Lelövöm előre, mert nem bírom ki a végéig: a Super Mario Galaxy elviselhetetlenül zseniális, ráadásul rendkívül addiktív játék, csak olyanok kezdjék el, akik elsőre végigjátsszák az egészet. A többiek hagyják abba az olvasást, és keressenek maguknak valami hasznos elfoglaltságot.

A Mario

Az olasz vízvezeték-szerelő többedszerre jelent meg Wii-re, az első, a Super Paper Mario rendkívül eredeti szoftver volt, de érezhetően nem a Nintendo újgenerációs konzoljára fejlesztették. Bár a sorozatban (meg általában a wii-s játékoknál) nem a grafika a lényeg, a Paper meg kimondottan a nyolcvanas évek megidézésében volt erős, a többség sejtette, hogy a Galaxy lesz majd a wii-s Mario.

A játék lényegében arról szól, hogy bolygóról bolygóra ugrálva megtaláljuk a hercegnőt, megmentsük az univerzumot, és elhárítsuk az összes dugulást. A kalandok mindig a csillagok megtalálásával zárulnak, ezeket kell összegyűjteni, hogy csillagváros (nem a szovjet) minden lakója boldogságban éljen.

A játék egy pillanat alatt beszippantja az embert. Fogalmam sincs, hogy milyen drogokat szedtek a készítők, miközben a kódot írták, de a Super Mario Galaxy az egyik legpszichedelikusabb élmény, amiben valaha részem volt. Az egésznek a gravitáció a lényege: Mario ugyanis akkora kisbolygókon harcol ellenfeleivel, hogy 15-30 másodperc alatt körbefutja azokat, így a játék negyedében fejjel lefelé futkározik a hős, néha balra dől, néha meg jobbra, lényeg, hogy aki nem szédül bele a rohangálásba negyedóra alatt, az már biztosan részt vett valamilyen űrhajóskiképzésen.

A bolygók ráadásul tele vannak szakadékokkal, ha ezekbe beleesünk, irány a fekete lyuk, ami komor móka. Persze nem megy azonnal az átállás, legalább fél órát vesz igénybe, mire elfogadjuk, hogy a lapos kisbolygó peremére állva sem kell félni, mert nem tudunk leesni, legfeljebb átmegyünk a túloldalra. Néha csak úgy át kell lépni a másik égitestre, ha elég nagyot ugrunk, elkap annak a gravitációja, és a fentből hirtelen lent lesz. Az élmény annyira remek, hogy több óra játék után sem lehet megunni, és mivel a több évtizedes beidegződések nem tűnnek el pár nap alatt, mindig meglepődik az ember azon, hogy mi mindenre képes Mario.

Előfordul, hogy nagyobb bolygókon át vezet az út, ilyenkor különleges kamrákkal szívatják a játékost. Ezekben pár lépésenként változik a fent és lent, igazi kihívás úgy játszani, hogy Mario néha belezuhan a plafonon pörgő darálóba, amit ha kikerül, visszaesik a lenti vizesárokba.

Túlzás, de jó

Az ellenfelek ismerősek, bár a pályák végén található szemétládák sokszor újak. Ezeket mindig valamilyen trükkel kell elpusztítani, sokáig a játék legélvezetesebb részét adják a csillagokat őrző rosszfiúk, főleg, amikor nagyobbak, mint maga a kisbolygó, amin élnek.

Az első órákban igazán változatos, szórakoztató és elképesztően dinamikus a kaland, ráadásul tökéletesen állították be a nehézséget is: mindegyik küldetés annyira nehéz, hogy az átlagjúzer izzadás árán, de pont meg tudja csinálni.

Aztán a játék felénél megbomlik ez az egyensúly, és egyre többször szeretnénk felnyomni Mario seggébe a mozgásérzékelős távirányítót. Innentől kezdve lelassul a játék, egyre többször futunk neki ugyanannak a pályának, és bár egy idő után hozzászokunk a keményebb ellenfelekhez (és főleg nehezebb logikai feladványokhoz), jobb lett volna, ha végig fennmarad a Galaxy első felében tapasztalható tökéletes egyensúly.

A grafika remek, persze ezt is csak a Wii hajtja, szóval nem abban az értelemben esik majd le a játékosok álla, mint a Crysis végigtolása közben, de az összes bolygó, figura, tereptárgy annyira eredeti, annyira jól kitalált és megrajzolt, hogy nem hiányzik az 1080p-s felbontás. Kevés színnel is lehet jó képet festeni, ugyanígy nem kell nyolcszoros anizotropikus szűrés a magával ragadó grafikához, baj csak az operatőrrel van, és vele is csak ritkán: néha nem azt látjuk a tájból, amit szeretnénk, ilyenkor minden nehézség nélkül képesek vagyunk az ellenfél szájába futni. Ebbe a problémába viszont csak óránként egyszer botlottam, amennyire lehet, jól megoldották a feladatot.

Wii-s, de nem wii-s

A zene is bájos, tökéletesen aláhúzza a játékmenetet, kiemeli a formákat, csak néha idegesítő hangok jönnek ki a gépből: például amikor már csak egy életünk maradt (ami középtájtól kezdve elég gyakran előfordul), Windows-hibaüzenetre emlékeztető bib szól két másodpercenként, és amíg nem találunk gyógyító gombát, jelez a gép.

A Wii mozgásérzékelős kontrollerjét úgy sikerült bevonni a munkába, hogy az nem nyomja agyon a játékot. Célzáshoz például elég csak a tévére tartani az irányítót, támadáshoz meg kell rázni azt, csak a ráján szörfölés meg a labdán egyensúlyozás közben kell mindig a megfelelő irányba dönteni. Máskülönben viszont elég a joystickkel és a gombokkal törődni, ami most nem is baj.

Nem volt szerencsém annyi Mario-játékhoz, hogy ki merjem jelenteni, ez a sorozat legjobb darabja, de az biztos, hogy jobbal még nem találkoztam. Kár, hogy a legtöbb wii-s, konzolos játékhoz hasonlóan ez is drága, de legalább biztosak lehetünk abban, hogy a készítők megdolgoztak a pénzükért.

Drogosokat a játékiparba!