Erősebb kezdést elképzelni sem tudok: Darth Vader bőrébe bújva kell lemészárolnunk egy rakás wookiee-t, hogy megtaláljuk a Kashyyyk bolygón bujkáló jedit. Ennek legegyszerűbb módja, ha megölünk mindenkit, aki nem jedi, és aki marad, az biztosan jedi lesz. Darth Vaderként nem csinálunk lelkiismereti problémát abból, hogy egész wookiee-családokat mészárolunk le, méghozzá olyan változatos módon, hogy azt bármelyik második világháborús hadigépezet megirigyelné. A pálya végére már tökéletes Darth Vader vagyok. Az oldalról támadó wookiee-kat egy óriási farönkkel pusztítom el: használom az Erőt, és hozzájuk vágom a több tonnás testet. A szemből érkező harcost méterekről a levegőbe emelem és megfojtom az ujjaim összeszorításával, rögtön utána a hátulról támadókat mészárolom le fénykarddal. Utamat állja egy kapu, megint az Erőt használom, amivel átszakítom a falat és mindenkivel végzek, akit bent találok.

Az Erő két oldala

Kétszer jártam végig ezt az utat. Először egy Wii-be raktam a játékot, majd egy Xbox 360-ba, és ugyanazt éltem át teljesen másként. A Nintendo konzolját használva ott volt az Erő a karomban: a lézerkard mozgatásához a távirányítóval csapkodtam, ellenfeleimet úgy löktem fel távolról, hogy suhintottam feléjük egyet a nunchuckkal, a kombóhoz, a végső küzdelemhez meg a távirányítót kellett megfelelő szögben tartanom, majd megráznom.

Az Xbox 360-nal végigjátszva ugyanezt már a konzolban volt az Erő: a grafika össze sem volt hasonlítható a korábban látottakkal, de a játékélmény sem. A Microsoft játékgépén tűnt fel, hogy a Kashyyyk egy erdős bolygó, Wii-n csak valami szürke, sziklás, kietlen vidéket kaptunk. A nagyúr erejétől Xbox-on elhajlottak a fűszálak, Nintendón a környezet nem reagált a mozdulatainkra, mert környezet sem volt igazán. A két grafika közt legalább évtizedes a különbség, szokás szerint nyomasztó a Nintendo lemaradása az ilyen összevetésben, mégis jobban élveztem a harcot a hadonászós konzollal, olyan sokat adott az élményhez a mozgásérzékeny kontroller.

A Force Unleashed azért kisebb durranás, mint amekkorának elsőre tűnik, mert nem Darth Vaderrel kell végigküzdeni magunkat a rebellis rendszereken. A wookiee-k és a jedi lemészárlása után ugyanis talál egy gyermeket az öreg porszívó, majd kutyafuttában felneveli őt a Vader-módszerrel. A gyereket ezért aztán másfél évtizeddel később tökéletesen antiszociális mészárosként látjuk viszont, aki minden parancsot teljesít, csak hogy bevágódjon az öregnél, de a piszkos munka persze ránk marad, hiszen nekünk kell végigvezetnünk a karaktert a bűn útján.

Kényszer szülte

A titkos tanítvány létrehozása persze érthető, hiszen ő fejlődőképes, idővel erősebb lesz, míg Vadernél hülyén nézne ki az Erőpontok gyűjtögetése: a nagyúr attól nagyúr, hogy mindenkit lenyom és nem vesz jedileckéket. A tanítvány viszont kevésbé dögös, ráadásul úgy néz ki, mint Talmácsi Gábor, és úgy mozog, akár egy nagyseggű fekete bárénekesnő, éppen ezért azonosulni is nehezebb vele, mint Vaderrel. Pedig fontos lenne, hogy szeressük a főszereplőt, mert a feladatokat már nehéz lesz: a játékban lázadókat, jediket, pozitív karaktereket kell lemészárolni, amit a nagyúrral lelkiismeret-furdalás nélkül megteszek, de az ifjú titánnal minden mészárlás után kellemetlenebbül éreztem magam.

A jedik ugyanis jó fejek, és egyáltalán nem olyan jó érzés elpusztítani őket, amilyennek elsőre tűnik. A harmadik küldetés után például már abban reménykedtem, hogy valamelyik ellenfél megtéríti a tanítványt, aki jobbik esetben társul a jedikhez, rosszabbik esetben valami fénykardos-missziós munkába kezd valamelyik bennszülött bolygón.

A játékmenet elég izgalmas, de nem túl hosszú: különböző rendszerekben, különböző bolygókon kell különböző teremtményeken átvergődni magunkat, hogy a pályák végén legyőzzünk egy főellenfelet, aki többnyire jedi. Harc közben folyton nő az erőnk, így egyre nagyobbat sebzünk egyetlen kardmozdulattal és a tárgymozgatás is egyre könnyebben megy az idő előrehaladtával. Minél többször használjuk az Erőt, annál erősebbek leszünk, olyan ez is, mint egy bicepszgyakorlat, csak nem kell mellé kreatin.

A nagy élvezetek mellett azért akadnak árnyoldalak is. Néha idegesítően hülyék az ellenfelek, előfordul, hogy megvárják, amíg egyesével lemészároljuk őket. A magától forduló kamera sem mindig tudja, hogy mi lenne a dolga. Persze sokkal jobbal még nem találkoztam, de ez nem vígasztal, amikor harc közben épp nem látom, hogy merről támad a Rancor, az öt méter magas kutyaszörny. Nem is egy, rögtön kettő.

Nagy probléma továbbá, hogy nincs tökéletes platform ehhez a játékhoz: ha 2000-ben lennénk, azt mondanám, Wii-vel első osztályú élmény az Unleashed, de az xboxos verziót látva néha sírni lenne kedvem a megjelenítéstől. A mozgásérzékelős távirányító kipróbálása után viszont tízből nyolc ember a kevesebb pixelt választaná, annyival nagyobb élmény hadonászva erősködni a Star Wars-univerzumban. Elfelejteni viszont nem tudjuk többé, hogy milyen grafikája is lehetne a játéknak.