Lenke
18 °C
31 °C

A hálózat megöli az embert

2008.09.22. 00:32
Emlékeznek még az Army of Loversre, a kilencvenes évek elejének meghatározó eurotrash-bandájára, amely az Abba, az Ace of Base és a Roxette legnemesebb hagyományait követve uralta annak idején a slágerlistákat Tbiliszitől Gdanskig?

Nagy mellű, hosszú combú nő, vastagon sminkelt fekete férfi, és egy aranyos, bajszos szőke, aki az első számú sláger, a Crucified videoklipjében fakarddal hadonászik. A második számú sláger, az Obsession klipjében meg egy bohócot rángat kötélen. Nos, az utóbbi úriemberrel beszélgettünk szeptember 18-án, mielőtt rövidnadrágban, lógó hózentrógerben és golfsapkában zártkörű előadást tartott a bőrkötéses Ybl Klubban, a budapesti gazdasági, értelmiségi és politikai elit személyre szóló humidorokkal és szivarfotelekkel lakályossá tett belvárosi klubhelyiségében.

A bajuszos szőkét Alexander Bardnak hívják, svéd filozófus, mellesleg a Bodies Without Organs nevű újabb eurotrash-együttes alapítója, és nem mai találmány: legfontosabb munkája, a Jan Söderqvisttel együtt írt Netocracy 2000-ben jelent meg, ugyanakkor sokak szerint az évezred elejének egyik alapműve. A könyvben, amit eddig tizenhárom nyelvre fordítottak le (magyarra sajnos nem), a szerzők közlik, hogy mindennek vége: halott a hagyományos értelemben vett média, halott a kapitalizmus, halott a demokrácia, és persze halott az ember is. Mi van helyette? Interaktivitás, informacionalizmus, netokrácia, a halott ember helyett pedig a hálózat. Az új társadalmi rend uralkodó osztályának tagjai a netokraták (net + arisztokrata), alsó osztálya a konztumtáriátus (konzum + proletár), ami annyira eredeti fogalom, hogy a szerzőknek maguknak kellett kitalálniuk.

Bard tételeinek érvényességét nem nehéz vitatni, hiszen a közvélekedés szerint az internet nemhogy megöli, hanem épp megerősíti a demokráciát azzal, hogy a tömegek is hallathatják hangjukat, és a tömeges hozzáférés inkább társadalmi kiegyenlítődéshez (esetleg a létező viszonyok bebetonozódásához), mint újabb osztályok kialakulásához vezet majd. Ezzel együtt a svéd filozófus tézisei koherensek és jól átgondoltak, szóval lehet, hogy neki lesz igaza.

Ha elhiszik, amit mond, akkor önök halálra ítélt kapitalisták, vegyék ki gyorsan a bankból a pénzüket, és fektessék kapcsolati hálóba. Már ha nem akarják életük hátralévő részét idióta konzumproletárként leélni.

A Netocracyt 2000-ben írta. Ma is érvényesnek tartja a tételeit?

Igen, ma még inkább, mint valaha. Amikor a könyv megjelent, folyton azt kérdezték tőlünk, kik azok a netokraták, akiket leírunk. Erre mi azt mondtuk, hogy a netokraták még nem léteznek. Csak annyit állítottunk, hogy megjelenésük az új technológia következménye, ami lehetővé teszi majd, hogy az új elit hirtelen feltűnjön, és átvegye a társadalom irányítását, azzal együtt, hogy a technológia eluralja a társadalmat.

Akkoriban az összes újságíró neveket követelt, azt akarta, hogy nevezzük meg a netokratákat, mert arcokat akartak rendelni a jelenséghez. Mi meg azt mondtuk, hogy ez nekünk nem érdekes. Szociológusok vagyunk, és az a feladatunk, hogy megvizsgáljuk, milyen hatása van a technológiának, hogyan változtatja meg a társadalmat és milyen új körülményeket teremt.

