Zsidóüldözéstől és Szlávországtól tartott Deák

Deák Ferenc a reformkor kezdeti szakaszában, az 1830-as évek második felében a liberális ellenzék vezére volt. Kevesen tudják, hogy a "haza bölcse" elismerő titulust nem az 1867-es kiegyezéskor kapta, hanem akkor nevezte őt így Kossuth, amikor 1840-ben megkötötte "az első kiegyezést". (Ezt a kifejezést Király Béla történész - az 1956-os forradalmár - használja.)

Az első kiegyezés és a haza bölcse

Ez a Deák-féle megegyezés az első volt Bécs és a magyar liberális nemesi ellenzék között, és kisebb áttörést jelentett a polgárosodásban (gyártörvény, önkéntes jobbágyfelszabadítás), és ezután engedték ki börtönéből Kossuth Lajost is, aki hálából nevezte Deákot a haza bölcsének. Kossuth aztán a 40-es években átvette az ellenzék informális vezetői szerepkörét.

Deák sokkal mérsékeltebb politikát folytatott, mint Kossuth, ezért amikor látta, hogy egyre jobban radikalizálódik a közélet, 1843/44 táján visszavonult zalai birtokára. Nyíltan viszont továbbra is Kossuthot támogatta, például a Széchenyivel folytatott vitában.

Óriási volt Deák tekintélye

Deáknak 1848-ban még mindig akkora volt a tekintélye - és Széchenyivel ellentétben megőrizte Kossuth barátságát is -, hogy Batthyány Lajos nélküle nem mert volna kormányt alakítani, ezért Pestre hívták és felkérték az igazságügy-miniszteri posztra.

Deák azonban nem értett egyet számos intézkedéssel, amelyet távollétében hoztak meg. Ő ugyanis csak március közepén kezdett újra országos szinten politizálni.

Különvélemény

A márciusi-áprilisi eseményekről kialakított különvéleményét jól érzékelteti az a levél, amelyet Oszterhueber Józsefhez írt. (Valójában Oszterhuber-Tarányi Józsefről, Deák sógoráról van szó.) A levélben Deák leírja, hogy az országgyűlésre csak akkor érkezett, "midőn a fő dolgok már el valának döntve", de azért elvállalta Batthyány felkérését.

"Ígértem tehát Batthyánynak kényszerűségből néhány hetet, s nevemet és közreműködésemet, míg egészségem engedi. Örömest menekülnék most is, de dolgaink mindinkább bonyolódnak, az ország állapota s jövendője mindennap bizonytalanabb, s így távoznom, legalább még egy ideig, lehetetlen."

Zsidóüldözések: polgárok és néhol a nép is csinálja

"Fájdalmas és aggasztó azon anarchikus irány, mely a népben is több helyeken mutatkozik, de kivált városokban véres kitörésekbe megy által. A földmívelők legelőket, földeket foglalgatnak vissza, a polgárok s néhol a nép a zsidókat üldözik, s a tisztviselőknek sincs tekintélyök sehol" - írja Deák.

A zsidóüldözésekről tudni érdemes, hogy Pesten például a céhmesterek szították ezeket a megmozdulásokat, főleg azért, hogy lecsillapítsák a céhlegények egyenlősítő és sztrájkmozgalmait, és nem mellesleg tönkretegyék a konkurenciát.

Szlávországot akarnak a horvátok

Deák aggódik a szlávok miatt is: "És mindezeknél sokkal veszélyesebb baj a szláv népeknek kitöréssel fenyegető mozgalma. A horvátok nem akarják elismerni a magyar minisztériumot, s nagy részben elszakadásra készülnek, és sokan közülök egy külön Szlávországnak felállítását tervezik, s ahhoz Magyarország déli részeinek szláv lakosait is hozzászámítják.

Bánátban és Bácsban a rácok mind felzendültek, halált kiáltanak a magyarokra és németekre, már több gyilkolás is történt úgy, hogy biztost kellett odaküldeni, s katonákat és ágyúkat; a tótoknál még ki nem tört, de lappang, s félő, hogy ki is lobbanik ellenünk egy engesztelhetetlen gyűlölség".

Deák félelme nem megalapozatlan: Jellasics 1848 szeptemberében támadott, a szerbek pedig már nyáron fellázadtak. Először egy román falut gyújtottak fel a szerbek a Délvidéken, aztán bevették magukat Szenttamás erősségébe. Ezt csak negyedik ostroma után foglalták el a magyarok, korábban háromnegyed éven át háromszor is visszavetették őket a szerbek.

"Nemzetiségünk végveszélyben"

Deák ezután elítéli azokat a pesti fiatal újságírókat, akik az egész nép nevében lépnek fel, és üres szónoklatokat tartanak, erős fellépést követelnek, de nem látják, hogy ehhez anyagi erő is kellene, "ez pedig fájdalom, nincs, és teremteni sem igen lehet a jelen körülmények közt".

"Nincs közöttünk, aki ezt ne látná, ne érezné, s ki örömest át ne adná a hatalmat másnak, akárkinek; de nemigen találkozik, ki átvenné, s a nemzet bizalmát csak egy kissé is bírná" - fogalmaz Deák, majd így zárja sorait: "ha több nem, legalább nemzetiségünk végveszélyben forog, pedig e nélkül semminek nem tudnánk örülni."

Kossuth üzent neki: ne álljon az útjába

Deák 1848 szeptemberében Batthyány kormány lemondása után még aktív politikus maradt, de nem vállalta el Batthyány újabb kormányalakítási kezdeményezésekor a felajánlott belügyminiszteri tárcát. A pákozdi győzelem után még egy ideig politizált, és bár nem értett egyet Kossuth radikalizmusával, nem szállt szembe a zempléni politikussal. Jó oka volt erre: Kossuth megüzente neki, hogy ne álljon az útjába.

Deák az aktív politizálással 1848 végén hagyott fel. Követségben járt Windisch-Graetznél, de nem tudta meggyőzni a békéről a császári generálist. Minthogy Kossuthot sem akarta követni Debrecenbe, amikor a kormány oda menekült, 1849 januárjának első napjaiban megint visszatért zalai birtokára.

Ezután az 1860-as évekig passzív rezisztenciába vonult vissza. A szabadságharc leverése után Deákot semmilyen retorzió nem érte.