Gyöngyi
9 °C
9 °C

Drogok nélkül lebegni a mátrixban

2011.07.29. 22:18
Rövid, nehéz és szokni kell, de a Child of Eden az egyik legjobb kinectes játék. Pazar látványvilága és szokatlan játékélménye nyitottságot kíván a játékostól, de érdemes elmerülni mátrixszerű világaiban.

Amióta 18 évesen olvastam a Neurománcot, azóta várom, hogy megérkezzen a cyberspace, avagy a kibertér; az emberi érzékeket tökéletesen megtévesztő és kiszolgáló gép-humán interfész, amit az elmúlt évtizedben csak mátrixként emlegettek a filmrajongók. Csak bedzsekkelek egy drótvéget a halántékportomba, és már indulok is Virtuáliába – borzongatóan izgalmas élménynek ígérkezik (még úgy is, hogy tudjuk, az internet pornón kívül másra nem nagyon jó).

Az Xboxra nemrég megjelent Child of Eden kicsit olyan, mint egy kibertér-szimulátor, annak ellenére, hogy technikailag nagyon egyszerű lövöldözős játék. Alkotója a Q Entertainment fejlesztőcég alapítója, Mizugucsi Tecuja, aki korábban elektronikus zenével támogatott, furcsa látványvilágú programjaival vált ismertté, mindenekelőtt a PlayStation 2-re megjelent (majd később Xbox 360-ra tuningolt grafikával újra kiadott) Rezzel.

A Rez főhőse egy hacker, aki elmerül az Eden nevű mesterséges intelligencia által irányított hálózatban, hogy megtisztítsa azt a vírusoktól. Ebben a virtuális világban Eden és az őt megtámadó vírusok mindenféle geometriai formák formájában jelennek meg, főhősünk pedig egy embersziluett, aki lebeg a – nos, egyfajta kibertérben. A Rez folytatása, a Child of Eden ugyanezekre az alapokra épül, csak ezúttal az Xbox 360 mozgásérzékelős kütyüje, a Kinect is beleszól a játékélménybe.

Vírusirtás kézlegyintéssel

És ez elég nagy változást jelent. Mert kontrollerrel a kézben lőni a képernyőn megjelenő absztrakt izéket vagy kézzel hadonászva irtani őket – ég és föld a különbség. A Kinect lényege ugye, hogy a kontroller Te vagy, nincs a kézben semmi, mindent a végtagokkal kell megoldani. A Child of Edenben ez úgy néz ki, hogy egyetlen kurzort irányít a játékos – ha bal kézzel vezeti, akkor a kurzor sorozatlövést ad le, ha a jobbal, akkor kijelöl ellenfeleket, majd egy lökésszerű mozdulattal egyszerre lehet küldeni lövedékeket a kijelölt ellenfelek felé (egyes ellenfeleket a jobbkezes, másokat a balkezes lövedék sebzi jobban). A játék szűkmarkúan osztogat egy eufória nevű bónuszt is, ami minden kisebb ellenfelet elpusztít a képernyőn – ezt a két kar magasba lendítésével lehet aktiválni.

Ennyi az egész: jobb kéz kijelöl és lő, bal kéz megsoroz, mindkettő a magasba, és felszikrázik az apokalipszis. Unalmasnak tűnhet, de nem az, mert kevés játék nyújt annyi vizuális jutalmat, mint a Child of Eden. Hol színpompás medúzákat vagy egy űrben úszó bálnát kell körbelőnünk, hol nagy gépezeteket rávennünk, hogy ajtókat nyissanak nekünk, hol lótuszvirágokból előtörő, fénylő szitakötőlények támadnak ránk, visszatérő elemként pedig fel-felvillan egy lány képe – ő a címszereplő, Eden gyermeke, egy újabb mesterséges intelligencia, aki szabadításra vár.

A látványvilág végig pszichedelikus és elvont, legalább annyira, mint a Rezé, és emiatt korlátoltabb elmék szívesen viccelődnek azzal, hogy a játék csak droggal élvezhető. A valóság ezzel szemben az, hogy csak egy kis nyitottság kell csak a megszokott játékoktól eltérő kísérletekre. Az ember behúzza a függönyöket, kikapcsolja a mobilt, odaáll a Kinect elé, átadja magát az immerziónak, és percek múlva már a kibertérben (aka. mátrixban) lebeg, intésére gyönyörű fantáziavilágok születnek újjá.

Minden mozdulatunkat olyan hangeffektek kísérnek, amelyek passzolnak a játékban megszólaló ambient zenékhez. Ezeket a – főleg ambient elemekből építkező – számokat a Genki Rockets nevű együttes készítette, ami nagyjából annyira együttes, mint a Gorillaz (a projekt arca az egyik énekesnő, aki Eden gyeremekét formálja meg a játékban). Autóban mondjuk nem hallgatná az ember ezeket a háttérzenéket, de a Child of Eden lebegős lövöldözéséhez ideálisak.

Rövid, nehéz, gyönyörű

A kedvező első benyomások után aztán előjönnek a hibák, mindenekelőtt a játék rövidsége. A kibertér nem túl nagy, öt (plusz egy) pályán irthatjuk a vírusokat, ami azt jelenti, hogy néhány óra alatt végig lehet tolni a játékot. Utána ugyan még kisebb-nagyobb jutalmakért (képekért, videókért) újra lehet játszani a pályákat, de gyanítom, hogy ez kevés játékost fog motiválni. Többjátékos mód egyébként nincs a játékban, pedig nem lenne rossz.

Nagy probléma az is, hogy nincsenek mentési pontok a pályákon, emiatt elég nehéz már a harmadik-negyedik pálya végigjátszása is – ha ugyanis meghalunk (akár a legutolsó szörny haláltusája előtt csak másodpercekkel), kezdhetjük az adott pályát elejéről a lövedékszórást jobbra-balra. Gond az is, hogy a program elég szűkszavúan értékeli a teljesítményünket, nem igazán lehet tudni, hogy milyen megmozdulásokért kapunk sok pontot (a pontszámokért pedig csillagokat, amikkel a későbbi pályákat lehet feloldani).

A Child of Eden (aminek szeptemberben jön a Move-ra optimalizált PS3-verziója is) mégis, hibái ellenére is üdítő kis sziget az egymásra egyre jobban hasonlító játékok tengerében. Azon kevés programok egyike, amelyek tartalmasan használják ki a Kinectet, lehengerlő látványvilága pedig vissza-visszacsábítja majd azokat a játékosokat, akiknek a fantáziáját a Neurománc óta izgatja a kibertér.