További Környezet cikkek
A 40 fok fölött született ötletet elég nehéz megvalósítani. Egy hónap alatt sikerül olyan időpontot találni, amikor az ökológusok is ráérnek, és nem esik novemberi eső a szeptemberi égből. Volt hát időm kicsit készülni.
A Homokhátság az olyan felületes szemlélőnek, mint egy riporter, sok szempontból abszurd helynek tűnik. Valamikor erre kanyargott az ős-Duna, és még 1950-ben is csaknem ezer tó volt a homokbuckák között. Az 1960-as évek elejéig pedig Magyarország homokterületei közül erre állt legmagasabban a talajvíz. Ma viszont egyes helyeken 10-14 méter mélyen van.
Máig nincs egyetértés abban, hogy a hosszú aszály, a vízrendezés és az illegális vízkinyerés milyen arányban járult hozzá a talajvíz alászállásához. De hagyjuk a múltat! Mint Arnold Schwarzenegger az ENSZ New York-i Klímacsúcsán megmondta: „nem az a fontos, ki a felelős a múltért, hanem az, ki felelős a jövőért.”
Az esőisten egy ideig nem fog segíteni. Az elfogadottabb modellek szerint Magyarországon az átlaghőmérséklet emelkedni fog, a csapadék nem csökken ugyan jelentősen, viszont az eloszlása változik, néha nagy esők lesznek, aztán hosszú szünet; nyáron kevesebb, télen meg több csapadék lesz.
Konszenzus a megoldásban sincs. A mérnökibb szemléletűek csatornát építenének a Duna és a Tisza között; van, aki akár hajózhatót is. Biztosan nagyszabású tett lenne, már Széchenyi István is erről álmodott.
Az ökológusabbak viszont azt mondják, inkább meg kellene fogni és vissza kellene tartani minden csapadékot, ami csak idetéved. Magyarán: el kellene zárni a vízelvezető csatornákat. A jelenlegi 500 mm éves csapadékot a csatornarendszer hatékonyan elvezeti, maximális csapadék sem okoz belvizet.
Az ötlet a földtulajdonosok egy részének nem igazán tetszik. A nyolcvanas évek aszálya miatt a vizes területek kiszáradtak, így aztán a kilencvenes években privatizáltak egy csomó olyan földet is, ahol 30 évvel korábban semmilyen mezőgazdasági tevékenység nem folyt, mert lápos rét, nádas vagy tómeder volt.
Ha most valaki kaszálni vagy legeltetni akar egykori tómedrében, vagy búzát termeszteni egy korábbi réten, a maga részéről teljesen racionálisan cselekszik, semmilyen anyagi érdeke nem fűződik ahhoz, hogy neki tavacskája vagy belvizes területe legyen.
Néhány helyen a rámenősebb területkezelők és a zöldebb gazdák elzárták a zsilipeket, és állítólag emelkedett is a talajvíz, de nagy térségben a módszert még nem próbálták ki.
Ökológiai sivatag
Klímaváltozási túrám első célpontja egy Európai Uniós kísérlet, melyet a Magyar Tudományos Akadémia vácrátóti Ökológiai és Botanikai Kutatóintézetének munkatársai végeznek a Fülöpháza melletti buckavidéken.
Ez a homokbuckás terület egyedülálló: erdősztyepp klímában félsivatagi növényzet alakult ki a rossz vízgazdálkodású talaj miatt – meséli két idegenvezetőm, Kröel-Dulay György és Rédei Tamás botanikus, akik gyakorlatilag minden elhagyott gyümölcsfát név szerint ismernek a környéken, és kifogyhatatlan türelemmel magyaráznak az újságírónak, aki életében először hall olyasmiről, hogy C4-es fotoszintézis.
