A spirálfüzet apoteózisa

Isten látja lelkemet, én annyira, de annyira szeretnék egy használható mobil eszközöt, annyira szeretnék szeretni végre egy kis lapos kis izét, amin lehet mobiltelefonálgatni (gatni, getni), menedzselgetni a kis tudúimat, ránézni időnként az én kis méljeimre, esemezgetnék is róla, módjával, persze, esetleg még helymeghatároznák, szinkronizálgatnák a vindózzal, ijesmi. (Csak fényképezni meg tévézni nem akarok vele/rajta, mert arra egy ilyen alkalmatlan. Aki mást állít, az mobilmarketinges vagy elmeháborodott. Fényképezni fényképezőgéppel kell, tévézni meg tévén. A mosógépen sem akarok zenét hallgatni, a fridzsiderrel meg nem akarok porszívózni, ugye.)

A mobilipar megérett a pusztulásra

Évek óta keresem ezt a mobil eszközt, és évről évre egyre idegesítőbb, rosszabb minőségű, megbízhatatlanabb, marketingileg okosnak nevezett telefonokat kapok. Meg idegösszeroppanást mindannyiszor. Egy ideje már meggyőződésem, hogy a mobilkommunikációs cégek, a készülékgyártók és a szolgáltatók határozottan lépdelnek a teljes szellemi és anyagi csőd felé. A mobilosok egymás után fejlesztik dollármilliárdokért a használhatatlanabbnál használhatatlanabb szolgáltatásokat, irdatlan marketinggépezeteikkel próbálják belenyomni az emberek agyába, de az emberek egyáltalán nem annyira hülyék, mint azt ők (a mobilosok) szeretnék: nem akartak wapolni, nem akarnak mms-ezni, nem akarnak mobilon tévézni sem. Az az iparág, amelynek egyik kulcs-tartalomszolgáltatása, hogy ötkilobájtos jpegeket töltessen le a panelproletariátussal darabonként nyolcszáz forintért, szerintem megérett a pusztulásra. (És akkor még az intenzív osztályra éppen betolt Antal Imre könyörgését csengőhangformátumban kínáló bravúrszolgáltatásokról nem beszéltünk.)

Ugyanez az iparág évek óta képtelen olyan készülékeket gyártani, amelyek adatai gyorsan és könnyen szinkronizálhatók pécével, amelyek megbízhatóan működnek akár három évig is, amelyek gyorsak és könnyen kezelhetők, a szolgáltatás pedig legfontosabb funkciójában, a hangátvitelben, hangminőségben képtelen javulni. (Önöknek az elmúlt félévben sikerül negyed óránál hosszabb mobilhívást bonyolítani anélkül, hogy megszakadt volna a vonal?)

Miért pont a Nokia?

Túl vagyok már azon a koron, amikor érdekesnek találtam az oprendszerinstallálást, a regisztribogarászást, a pecselést, az apgrédelést meg a többit. Én már nem akarok amatőr-rendszergazdáskodni, működő eszköz kell, és kész. Már új felhasználófelületeket sem akarok tanulni, a memory full, bocs.

Talán ezért húz mindig a Nokiához a micsodám is? Hát, nem a szívem, az ziccer, mivel a legutóbbi három Nokiámat széjjelvertem végül, annyira kikészültem tőlük. De talán még az első, elpusztíthatatlan és szinte hibátlan 2110-es emléke dolgozik, de méginkább az, hogy megszoktam ezt a rendszert, ismerős interfész, és már nem akarok újat tanulni. (Nagyjából ugyanezért tart ki az ember a vindóz mellett is, a kékképernyők, dll-halálok, driverproblémák meg a többi botrányos, védhetetlen szar ellenére.) Meg aztán a finnek olyan szimpatikus emberek, például olyan gyönyörűen tudnak berúgni a reptereken.

Most is az volt, hogy egy HP-re pályáztam igazán, a hw6915-ös iPaq-re, abban van minden, ami kell: billentyűzet, telefon, 3G, wifi, blútúsz, infra, gps és vindóz. Aztán mégis Nokia lett belőle, mert valahogy odahúzott az a micsoda. Meg lebeszéltek a HP-ről, hogy a GPS-e nem nagyon jó, valami régebbi chip, a vindoz telefonszoftvere körülményes, lassú, böhöm nagy és bugos, satöbbi, satöbbi. Meg aztán ez a Nokia még az elfogatható árintervallumon belül volt (százas és vidéke), a HP meg már épp túl rajta. Mindegy, a lényeg a lényeg: lett ez a Nokia. Fizettem érte, sokat, százhúszezer forintot, küzdöttem vele, mert tényleg használni akartam, nem csak úgy tesztelgetni, tehát tudom, mit beszélek.

(A tesztelésen már túlestünk augusztusban. Akit érdekel, itt elolvashatja.)

Qwerty billentzuyet és idegösszeroppanás

Ezért itten nem lesz megszakírva, hogy milyen tűéles (miért is éles a tű?) a kijelző, mennyire fenszi a dezájn, milyen csuda kis alkalmazások futkorásznak az új Symbianon (van benne még valami Power Point-imitátor is, egyébként tök fölöslegesen). Itt az lesz megírva, hogyan omlik össze a felhasználó idegrendszere, ha komolyan akarja használni ezt a remek készüléket.

Akkor van tehát teljes billentyűzet, ami a PDA-knál a használhatóság sine qua nonja, engemet ne tessenek touch screenekkel etetni, a kézirásfelismerést meg már eltemettük egy évtizede az Apple Newtonnal együtt. Szóval qwerty billentyűzet, aprócska, de qwerty, nem magyar, persze, pedig hát ez egy magyarított gép volna, de a billentzuyet még egy y-z cseréig sem volt képes magyarosodni, ami nem vidám, de ezt még meg lehet szokni.

Mondom, talán az antivindózlobbira hallgattam, amikor a HP helyett a Nokia mellett döntöttem, ehhez képest elég kiábrándító volt, amikor az okos, szimpatikus, fejlett Symbian oprendszer rebootot kért, miután átállítottam a nyelvet a készüléken. (Ezen már a vindóz is túlvan legalább öt éve.)

A fenti néhány bekezdés még a kapcsolat első, boldog szakaszában készült, de ahogy telt-múlt az idő, úgy lett idegesebb a hangulat. Három nap múlva már kifejezetten gyűlöltem a helyes kis Nokiát. (Jó, egyáltalán nem kicsi, sőt rohadt nagy, de kell is rendes képernyő egy zsebkomputernek, és még így is sokkal kisebb, vékonyabb, könnyebb, mint a konkurens telefon-pda-k, a féltéglányi fajtársak, a communicatorok, vagy mint az eredetileg kinézett HP.)