Stúdióhangú szappandoboz pc-hez

Az elmúlt néhány év a hangtechnikában másról sem szólt, mint a stúdióeszközök szoftverekbe költöztetéséről, a házi zenebarkácsoló és a podcastgeneráló eszközöktől kezdve egészen a legfelső szintű stúdiómegoldásokig, nem beszélve a laptopos DJ-kről. Ezeknek a programoknak a működését azonban gyakorlatilag még alapszinten sem tudjuk meghallgatni a pc-kbe sorozatban beépített hangkimeneteken (tegyük hozzá, hogy a Macesek ebből a szempontból kicsit jobban jártak). Két alapvető elmaradottsággal küzdenek a gyárilag beépített hangeszközöknek: az egyik, a CD-szabvány 16 bitjénél nagyobb felbontások és jobb mintavételi frekvenciák hiánya még csak-csak áthidalható (bár a világ ezen a szinten már réges-rég túllépett), a másik azonban, a túlságosan lassú működésből következő késleltetés meghiúsítja minden próbálkozásunkat.

A késleltetés, a dolgok nem azonnali megtörténte nem minden hangalkalmazást lehetetlenít el: az internetes telefonálásban például semmi gondot nem jelent, ha a partner hangját akár egy másodperces késéssel halljuk az elhangzáshoz képest (persze, ha a késés még ennél is jóval nagyobb lenne, az már megnehezítené a beszélgetést). Ha viszont nekiállunk zenélni, a követelmények megnőnek: a megpengetett gitárhúrnak, a leütött zongorabillentyűnek emberi fogalmak szerint azonnal meg kell szólalnia. Nem véletlen az óvatos megfogalmazás, hiszen a számítógépes jelfeldolgozás mindig okozni fog egy kis késleltetést, bármilyen gyors is a gépünk, de létezik az a sebesség, amelynél már nem vesszük észre a késést – ezredmásodperces finomságokra agyunk már érzéketlen.

A pc-be beépített hangeszközök magas késleltetési értéke két okra vezethető vissza: az egyik a hardver, tudniillik ezeket a chipeket nem úgy tervezték, hogy nagyon gyorsan tudjanak biztonságosan kommunikálni, a másik pedig a Windows meghajtórendszere, amelyen keresztül ezeket a chipeket a programok elérik. A DirectX hangfelület szintén nem arra lett optimalizálva, hogy a dolgok szép gyorsan le tudjanak futni (itt a fejlesztők elé állított követelmény a játékok hangeffektusainak megoldása volt, ami a zenei igénybevételhez képest semmiség), így a zenei-stúdiós-hangfeldolgozó világ már sok éve nem Microsoft-gyártmányú meghajtórendszert használ, hanem a német eredetű ASIO szabványt.

Ha tehát pc-nket ilyesmire használnánk, olyan eszközbe kell invesztálni, ami rendelkezik ASIO szabványú meghajtóval. Ezek a cuccok azonban nem is annyira olcsók, és a különböző fórumokon időről időre körberohan a kérdés, hogy vajon éppen melyik a legolcsóbb használható hangkártya-hangeszköz, amelyet ASIO-n keresztül is megszólaltathatunk. Ennek most mi is utánanéztünk, és az itthon is forgalmazott termékek közül az amerikai M-Audio cég Transit nevű, USB-csatlakozós szappandobozát találtuk meg, mintegy húszezer forintért.

Szappandobozt írtunk, de ez legfeljebb egy szállodai szappandobozt jelenthet, hiszen a Transit igen apró jószág, a kisebb mobiltelefonokkal esik egy méretnagyságrendbe. Csatlakozói alig vannak: analóg és digitális hangbemenetet, valamint analóg és digitális hangkimenetet találunk az USB-csatlakozóval átellenes oldalon. Ezek közül a digitális csatlakozó fénykábeles megoldású, az úgynevezett S/PDIF szabvány szerint (sok CD, DAT-magnó és még egyebek is ismerik ezt a formátumot). A négy csatlakozó azonban valójában hármat jelent: az analóg elektromos és digitális fénybemenetek ugyanazt a rést használják, és ha fénykábelt szereténk bedugni, egy kis kiegészítő darabbal kell ellátnunk az üvegdrótot (nem kell megijedni, ezt a darabkát a Transithoz tartozékként kapjuk).

