Pár perce csomagoltam ki a dobozából, és már azt sem tudom, hol van. Az első kolléga még elkérte, a következő csak úgy kikapta a kezéből, a harmadik erőszakkal szerezte meg, aztán a Touch ismeretlen helyre távozott. Ez van, ha egy végtelenül coolra csiszolt termék bekerül egy a fogyasztói társadalom tüneteit mutató közösségbe.

Bevált recept

Az iPod Touch ugyanis ennyi, divatos, sőt, technoszexuális, ami nagyjából annyit jelent, hogy egy elektronikus eszköz, amit megdugnánk. Teljesen mindegy, hogy hogyan szól. Lényegtelen a tárolókapacitás. Senkit sem érdekel, hogy meddig bírja az akkuja. Ki törődik a támogatott formátumokkal, amikor ujjmozgásokkal lehet kinagyítani a képeket? Erre maszturbál a fél világ.

A Touchról sok újat nem lehet elmondani, aki részletesen akar olvasni a készülékről, az fussa át az iPhone-tesztünket: pont ugyanaz, mínusz telefon. A lejátszó ugyan valamivel vékonyabb, mint a mobil, gomb is kevesebb van rajta (például nem lehet hangosítani), meg néhány menüpontnyi veszteséget szenved el, aki ezt a készüléket választja. Bár nálunk ez nem választás kérdése, mert a Touch kapható, az iPhone meg még egy évig nem, szóval aki Apple-mobilt szeretne magának, az megveszi a lejátszót, és összecelluxozza a telefonjával.

A Touch lényegében egy óriási kijelző egyetlen gombbal, ezzel lehet kilépni a főmenübe. A képernyőzár ujjhúzással oldható ki, aztán jön a főmenü. Először iPodként próbáltam ki az iPodot, bármennyire is ez ma már a leglényegtelenebb funkció. Jelentem, jó. Hangminőségben nem vagyok mérce, én nem hallok különbséget a nanóhoz, vagy bármelyik márkás lejátszóhoz képest, pedig biztos van, de ez szerintem a júzerek többségének észrevehetetlen.

A dalok között előadóra, címre, stílusra, albumra lebontva kereshetünk, ha beszereztük a borítókat, az egyes albumok ezekkel együtt jelennek meg a listában. De nem ez az igazi nagy dobás, hanem az iTunesból már ismert cover flow. Hogy ezt előhozzuk, elég oldalra fordítani a készüléket, az mindegy, hogy balra, vagy jobbra, pont velünk szemben jelennek meg a borítók, listázva. Mintha a régi bakelitgyűjteményben lapozgatnánk, úgy válogathatunk az albumok között, és nem kell gombokat nyomni, elég az ujjunkkal löködni a lemezeket. A megfelelő borítót kiválasztva megjelenik a mögötte megbújó összes dal, érintéssel kiválasztva már szólnak is a számok.

A dalok hallgatása közben megjelenik minden szükséges billentyű, a hangerőállítás, pörgetés, a megállítás, az album megtekintése és a visszalépés, csak egy érhető el kissé nehezen: az idősáv. Zavaró, hogy csak plusz kattintgatás árán tudok belehúzni a dalokba, persze viszonylag ritkán akarom meghallgatni az utolsó, vagy a középső 25 másodpercet.

Tapogatva

Most már tipikus iPod-funkció a videónézés is, ami a 480x320 pixeles, 3,5 colos kijelzőnek hála egész élvezhető. Probléma csak abból van, hogy a felület csupa ujjlenyomat, így minden filmezés előtt törölni kell, illetve hogy – és ezt már nem lehet megoldani egy pulóverrel – csillog a felület, így háttérvilágítás mellett nehezen látható a mozi. Máskülönben egyébként simán meg lehet nézni rajta sorozatokat, videóklippeket, legvégső esetben hosszabb filmeket is, színekből van elég, fényerőből meg maximális beállítás mellet már sok is.

A fotók nézegetése is tökéletesen megoldott, az ujjainkkal tudunk lapozni, nagyítani, utóbbit két ujj távolításával lehet elérni. A képeket berakhatjuk háttérnek, de ebben is sikerült maradandót alkotni: ha kinagyítva kattintunk a megfelelő ikonra, akkor ebben a méretben jelenik meg háttérként a kép, így a fektetett fotók is teljes képernyősek lesznek.

A böngészés pont úgy történik, mint az iPhone-nál: a csatlakozás a wifi-hálózatra két gombnyomás (nem úgy, mint a Windows Vistában, ahol ez akár egy negyedórás küldetés is lehet), utána viszont már kedvünkre forgathatjuk, nagyíthatjuk, olvashatjuk a képet. Probléma csak a flasheknél van, ezekkel ugyanis nem kompatibilis a Safari böngésző, így a csetelésről például sok esetben le kell mondani, ahogy a speedtest.net sebességtesztjét sem tudtuk kipróbálni, pedig kíváncsiak lettünk volna a wifi sávszélességére. Érzetre ugyanis találkoztunk már gyorsabbal is.

A webcímek beírását a virtuális billentyűzettel tudjuk megoldani, ehhez pár óra alatt hozzá lehet szokni, én például hónapok óta nem fogtam ilyet a kezembe, mégis sokkal jobban ment már a gépelés, mint annak idején az iPhone-nal. Csak egy baj van: nincs magyar karakterkészlet, pedig a legtöbb iPod tud magyarul, a Touch valamiért még nem. Remélhetőleg a kereskedelmi forgalomban kapható modell nem őrül meg, ha é-t vagy á-t akarok beleerőszakolni. Mondjuk ez sem őrül meg, csak nem foglalkozik velem.

Hülye másolás

Az üzemidő az óriási kijelzőnek és az apró akkunak hála nem kiemelkedő, de elmegy: 22 órán keresztül lehet vele zenét hallgatni, és öt órán keresztül bírja a videólejátszást a leírás szerint, saját tapasztalataink szerint ennek nagyjából a háromnegyedét hozza is a Touch, maximálisra állított fényerő mellett.

A készülékkel egyetlen igazi problémánk volt: az iTunes. Nem maga a szoftver, én például kimondottan kedvelem a zenelejátszót, és sosem értettem azokat, akik az iTunes miatt haragudtak az iPodra, semmivel sem bonyolultabb vele dalokat másolni, mint mondjuk a Windows Commanderrel. A Touchra viszont nem lehet másolni, csak szinkronizálni, ami szívás. A rendszer automatikusan átpakolja az új, vagy a kiválasztott playlisteket, dalonként viszont nincs mozgásterünk, tehát minden alkalommal, amikor új előadót akarunk a Touchra pakolni, új játéklistát kell készíteni.

A videókat már egyenként át lehet mozgatni, ebben az esetben viszont a formátum jelenti a problémát: a H.264-es kódolás remek minőséget biztosít, csak komoly teljesítményt követel, a 22 perces South Park-epizód bekódolása például legalább 22 percet vett igénybe egy kétmagos, 2 gigahertzes gépen, teljes leterhelés mellett. Aki tehát egész filmeket akar másolgatni, az jó, ha este kódol, mert reggel, indulás előtt már nem lesz idő átkonvertálni a kétórás mozit.