További Szoftver cikkek
Amióta a videojáték milliárdos biznisz lett, a nagy kiadóknak nemigen akaródzik igazán újszerű, kreatív játékokkal előállni, mondván, jobb egy x plusz egyedik folytatás valamelyik bejáratott címünkhöz szolid, de biztos nyereséggel, mint a vakrepülés meg a sűrű imádkozás azért, hogy tetsszen a népnek az új játékötletünk. Ilyenkor jönnek a lelkes amatőrök, akik puszta szórakozásból olyasmiket hoznak össze, amiket aztán évekig másol boldog-boldogtalan.
A legjobb példa a Counter-Strike, aminek első verzióját két húszéves amerikai egyetemista kalapálta össze tíz éve, és máig a legnépszerűbb akciójáték a neten. Vagy a Defense of the Ancients, ami eredetileg egy rajongók által épített pálya volt a Warcraft 3-hoz, és akkora sikere lett, hogy a svéd lakossági techno egyik különösen elvetemült alakja, DJ Basshunter dalba is foglalta, és a sláger öt skandináv országban járta meg a top10-es listát. Tekintsük is meg a videoklipet, a hangulatot megalapozandó:
Szóval adott volt a DOTA már bevált alapötlete, amit szemérmetlenül lenyúlt a Gas Powered Games stúdió, kicsit átpofozta-átrajzolta, és Demigod néven kiadta. Valahol még érthető is a dolog, a céget vezető Chris Taylor egy évtized alatt összekalapált egy csomó eredeti és újításokkal teli stratégiai játékot, de hiába, igazi bestsellerük sosem volt, a Total Annihilation meg a Supreme Commander kis túlzással több Év Játéka díjat kapott, mint amennyi példányt eladtak belőlük. Ha ennyit ér az eredeti ötlet, majd lopunk mi is, gondolták.
Hát valahogy így született a Demigod; a szó félistent jelent, és a játék mérsékelten irodalmi Nobel gyanús sztorijára utal, ami szerint egy fantasy világban az istenek jól összevesztek egymással, egyet elpusztítottak maguk közül, és most az ő helyére keresnek újat. Közbeszerzési eljárás vagy népszavazás helyett sokkal szórakoztatóbb módszert használnak, a jelentkezőket bezavarják egy arénába, és aki a végén kijön, az lehet a pantheon új tagja.
A játék alapvetően borzasztó egyszerű: van egy pálya, az egyik végén bejövünk mi, a másik végén az ellenség (az egy-egy felállás mondjuk elég ritka, minél többen vagyunk, annál jobb), aztán lehet egymást csépelni. A félistenünk mellett van egy kisebb, folyton újratermelődő hadseregünk is, akiket nem irányíthatunk, csak jönnek-mennek, amerre látnak, harcolnak és meghalnak. És ennyi, egyszerű mint a faék, mégis, pár apróság elképesztő taktikai mélységeket visz a csatákba.
Kezdődik azzal, hogy nyolc félisten közül választhatunk magunknak figurát, mindnek más-más erősségei, gyengéi meg speciális képességei vannak. Aztán vannak a pályán zászlók, amiket ha elfoglalunk, az egész seregünk valamilyen bónuszt kap, aztán a félistenünk tulajdonságait fejleszthetjük nagyjából ezerféleképpen, vehetünk neki kétezer fajta felszerelést, meg az erődítményünk védelmét is tápolhatjuk – és így a végén egy elképesztően összetett rendszerhez jutunk, ahol pillanatonként változik a stratégiai helyzet, és minden döntésünknek taktikai súlya van.
Mint a sakk: az is unalmasnak hangzik, hogy egy táblán tologatunk bábukat aránylag egyszerű szabályok alapján, aztán mégis el lehet lenni vele egy darabig. Easy to learn, hard to master, ahogy a játéktervezők nagykönyvében meg van írva: egy perc alatt beletanul az ember az alapokba, de a világ végéig van hová fejlődni benne. Ezért siker a DOTA, és a Demigod meg azért nem, mert egy centit sem tesz hozzá a recepthez.
Pedig olyan könnyű lett volna. Például felfogadnak egy B-kategóriás fantasyírót, aki egy hétvége alatt megír egy sztorit, amire fel lehet fűzni tíz-tizenkét pályát egymás után, és bumm, új klasszikus született. Ehelyett van gyakorló mód, meg egymás elleni küzdelem, pont úgy, pont olyan, mint a DOTA-ban. Persze szebb egy kicsit a grafika (hát, legyen is szebb egy hatéves játékra épülő ingyenes kiegészítőnél), cserébe nem olyan kiforrott a játékegyensúly, és jóval kevesebb a variációs lehetőség (a DOTA-ban példának okáért kilencvenöt hős közül választhatunk). Jó a játék, meg szórakoztató, meg minden, csak minek.
Nemcsak a „lopunk egy bevált ötletet, de nem teszünk hozzá semmit”elv miatt jó illusztráció a mai játékiparra a Demigod, hanem a botrány miatt is, ami a megjelenése után kitört (az amerikai premier hetekkel előzte meg az európait). Szegény fejlesztők az első napon örömmámorban törtek ki, amikor látták, hogy a szervereik rogyadoznak a terheléstől, és 120-140 ezer ember jelentkezik be csúcsidőben egy kis online csetepatéra. Aztán kiderült, hogy ebből nagyjából tizenpárezernek van csak boltban vett példánya, a tömeg közel kilencven százaléka kalózmásolattal nyomul. Érdekes (és roppant szimpatikus) módon ettől sem változtak a srácok a kalózok szörnyű kínhalálát kívánó, véresszájú Jeszenszky Zsolttá, csak annyit reagáltak, hogy remélik, a warezváltozat sok embernek megtetszik majd annyira, hogy megveszik az eredetit is.
Csakhogy a jelek azt mutatják, hogy nem tetszik meg annyira, és nem veszik, ehelyett maradnak annál, hogy Vi sitter i Ventrilo och spelar DotA.