Kezünkben a Windows 7

A konferencia résztvevői nemcsak láthatták, ahogy a rendszer vezető fejlesztője, Steven Sinofsky bemutatja a programot, de a belépője mellé mindenki kapott is egyet az éppen aktuális bétaverzióból. Az egyik ilyen, eredetileg fejlesztőknek szánt bemutató példányt szereztük meg, és mielőtt még csőre töltött tesztprogramokkal nekiestünk volna, ismerkedtünk vele kicsit.

A telepítőcsomag közel 3 gigabájt, és a tesztgépünkre feltelepedve kilenc gigát foglalt el, ami azok után, hogy a Vista után erős fogyókúrát ígértek a fejlesztők, nem tűnik éppen soványnak és áramvonalasnak. Persze itt hatványozottan érvényes az, amit a tesztelés minden egyes percében szem előtt kell tartanunk: ez egy korai béta, a megjelenés előtt bő egy évvel, vagyis a végső verzió ennél csak jobban lehet optimalizálva.

A rendszer kereken egy óra alatt települt fel egy közepesen erős notebookra, amiben már benne van az is, hogy biztonsági mentést csinált az eredetileg a gépen levő Windows XP-ből, Program Files-ostul, My Document-estül. A telepítés alatt háromszor indította újra a gépet; erős a gyanúnk, hogy ebből legalább kettő nem volt betervezett (egyszer a fájlok kitömörítésének kellős közepén, egyszer meg mintha az egész telepítést újrakezdte volna, amikor megtudta, hogy magyar billntyűzetkiosztást óhajtunk).

Hasta la vista, Vista

Ez még a Vista, vagy már a hetes? - ez volt kivétel nélkül mindenkinek az első reakciója, amikor véres kardként végighordoztam a notebookot a szerkesztőségen. És valóban: ránézésre a Füles-képregények "keresse meg a három apró eltérést a két kép között" játékát idézi a Windows 7 beazonosítása. Főleg azért, mert a konferencián mutogatott egyetlen látványos újítás, a taskbar (magyarwindowsul: tálca) helyére lépő Superbar (reméljük, csak munkacím) le van tiltva a nép kezébe adott verzióban, és csak hosszas barkácsolással kapcsolható vissza.

Ha sikerül ezt belőni, jön a második egyenreakció: ezek Redmondban egyre többet lopnak az Apple-től. Az új tálcán az éppen futó programok nemcsak szövegesen jelennek meg, de kicsinyített képpel is: ha egy programon belül is több folyamat megy (mondjuk egy böngészőben több oldal van megnyitva), azok külön-külön miniablakokat kapnak. És ezek nem ám ócska pillanatképek: ha egy YouTube-videót nézünk éppen a böngészőben, akkor a tálcán az egérkurzorral a mini böngészőablakra mutatva is menni fog a mini videó. Minden programnak saját menüje van a tálcán (egy böngészőnél például a legutóbb látogatott oldalak címeivel, feedekkel), és azt is megtehetjük, hogy a programot bezárjuk, de a hozzá tartozó ikont otthagyjuk a tálcán gyorsindító parancsikonként. Láthatóan a MacOS-ből ismert dokk megoldást keresztezték a régi taskbarral, és egy meglepően jól használható valami sült ki az egészből.

Ettől eltekintve teljesen Vista-szerű a Windows 7: egymáson áttűnő, áttetsző, látványos (és persze tök fölösleges) animációkkal felugró és eltűnő ablakok, az asztalra kipakolt widgetek - az egyetlen igazán feltűnő dolog az, hogy nem lassul be a rendszer, ha tréfás kedvünkben kinyitunk 50-100 ablakot. Egy program telepítése közben, 25 megnyitott ablakkal, a böngészőben 15 megnyitott oldallal sem kezdett döcögni a rendszer, szépen áttünedeztek egymáson az ablakok, ahogy kell – igaz, taskváltásnál kicsit gondolkodott, mire az előtérbe rángatott ablak tartalmát előkaparta a memóriából. Abból a sovány egy gigából, ami rendelkezésére állt. És fél nap alatt egyszer sem sikerült lefagyasztani a rendszert (eltekintve a telepítés közbeni furcsaságoktól), hát Windows az ilyen?!

Gyors és kulturált

Kicsi lesz és gyors - ez volt a legtöbbet hallott ígéret a hetes Windowsszal kapcsolatban (na persze, mit ígérjenek, ha a Vista idegesítően nagy és lassú volt). Érzésre ez meg is van, a rendszer meglepően gyorsan áll fel bekapcsolás után (a trükk az, hogy semmi olyasmit nem tölt be, amire nincs azonnal szükség; tehát például a Bluetooth-hoz szükséges dolgokkal majd akkor fog szuttyogni, ha éppen Bluetooth-t akarunk használni). És egyáltalán: simán, és lassulások nélkül futott a rendszer egy olyan gépen, amin a Vistának megmozdulni is nehezére esett volna. A médialejátszó szó nélkül megbirkózott a divx-es videókkal (emlékezhetünk, hogy a Vistának még a dvd-k lejátszása is gondokat okozott annak idején), nem volt se kodektelepítés, se az ilyenkor megszokott windowsos sirámok.

Meglepően kulturáltan kezelte az oprendszer a gondjaira bízott hardvert is: a notebookban levő összes kártyát korrektül felismerte, a wifi-hálózatot már telepítés közben észrevette, bekérte a jelszót, és onnantól gond nélkül használta, az USB-portra rádugtunk pár telefont, pendrive-ot, ezt-azt: mindent felismert. Feltettük az első játékot, ami a kezünk ügyébe került, az is gond nélkül futott. Béta létére minden olyan akadályt csont nélkül vett a Windows 7, amit egy operációs rendszertől elvárnánk - csak egy Windowstól nem igazán szoktuk meg az ilyet.

Alacsonyan volt a léc, de átvitte

Az első benyomásaink tehát pozitívak az új Windowsról - már ha pozitívnak lehet azt érteni, hogy nagyjából ilyennek kellett volna lenni két éve a boltokba került Vistának. Windows 7-maratonunk következő epizódjában válogatott tesztprogramokkal kínozzuk meg a rendszert, hogy elárulja, tényleg gyorsabb és stabilabb-e, mint az elődje volt.