Cipelésre teljesen alkalmatlan gépekről beszélünk, viszont jól mutatnak az íróasztalon, ráadásul minden további nélkül agyon lehet verni velük egy jegesmedve-családot, ha betörnének az otthonunkba.

Ellenfél

Aztán ott a második kategória, szerintem laptopoknál egyedül ennek van létjogosultsága: az ultrakönnyű gépeké. Ezek is roppant drágák, mert a mérnökök rengeteget dolgoztak, faragtak rajtuk, míg végül egy olyan konfigurációt alkottak, amit a 150 ezer forintos kategóriában is kiröhögnénk: sokszor nincs bennük optikai meghajtó, kikopik belőlük a merevlemez, gyenge a processzoruk, és az anyaghasználat is satnya. Mégis szívesen fizetnek értük négy-öt-hatszázezer forintot.

Azért mert könnyűek. Mert kis helyen elférnek. Mert nem vágják a vállunkat, ha táskában cipeljük őket. Mert mert. Mert egy laptopnak ilyennek kell lennie.

A Toshiba R500 elvileg a legilyenebb, a 12 colos kategóriában ugyanis nincs könnyebb gép nála, ráadásul egyes verziói megfelelnek a kategória szabályainak is. A legdrágább modellből például hiányzik az optikai meghajtó, a merevlemez helyét meg a könnyebb, kevesebbet fogyasztó, mozgóalkatrész nélküli SSD vette át. Hozzánk a puritán verzió került, dvd-íróval, vincseszterrel, nincs is nehezebb nála az egész R500-as sorozatban: majdnem egy kilós a gép, szóval pont feleannyi, mint ahol máskülönben a laptopok kezdődnek.

A műfaj szabályainak megfelelően processzor is gyengécske, az 1,2 gigahertzes Intel csip csak lehangoló teljesítményre lenne képes, ha nem Core 2-es modell lenne: a két mag együtt már egész erős, persze így is csak hétköznapi feladatokra, gépelésre, böngészésre, esetleg normál felbontású videók nézegetésére alkalmas a csip.

A gép megdöbbentően könnyű, csak ki akartuk venni a dobozából, de majdnem kirántottuk, annyira elszámoltuk a szükséges emelőerőt. A Toshiba R500-as nemcsak könnyű, de szép is, viszont ha elkezdünk autós újságírósat játszani, eszünkbe jut, hogy a gyártó túlságosan kopogós műanyagokat alkalmazott. Ez persze kényszer is egyben, hiszen egy jó minőségű anyag sokkal nehezebb, mint ez a kínai piacos plasztik.

Méltatlan

Az R500-as indítás után viszonylag hamar összeszedi magát, és elindul rajta a Vista, a szokásos hülyeségeivel. Már az XP-t használva is az volt az érzésem, hogy az operációs rendszer valahogy nem tudja tartani a lépést a modern technikával, és ez a Vistával sem változott. A láthatatlan, apró kis ikonok a tálca jobbszélén, a lassan reagáló funkciók, az, hogy a wifit harminc perc alatt sikerült konfigurálni, miközben egy rendes oprendszerrel ez pár kattintás, szóval az egész nem méltó a Toshiba R500-hoz, meg a többi, fejlett laptophoz.

Mondjuk a kijelző sem feltétlenül. A gyártó úgy reklámozta a panelt, hogy az napfényben is ugyanúgy látható, mint egy sötét irodában, ami nagyjából igaz is, csak mi arra számítottunk, hogy a belső körülmények köszönnek vissza a réten, és nem fordítva. Ha pont szemben ülünk a panellel, akkor is sötétedik már az alja, vagy a teteje, egyszerűen nincs olyan látószög, ahonnan megfelelő lenne a fényerő. Munka közben ezért folyamatosan nyújtogatja az ember a nyakát, erőlteti a szemét, ez az ára annak, hogy a kijelző a dobozával együtt is alig vastagabb, mint a fűzőbe csomagolt Paudits Béla. Ennek megfelelően az illesztések sem tökéletesek, a kijelző alsó sávját takaró lemez például eláll a géptől, bár ezért kárpótol, hogy a laptopnak ezt a felét kedvünkre hajlítgathatjuk, sem a műanyag, sem az lcd-panel nem tud megakadályozni minket ebben.

Kényelmes, lapos

A billentyűzettel viszont nincs semmi baj. Nincs túlnyúlás, a gépnek vége van az Esc-nél, mégis elfogadható méretűek a gombok, és érzetre is kellemesek. Azt ugyan szokni kell, hogy a tasztatúra bal felét túlságosan kicsi helyre sikerült összezsúfolni, szóval az A-t valahol az S helyén kell keresni, de az átállás mindössze 15-20 percet vesz igénybe. A tapipad az átlagosnál szerencsére nagyobb, és a hozzá tartozó gombokat sem kell keresni, bár ezek túlságosan kevés visszajelzést küldenek, volt, hogy hosszú másodpercekig vártunk a program indulására, aztán kiderült, hogy el sem indítottuk.

A teljesítménnyel nincs baj, egészen addig, amíg nem akarunk játékokkal vagy nagyfelbontású videókkal szórakozni. Azért lefuttattuk a Cinebench tesztjét, csak hogy legyen valami összehasonlítási alapunk, de nem lepődtünk meg az eredményen. A 2,16 gigahertzes Core 2 Duóval szerelt laptop 78 százalékkal jobb eredményt ért el, ami nagyjából lefedi az órajel-különbséget, annál meglepőbb volt a grafikai teljesítmény különbsége: 2,8-szor gyorsabb a referenciagép, pedig mindkettőben ugyanaz az Intel GMA950-es dolgozik. Ez is csak kompromisszum, a viszonylag alacsony teljesítménnyel fizetünk azért, hogy nemcsak percekig bírja az ultrakönnyű akkumulátor, hanem 2,5-3 órán keresztül is dolgozhatunk az R500-zal.

A gépet a Toshibától kaptuk tesztelésre.