Az ökológusok eddig nem igazán hallatták hangjukat a Homokhátság-konferenciákon, de a vízügyesek, az erdészek és mások mellett nekik is lennének ötleteik. Errefelé például viszonylag sok természetközeli állapotú terület maradt fenn az alacsony termőképességű talaj miatt. Az ilyen helyek melletti, intenzív gazdálkodásból kikerülő földekkel szerintük nem kellene semmit se csinálni, csak hagyni, hogy lassan visszatérjen beléjük az őshonos növényzet. Az pedig egyenesen maga lenne az ökológiai kánaán, ha az egymástól elszigetelt természetközelibb állapotban megmaradt szigeteket összekötnék az ilyen földek, hogy a fajok tudjanak vándorolni.
Nemcsak a vizes, hanem a túl száraz területek sorsát is az állami támogatások határozzák meg. Bármilyen furcsán hangzik, a Homokhátság erdősültsége megegyezik az országos átlaggal. Bár összesen 5 négyzetkilométer olyan erdő maradt fenn, ami mindig is erdő volt, viszont az erdőgazdálkodók rendületlenül ültetik be akáccal vagy – ha már az akác sem bírja – fekete fenyővel. Jelenleg is folyik a telepítés, néha állítólag a megmaradt természetközeli területeken is. Sőt, a kormány Brüsszelnél kilobbizott még plusz két év haladékot akácültetésre.
Kalauzaim a telepített akácosokat nem tartják erdőnek, inkább ökológiai sivatagnak, melynek létrehozására természetvédelemre szánt pénzek is elmennek. Az akáccal nem az a bajuk, hogy idegen, szúrós fajta, hanem az, hogy a talajt tápanyagokban feldúsítja, és így nem költöznek be közéjük a tájra jellemző fajok a lebontó szervezetektől a madarakig.
A védett területen kísérletként próbálkoznak a kiirtásával, de az akác kemény ellenfél. Gyökérről sarjadzik, ha kivágják a fát, évente kaszálni kell a sarjakat, hogy elpusztuljanak, de ebbe meg belehal minden más is.
A növények magánélete
Az ökológusok kedvence az őshonos fehér nyár, melynek telepítését szintén lehetne támogatni, és ráadásul ugyanolyan zseniális lény, mint az akác. Eredetileg ártereken élt, de homoktalajon is megvan. Gyökérzete tudta követni a talajvizet, és így még a buckavidéken is boldogul. De megtelepedni már nem tudna.
A 30 méter magasra is megnövő fa körül, messze túl a lombkorona vonalán ott sorakoznak gyökérzetéről sarjadt klónjai. Bonyolult jószág, hol ő táplálja utódjelölt sarjait, hol meg tápanyaggyűjtő csápokként használja őket. De a sarjak között jól érzi magát a Kárpát-medencében őshonos magyar csenkesz és a Fekete-tenger északi vidékéről származó pusztai árvalányhaj.
Egy ilyen területen áll a VULCAN projekt fülöpházi telepe. Az Európai Unió több országában zajló kísérletben elsősorban azt vizsgálják, hogy a melegedő és szárazabbá váló klímában hogyan alakul pár versengő cserjefaj élete. A vácrátótiak pedig közben figyelhetik az őket sokkal jobban érdeklő gyep viselkedését.
A 2002 óta üzemelő telepen kilenc parcella van: három szárazságkezelt, három hőkezelt és három kontrolparcella. A hőkezeltek fölé este hővisszatartó takaró húzódik, mellyel kb. 1 C fokos hőmérsékletemelkedést modelleznek. A szárazságkezeltek fölé pedig ernyő kerül, amikor a szenzorok csapadékot jeleznek. De csak májusban és júniusban, mivel a modellek szerint a nyár eleji csapadék csökken felénk. Összességében 10 százalék csapadékot zárnak ki.
Eredmény még nagyon kevés van, azok is trivialitások. De az lenne a baj, ha nem így lenne. Ilyesminek hosszú távon van értelme. A nyár sarjaival még nem történt semmi különös, és nem is tudni, mikor jön el az a pillanat, amikor az anyatőnek már nem lesz kedve tovább eltartani őket. A hőkezelés tetszett a csenkesznek, a szárazságot viszont nem szerette, és nem világos, mi lesz ennek a kettőnek az eredője. De összességében az árvalányhaj jobban viseli a kínzásokat.