Most viszont már három tökéletes példát is tudok mondani a netokratára. Először is Larry Page és Sergey Brin, a Google alapítói. Mi 2000-ben fektettük le annak az elméletnek az alapjait, hogyan eredményez majd az információ osztályozása gazdasági profitot. Éppen ez az, amivel a Google foglalkozik.

Az első netokrata
Fotók: Huszti István

És ki harmadik?

A világ első nyilvánvalóan netokrata politikusa, Barack Obama. Elképzelhetetlen lett volna, hogy az Egyesült Államok demokrata pártjának jelöltje váljon belőle, ha nem használja az internetet hatalmának alapjaként. A netnek köszönheti mindazt, amit elért. Az internet nélkül kárba vesztek volna az erőfeszítései. Ha belőle lesz Amerika első netokrata elnöke, hát tessék, meg is van. Ha viszont nem választják meg, akkor egyértelmű, hogy John McCain lesz az utolsó nem netokrata elnök.

Gondolja, ha megkérdezné erről Obamát, ő elfogadná, hogy netokrata?

Igen, elfogadná. Elsőként ismerné el, hogy elég bölcs volt az új technológia használatához. Azt mondaná: más vagyok, mint az összes többi politikus, ezért van rám szükség. Mert az a társadalom, amiben én élek, a jövő társadalma.

És ha engem kérdez, netokrata vagyok-e, én is természetesen netokrata vagyok. Azt teszem, amit prédikálok, amit a könyveimben állítok. Sikeres vállalkozó vagyok, és sikeres voltam mindenben, amibe belevágtam, mert én is előnyömre használtam ezeket az új technológiákat.

A Netocracyban azt írja, hogy az igazi netokratát nem érdekli a pénz, hogy neki a pénz csak eszköz.

A pénz szigorúan csak eszköz, semmi más, igen.

Közben Larry Page-nek saját Boeing 767-ese van.

Tudja, miért van Boeingje? Azért, hogy megszégyenítse és még inkább felbosszantsa a kapitalistákat. A legjobb dolog a Netocracyban, hogy újraveszi a történelmet. Fontos megvizsgálni az eddigi történelmi paradigmaváltásokat, hiszen általuk értjük meg a mai folyamatokat. A most végbemenő változás lényege, hogy eltűnik a régi polgárság, amely gyárakat birtokolt, városokban élt és nemzetállamokat irányított a demokrácia segítségével, és megjelenik a netokrata elit. Ugyanilyen váltás történt, amikor az arisztokratákat, akik vidéken éltek, kastélyaik voltak és az egyházat irányították, felváltotta a polgárság. Amikor a 19. században a városi polgárság átvette a hatalmat, egyúttal diadalittasan megvásárolta az arisztokraták kastélyait is, csak hogy megmutassa: átvesszük az irányítást, és ez ellen semmit sem tehettek. Nullák vagytok.

Az emberek imádják az ilyesmit, és a netokraták is ugyanezt teszik. Biztosíthatom, hogy a Google tulajdonosait egyáltalán nem érdeklik a magánrepülők. Csak azért van nekik, mert korábban a kapitalistáknak is volt, és meg akarják szégyeníteni őket.

Nekik a hálózatépítés, a networking a legfontosabb. A Google mozgatórugója a társadalmi hálózatokon belül elért szociális státusz, és egyelőre ezért nem is lehet megállítani – olyannyira a fejükbe vették, hogy átveszik a világ irányítását gazdasági, politikai és kulturális értelemben is. Nem kizárólag gazdasági értelemben. Ez különbözteti meg őket az indusztrialistáktól.

Nullák vagytok

A könyvben a demokrácia haláláról beszél. Hisz egyáltalán a demokráciában? Gondolja, hogy szükségszerűen vége, és felváltja valami, amit ön informacionalizmusnak nevez?