A Transit nagyon finom hangzást képes előadni: legjobb mintavételi felbontása 24 bit és 96 kHz (szemben ugye a szokásos CD-k 16 bit, 44,1 kHz-ével). A jó hangzáshoz nem árt, ha jó csatlakozók is vannak, ebben a Transit már csak méreténél fogva sem tud jeleskedni, hiszen nem fért el más rajta, mint a nyolcadinches sztereó jackdugó fogadóegysége (ilyenekbe dugjuk a walkman-fülhallgatónkat is), ennek ellenére az első installálás után azt konstatálhattuk, hogy házi körülmények között ilyen tiszta és dinamikus hangot még nem nagyon hallottunk.

Az installálás leírását akkor ezek szerint ki is hagyjuk, ezen a szinten ez már nem jelenthet problémát; és valóban, úgy is volt,a dobozka szinte magától felmászott a gépre, és az összes létező meghajtó betelepült a megfelelő helyekre, a DirectX illetve a fentebb említett ASIO is. Külön pirospont a működést jelző gyönyörű, kék fényű ledért!

Az installálószoftver lefutása után egy nagy piros ikon marad a Windows-tálca jobb szélén, ami elsőre ijesztő, és még másodikra sem kapunk rá magyarázatot, ugyanis ráhúzva az egeret sem ad semmilyen magyarázatot (az összes többi kis ikon mellette elmondja magáról, hogy kiféle-miféle...). Merészen duplaklikkelve aztán kiderül, hogy ez a Transit vezérlőpultja – sok mindent ugyan nem lehet vele csinálni, de amit igen, az lényeges. Be lehet ugyanis állítani a már említett időkésleltetési értéket, öt választásunk van – ha nem annyira korszerű a gépünk, nagyobb késleltetést kell választani, különben a hang meg-megszakadozik. Be lehet még nyúlni a hangbemenet érzékenységébe, hogy mikrofon csatlakoztatására is alkalmas legyen, és ki lehet választani a működés üzemmódját. Itt egy kis turpisságnak leszünk tanúi: ha ki akarjuk használni a nagyobb, 24 bites felbontást a jobbik, 96 kHz-es mintavételezéssel, akkor nem használhatjuk egyszerre a bemeneteket és a kimeneteket is, valamelyikről le kell mondanunk. Ha visszamegyünk a mintavételezéssel 48 kHz-ig, akkor megnyílik mindkét hangcsatorna, oda és vissza is.

Egy további opció a házimozis társadalomnak, hogy a Transiton keresztül kinyomhatjuk a DTS-es vagy AC-3-as surround hangot az erősítő felé a digitális kimeneten – ez tulajdonképpen csak egy mellékfunkciónak tűnik, logikusan gondolkodva, de ha már ott a hardver, miért ne nyissunk egy újabb piacot, gondolhatták a kedves fejlesztők.

A Transitról több hét kimerítő használat után sem lehet semmi különöset mondani, és ez feltétlenül jó hír. Ha egy ilyen eszköz nem teljesen átlátszó, ha valamiért oda kell figyelni rá, annak csak olyan okai lehetnek, amelyek valamilyen hibás működéssel kapcsolatosak – a Transit viszont most is úgy hever a gép tetején, ahogy az első installálásnál elhelyeztük, hozzá se kellett nyúlni tehát. Meghajtóprogramja - ami szintén egy kritikus pont – is rendesen teljesített minden körülmények között. Utóbbiról még azt a featúrát érdemes megemlíteni, hogy multiklienses, azaz, tetszés szerinti számú program küldhet rá hangot akár egy időben, multitaszkban futva is, a Transit meghajtója összekeveri őket, és mindegyiket egyszerre hallhatjuk. Jó dolog ez, mert ettől lehet például együtt zenélni több szoftveres hangszerrel, kísérettel, és eközben még az esetleges Windows-figyelmeztetőhangok is megszólalnak.

A berendezéshez a meghajtót tartalmazó CD-n kívül még három lemezt kapunk. Az egyik tele van hangmintákkal, különböző népszerű fájlformátumokban, a másikon pedig az Ableton nevű cég Live programjának Lite jelű, csökkentett képességű, de teljesen használható verziója van. Ez a program az elektronikus zenét hivatásszerűen, élő fellépéseken művelők szinte kizárólagos eszköze, és remek szórakozás otthon is. Harmadikként a Transitot gyártó cég anyavállalata, a Digidesign iparági szabványnak számító stúdiórendszere, a Pro Tools található egy többszörösen egyszerűsített demóverzió formájában.

Egy hiányosságot még a végére azért megemlítünk: szokás az ilyen eszközökre MIDI-csatlakozót is szerelni, biztos ami biztos alapon. Bár az utóbbi években a legtöbb MIDI-s szintetizátorbillentyűzet már USB-csatlakozással is rendelkezik, a régebbi hangszerek kedvéért úgy lett volna illő, ha ez is rákerül. Ennyi baj legyen...