„Elromlott a laptopom” - vallom be Locke-nak, aki a homokban ül, és egy dárdát farag.

„Ugyan, fiam, mi szüksége lenne a szigeten számítógépre?” – kérdezi nyugodt hangon.

„Beütöttem a fejem, amikor lezuhant a 815-ös, és nem emlékszem semmire. Ha sikerülne megszerelnem a laptopot, kiderülhetne, hogy ki is vagyok valójában” – mondom.

„Talán azért ment tönkre a gépe, mert el kell felejtenie a múltat. A sziget új kezdet mindenkinek” – néz fel az öreg robbantós, majd folytatja a munkát.

Mekkora egy köcsög ez a Locke! Amíg a tévében néztem, csak egy bölcs öregnek tűnt, amióta viszont itt vagyok, az őrületbe kerget a misztikus baromságaival. Persze amikor megemlítem neki, hogy láttam a kerekesszékét, ha nem segít, elmondom mindenkinek, hogy béna volt a zuhanás előtt, megered a nyelve, és Sayidhoz küld. „Az iraki kínzóember ért a bütyköléshez” - mondja. Nem tudom, merre van, rohangálok a parton a lezuhant gép roncsai közt, felszedem a mangókat, palackozott vizeket, jól jönnek majd később, amikor üzletelni akarok Sawyerrel.

Láthatatlan falak

Szeretném megkerülni az óceánba alig benyúló repülőt, de nem tudom: láthatatlan fal akadályozza meg, hogy fél méternél mélyebben gázoljak a vízbe. Elindulok a dzsungel felé, utamat állja egy kilógatott száradó ruha, hiába rohanok neki, mozdulatlanul ellenáll. Megkerülöm, ott meg egy harminc centis kő áll ki a földből, átmenni nem tudok rajta, amióta itt vagyok, az ugrás sem megy, megkerülöm hát, és már rohannék is a dzsungelbe, de a növényeket is ugyanaz a láthatatlan fal védi, mint az óceánt. Csak a kijelölt ösvényen tudok mozogni, még hogy függetlenség, meg szabadság.

Rohangálás közben észreveszem, hogy a gépből dől a kerozin, mellette a kapcsolótábla, amivel el tudnám zárni, de hiába próbálom megszerelni, csak egy üzenetet kapok, amiből kiderül, hogy ez egy kapcsolótábla. Megszólítom Jacket, aki elmondja, hogy keressem a kapcsolótáblát, és zárjam el a kerozint. Visszaballagok a kapcsolótáblához, most már meg tudom szerelni, csak úgy kell összekötnöm az áramkört, hogy a végén az előírtnak megfelelő feszültség érkezzen be. Ezekhez különféle transzformátorokat kell használnom, viszonylag laza matematikai feladat, de érzem én, hogy a történet vége felé már komolyan megizzadok a számolgatással meg az elágazásokkal.

Szerelés rendben, kerozin elállt, bemennék a dzsungelbe, de fegyver nélkül nem szeretnék. Sawyer persze vár, a jól megismert déli akcentusával (igaz, nem eredeti hangjával), becézgetésével, bunkó stílusával. Kis beszélgetés után a mangókat sikerül pisztolyra meg fáklyára cserélnem, üzletembernek hülye ez a Sawyer, az már biztos.

Visszatérek az ösvényhez, de Jack állja utamat, szerinte senki nem hagyhatja el a tábort, mert a dzsungel veszélyes. A doki is leülhet Sawyer mellé a kispadra, elég annyit mondanom, hogy Claire rosszul van, már fut is meggyógyítani, előttem meg feltárul a dzsungel.

Mr. Eko után szabadon

Rövid séta után kibe botlom? Hát persze, hogy Locke-ba, aki egy indiai fügefa fölből kiálló gyökerei közt bujkál, onnan suttogja, hogy vigyázzak a füstszörnnyel, ha meglátom, bújjak én is a fába, az megvéd. Nem kell sokat várni, pillanatokon belül jön is a definiálatlan gonosz, és ha nem mászom a fába, összezúz a füst, mint Mr. Ekót a harmadik évadban.

Fából-fába bújva menetelek a cél felé, végül eljutok egy barlanghoz, ahol megint a robbantósba botlok.

„Mi van odabent?” – kérdezem

„Csak amit magaddal viszel” – mondja Locke, aki minden bizonnyal látta a Birodalom visszavágot.

Bemegyek, megállapítom, amit kint is láttam: tévén nézve is jól festett a sziget, de az életnek még jobb a grafikája, minden megfogható, tapintható, a fáklya fénye gyönyörűen világítja be a zegzugos barlang falát. Fogalmam sincs, hol van a zenekar, de mászkálás közben pont azok a dallamok szólnak, mint a sorozatban, valóban megélhető a hangulat. Aztán kialszik a fáklya, a sötétben botorkálva előveszem az öngyújtót, amit Michael nyomott a kezembe, próbálok szikrát csiholni, aztán amikor felgyullad a láng, hangosan felüvöltök: ott áll velem szemben egy vérző fejű halott nő. Rémülten félrenézek, mire visszafordulok, már nincs sehol.

Kísért a múlt

Gyorsan veszem a levegőt, lihegek. A vízesés mögött meglátom a fényt, kimászom a barlangból. Összeszedem magam a tóban, aztán megrohan a múlt flashbackek képében, pont, mint a sorozatban. Mindössze annyi a különbség, hogy én nem emlékszem semmire, elő kell ásnom az előzményeket, mert töredezett a kép. Pillanatok, felvillanások, ennyi maradt mindössze, meg az érzés, hogy fotóriporter voltam a baleset előtt. A múlt csak homályos képekben köszön vissza, de ha a félperces bejátszásokban megtalálom a fontos pillanatot, ráfókuszálok a fényképezőgépemmel, és megörökítem a képet, kibomlik a jelenetet, megértem az okokat és az okozatokat, megtudom, hogy miért kerültem ide. Meg azt is, hogy ki volt a vérző fejű halott nő.

Ahogy összeáll a puzzle, bejutok Desmond bunkerébe, hogy végre bepötyögjem a misztikus számokat. 4 8 15 16 23 42, egészen pontosan 108 percenként, különben elpusztul a világ, vagy valami hasonló. Kataklizma, az biztos.

Ami ezután jön, még durvább: lövöldözés, menekülés, titkos bunkerek, dinamitrobbantás, gyilkosság, bűn. A lezuhanást követő nyolcadik-kilencedik órában mindenre fény derül, ez az idő persze csak töredéke annak, amennyit a többiek töltenek a szigeten. Vagy amennyire számítottam.