Amikor a demokrácia végét említem, nem úgy értem, hogy visszatérünk a diktatúrába, ahol király van meg egyház. Nem kell visszamennünk a történelemben, csak át kell lépnünk egy új szakaszba, már ami az emberek közötti kapcsolatokat, az erőviszonyokat illeti. (…) A demokrácia az ipari nemzetállamok szerves részévé vált. Az összes ilyen nemzetállamnak demokratikussá kellett válnia. Azok, amelyek nem váltak azzá, lassan követték a változásokat. A Szovjetunió és a kommunista Kelet-Európa bukása nem annyira a kommunizmus, mint annak a rendszernek a bukása volt, amely abban hitt, hogy minden központosítható. Így a faxgépek megérkezésével, ami egybeesett az internet korai szakaszával, a hatalom már nem tudta irányítani az információáramlást. Azzal, hogy az információ egyre decentralizáltabbá vált, és különböző rendszereken, alulról felfelé áramlott, a kommunizmus nem tudott mit kezdeni, ezért erodált olyan gyorsan.

Ha tanácsot kellene adnia, hogyan váljunk az új elit tagjává, mit javasolna?

Egyszerre két kérdésről van szó. Az egyik az aggódó anyukáktól érkezik, ami jó dolog - vagy az aggódó apukáktól, ha már itt tartunk. Honnan tudom, hogy a gyerekem előre halad, és szép jövő előtt áll? Most persze középosztálybeli szülőkről van szó, akiknek van szélessávú internetelérésük, és a gyerekek már a számítógép előtt ülnek. Ezeknek a szülőknek összesen annyit kell tenniük, hogy átnéznek a gyerek válla fölött, és figyelik, mit csinál a neten. Ha ül a gyerek a gép előtt, és játszik magában, nem kommunikál senkivel, akkor baj van. De ha a Facebookon van, emailezik, a barátaival beszélget vagy új barátokat szerez… Ne aggódjanak, ha a gyerek maszturbál a kamera előtt, vagy nem is tudom, mit csinál – ez az, amit az ember az interneten művel. Így tanulja meg, hogyan kezelje az új médiát. És még nem tudjuk, merre fejlődik ez a média, Annyira új, hogy fogalmunk sincs. Nevetséges, aki azt gondolja, tudja, hová fejlődik. Most a kísérletezés korát éljük, ez zajlik majd az elkövetkező húsz-ötven évben. Győződjünk meg tehát róla, hogy gyermekünk a gép előtt ül, és szocializál. Ha társasági életet él, valószínűleg a helyes úton jár.

A másik kérdés a kormányoktól érkezik. Beutaztuk a világot, jártam Dél-Afrikában, a Fülöp-szigeteken, Tajvanon, Indiában és persze Európában, és folyamatosan kérik a tanácsainkat kormányok, a politikai pártok. Nekik azt mondom: a legfontosabb feladat, hogy nézzük meg, mi az, amit az államnak már a 16. században meg kellett volna tennie, de csak a 18. században tett meg. Ez nem más, mint a kötelező oktatás bevezetése, vagyis hogy minden gyereknek legyen esélye megtanulni írni-olvasni. Azok az országok, amelyek ezt először megtették, száz éven belül a világ leggazdagabb országaivá váltak. Ők uralkodtak.

A könyvben feltettük a kérdést, melyek lesznek a jövőben a világ leggazdagabb országai. Modellünk alapján azok, ahol a legolcsóbban és a legkönnyebben lehet hozzáférni a szélessávú internethez. 1999-ben ez a három ország Korea, Finnország és Izrael volt. Tippeltünk egy merészet, és azt mondtuk, 2015-ben ez a három ország lesz a leggazdagabb a földön. Nem mert a pénz a legfontosabb, de a pénz arra áramlik, amerre a hálózatépítés folyik.

Apropó Facebook. Egy interjúban "ostoba, alsó osztálybeli képtelenségnek" nevezte a Facebookot. Viccnek szánta?

Nem, nem. A legtöbben helytelenül használják a Facebookot. Az egyik frusztráló szokás, hogy olyanokat jelölnek be, akiket nem is ismernek.

Épp ezt tettem ma önnel, nézte már a mailjét?