A szárazságtűrő kozmopolita egyéves gyomok pedig, melyeknek fotoszintézise magasabb hőmérsékleten működik a leghatékonyabban, úgy érzik, eljött az ő idejük.
Lényegében a kísérleten belül is olyan hatásokat látnak, mint a közeli, de szárazabb buckavidéken. Az idei nyár nem volt olyan durva, mint a 2003-as, amikor az az elmúlt száz év legnagyobb aszálya hatalmas pusztítást végzett az évelő gyepekben. A terület 30 százalékát zuzmóból és mohából álló fekete foltok borították. Hektárokon keresztül nem lehetett látni évelőket, mondja Rédei Tamás, akinek saját leírása szerint az a munkája, hogy ha tetszőleges helyen egy repülőgépről bekötött szemmel ledobják, akkor a növények alapján meg tudja mondani, hogy körülbelül merre van.
Az elmúlt három csapadékos évben a gyep regenerálódott, de az árvalányhaj gyorsabban tért vissza, így az arányuk el is tolódott. Jelenleg az évelőkön belül az árvalányhaj és a csenkesz aránya 75, illetve 25 százalék, korábban fele-fele volt, és sajnos a csenkeszesben élnek a biodiverzitás szempontjából fontos fajok. A homokbuckákon most a növényborítás aránya: egyharmad évelő, egyharmad egyéves sivatagi, és egyharmad zuzmó és moha.
Ennél szárazságtűrőbb növényzet már nem létezik a Kárpát medencében. Ha az évelők eltűnnének, akkor vagy sivatagi cserjékből, félcserjésekből álló mediterrán növényzet következne vagy pedig egyéves életformákból álló sivatagi növényzet. Ez utóbbi az esélyesebb, ők már itt is vannak, és a bolygatott területek mentén települnek is befelé.
A homokbuckást a hadsereg évtizedeken keresztül lőtérként használta és teleásta futóárkokkal. A 35 évvel ezelőtti vegetáció csak az út menti sávban maradt meg. Ezek a cserjések képességük határán lehetnek, mert nem tudtak beljebb terjeszkedni, viszont köztük a gyep gazdagabb, jóval kisebb területen jelenik meg ugyanannyi faj, mint beljebb.
Mozgóbuckák csak addig voltak, amíg a területet túllegeltették, de ez régen volt. Ma már csak mutatóban, ismeretterjesztő célból van kettő. Pár év alatt simán visszahódítaná az évelő gyep, ha a gyerekek nem ugrálhatnának benne boldogan a kihelyezett természetismeret órán.
Mátyás király vagy Pató Pál?
A kormány július végén döntött, hogy a Második Nemzeti Fejlesztési Tervben kiemelt projekt lesz „a Homokhátság elsivatagosodásának megakadályozása”. A következő öt évben akár 80-100 milliárdot is lehetne költeni erre uniós pénzből.
Igazából persze nem értek a sivatagkészítéshez, nem tudom, ez elég lesz-e. Viszont azt tudom, hogy jövőre reneszánsz év lesz, mert Hunyadi Mátyást 550 éve választották királlyá a Duna jegén. Ő pedig gyermekkori olvasmányélményeim alapján azt mondaná: a gazdák kapjanak támogatást, hogy visszatartsanak minden csepp vizet; a száraz területekre akác mellett telepítsenek nyárfát is, vagy egyszerűen csak nézegessék átszellemült mosollyal, ahogy földjüket visszafoglalja a csenkesz.
Nemzetkarakterológiánk másik nagy alakja, Pató Pál viszont azt mondaná: ha már évtizedekig nem csináltunk semmit, akkor most már ne kapkodjunk. Előbb-utóbb helybe jön Firenze. Egyes modellek szerint ugyanis a melegedés miatt klímánk először Bulgáriáéhoz fog hasonlítani, még nagyob hőmérsékletemelkedésnél viszont a csapadékosabb Észak-Olaszország jön.