Valószínűleg visszajelölöm, hiszen tudom, kicsoda, ismerjük egymást. De miért jelölne be az ember valakit a Facebookon, akit nem is ismer? Ennek semmi értelme, Az ember azért jelöl be barátokat, hogy mások megnézzék, kik a barátai, és ebből megtudják, ki ő. Ezzel azt akarom mondani, hogy az ember egyenlő a címlistájával. Ha egy mai gyereket megkérdezünk, kicsoda ő, elgondolkodik a válaszon. Aztán rámutatunk a mobiltelefonra, és azt mondja: az vagyok, aki benne van a telefonomban. Ez az ember egy hálózati társadalomban – ahogyan mások látják őt. Az első dolog, amit egy beszélgetés elején átgondol, hogy vajon kit ismer a partnere. Kivel áll kapcsolatban. Ez azért van, mert a kapcsolatépítés másokon keresztül zajlik. Így tehát saját hálózatunkként mutatjuk be magunkat.

A hálózati társadalomban a hitelesség a legfontosabb. Ne tettesd magad másnak, mint ami vagy, mert azon veszed észre magad, hogy halott vagy.

Filozófusnak vagy zenésznek tartja magát?

Azt hiszem, az ember a címeit másoktól kapja. A filozófus szó tökéletes példa erre. Létezik egy általános félreértés, miszerint az ember úgy válik filozófussá, hogy filozófiát tanul. A valóságban ez nem így van. Ha az ember filozófus akar lenni, ahhoz nem kell filozófiát tanulnia, hiszen tizenöt éves korára kötelessége ismerni a filozófiát. Akkorra kellett olvasnia és meg kellett értenie Kantot, Hegelt, Nietzschét, mindenkit. Máskülönben nem lesz belőle filozófus. Nem elég tehetséges. Akkor fogjon valami másba. Ha az ember filozófiát tanul, valószínűleg filozófiatanár lesz belőle. De az nem egyenlő a filozófussal.

A filozófus titulus tökéletes példa a modern társadalmak diszkurzív titulusaira. Azon a napon válik filozófussá az ember, amikor más filozófusok idézik a munkáját.

Attól művész, hogy alkot

És azt gondolom, ugyanez a helyzet a művész szóval is. Ha az ember művészetet tanul, művészettörténész lesz belőle, vagy tanár. Művész azáltal lesz az ember, ha műveket alkot, és a többi művész elismeri.

Azt mondanám, van egy felnőtt munkám, ami abban áll, hogy gondolkodom, és a gondolataimat filozófusként, íróként, előadóként, tanárként sőt politikusként fejezem ki.

És van egy gyerekmunkám, ez a zeneszerzés. Volt idő, amikor feladtam zeneíró, művészi karrieremet, hátat fordítottam neki, aztán 2004-ben találkoztam Martin Rolinskival és Marina Schiptjenkóval, és elkezdtem utazás közben egy laptopon dalokat írni. Élveztem a velük való munkát, alapítottunk egy együttest, aláírtunk egy lemezszerződést, és az első számunk azonnal hatalmas siker lett.

Maga írja a számokat?

Csinálok mindent, dolgozom a zenén, a szövegen, és producerkedem, játszom is, de egyiket sem egyedül csinálom. Szeretek másokkal dolgozni, csapatmunkás vagyok. És ha az ember együttesben játszik, nem igazán érdekli a szólókarrier. Imádok együttesben dolgozni, mindent szeretek benne, szeretek ülni a buszon, amikor turnézunk, beszélgetni, együtt lenni. Az egész együttes egy projekt. Nagyon élvezem.

A két dolog összeolvadásáról azért kérdeztem, mert mostani együttesének neve, a Bodies Without Organs a filozófus Gilles Deleuze terminusaként ismeretes. A rajongók tudnak erről?

Persze, használják a Google-t, aztán ha nem találják meg az együttest, legfeljebb megtalálják Gilles Deleuze-t. Ezt csodálatosnak tartom. Ő az egyik kedvenc filozófusom, fantasztikus szerző.

Az Army of Lovers is filozófiai utalás?

Az army of lovers, a szerelmesek hadserege eredetileg Nagy Sándor hadseregének beceneve volt, amiről nagyon romantikus gondolataim támadtak. Állítólag szeretkeztek egymással a harcmezőn, én meg azt gondoltam, hogy ez csodálatos. Egyszerre háborúzni és szeretkezni! Aztán volt egy német dokumentumfilm a hetvenes években, Rosa von Praunheim filmje, az Armee der Liebenden, arról a címről is azt gondoltam, hogy nagyon furcsa, aztán hogy ez ugyanaz, mint az army of lovers, csak németül. Így aztán amikor név kellett az együttesnek, azt gondoltam, az Army of Lovers nagyszerű lesz.

Az együttes egyszerre hirdette a grandiozitást és a szabad szexualitást. Pompás dolog, ha az embernek sikerül egy együttes értelmét megjelenítenie a névben.

Kedvenc Army of Lovers-számom a Crucified, itt a szöveg, segít megfejteni az értelmét?

Persze, persze,

Itt van ez a rész a "double jeu"-vel:

Where thorns are a teaser
I've played a double jeu
Yerushalaim at easter
I cry I pray mon dieu

A double jeu az franciául a kettős játék.

Tudom, tudom, és ez nyilvánvalóan művészet. De ha mégis meg tudná magyarázni… Van benne Jeruzsálem is, húsvét, meg minden…

Ezt a számot Jean-Pierre Barda írta. Amikor az ember dalszöveget ír, költői előjogokkal rendelkezik. A szövegnek nem kell értelmesnek lennie. Direkt vicces dolog felkelteni az emberek figyelmét, mert azt gondolják, valami igazán mély értelme van a szövegnek. Hát nem. Ez csak egy popsláger. Csak jól rímelt. Vagy jól hangzott.

De hát ön filozófus, az emberek joggal gyanítják, hogy a szövegeknek mélyebb értelmük van.

Igen, a költészet és a filozófia ikertestvérek, de a nyelvvel különböző módon bánnak. A költészet ki akarja terjeszteni a nyelvet, meg akarja növelni, és kétértelműségre tör. Új teret igyekszik létrehozni a nyelven belül, és érzelmeket akar tükrözni. A költészettel érzelmi kapcsolatba kerül az ember, és a költők érzelemközpontú emberek.

A filozófia ennek épp az ellenkezője: neurotikusan viszonyul a nyelvhez. A filozófusokat frusztrálja, hogy a világot nem lehet szavakkal leírni. Így hét folyamatosan ismétlődő kísérleteket tesznek a világ megértésére - mindezt a szavak használatával.

A Vaterán 1800 forint volt az Obsession-bakelit; így már kincs

A jó filozófusok ritkán jó költők. Nem tudnék egyetlen filozófust sem mondani, aki jó költő lett volna. És abban is biztos vagyok, hogy a jó költők borzasztó filozófusok. Ott van Heidegger például. Rettenetes költő. A nyelvezete ügyetlen, majdnem hogy butuska. Igazán frusztráló Heidegger-verset olvasni, és nem azért, mert nehéz megérteni mint gondolkodót, hanem mert olyan borzasztó a nyelve.

Így tehát azt mondanám, hogy itt a "double jeu" (kettős játék) rímel arra, hogy "mon dieu" (istenem). Azt hiszem, Jean-Pierre úgy gondolta, a "mon dieu" kitűnően passzol a versszak végére - oda akart kilyukadni, hogy "mon dieu, mon dieu, mon dieu", ami a refrénben teljesedik ki. És aztán keresett egy rímet az előző sorra, és előállt a "double jeu"-vel, mert az viccesen hangzott. A francia és az angol együttes, csavaros használata pedig tudatos volt. Az Army of Lovers jelentős részben a nyelvek összezavarásáról szól. A valódi multikulturalitás gyakorlatilag azt jelenti, hogy az ember nem hajlandó csupán egy nyelven beszélni.

Elénekelne belőle egy versszakot?

Nem.

Networking 101