Merre húz a gravitáció?

1901 őszén J. B. Watson, a Michigan államban működő Tamarack rézbánya főmérnöke 1,3 kilométer hosszú függőónokat engedett le a bánya egyik mély aknájába. A hagyományos elmélet szerint a zsinórok a mélyben összetartanak, viszont az elvégzett mérések szerint valamiért távolabb álltak egymástól.

A Tamarack bányában tapasztalt anomália azóta számos formában került be könyvekbe és cikkekbe. A furcsa mérési eredményeket néhányan egyenesen az üreges Föld elmélete igazolásának tartják. Mások viszont az egész történetet az urban legend (városi legenda) kategóriába sorolják.

Valóban méregettek

Tamarack rézbánya 1902

Pedig a mérések valóban megtörténtek. Számos korabeli cikk idézte az eredményeket, és felfigyelt rá a tudományos közösség is, derül ki Donald E. Simanek fizikaprofesszor tudományos csalások leleplezésével foglalkozó oldaláról. A The Daily Mining Gazette például 1901. október 8-i számában részletesen ismertette a kísérlet menetét.

A Tamarack bányában volt a világ akkori legmélyebb függőleges aknája. A bányászati szaklap cikke szerint a 6. aknából a 4250 láb mélységben 800 láb hosszú vágatot kívántak indítani az ércréteg feltárására.

Az irányt keresték

A 2. aknából félútig szintén vágat indult volna, csupán az irány meghatározására volt szükség. A mérnökök azért láttak neki az újszerű vizsgálatnak, hogy ezzel igazolhassák a már évekkel korábban kijelölt irány helyességét. A függőónok leengedése volt a mérések első lépése.

A módszer nem volt új, viszont 5000 lábat megközelítő mélységben még nem alkalmazták. A Tamarack bányában korábban egy hasonló mérés teljes sikerrel járt. Az ötlet azon alapult, hogy a 29. szintig leengedik a függőónokat, majd a felszínen és a mélyben pontosan megfigyelik a súlyok helyzetét. Az új akna után a régiben is megismétlik a mérést, és így a bányászoknak kijelölhetik, hogy merre kell fúrniuk az új akna felé.

Váratlan széttartás

Watson főmérnök és asszisztensei két túlméretezett függőónt engedtek le 24-es vastagságú, azaz 0,511 mm vastag zongorahúrokon. Az 4250 láb (1295 méter) hosszú drótszálak végére 60 fontos (27,2 kilogrammos) acélsúlyokat helyeztek.

A súlyok motorolajat tartalmazó kádakba lógtak, hogy kizárjanak minden vibrációt. A zsinórok széttartására akkor derült fény, amikor a fenti és a lenti helyzetüket összehasonlították.

A felszínen egymástól 17,58 lábnyira (535,84 centiméterre) levő zsinórok a 1300 méteres mélységben már 17,65 lábnyira (537,97 centiméterre) álltak egymástól. Ez az érték mindenkit váratlanul ért, és senki sem tudott rá megfelelő magyarázatot.

Megvizsgált huzalok

Többszörös ellenőrzés után a mérnökök úgy döntöttek, hogy az aknában valami gerenda okozhatja az egyik súly kitérését. Az egyik munkás önként jelentkezett arra, hogy lemászik, és teljes hosszukban megvizsgálja a zsinórokat, de nem talált semmilyen beakadást. A 2. aknában megismételt mérésnél szintén széttartást tapasztaltak, az előzőnél is nagyobbat.

A beszámolók nyomán egyetemi kutatók is foglalkoztak a kérdéssel. Az anomáliára számos magyarázattal álltak elő. Ezek közé tartozott az aknában mozgó légáram, a mágneses ércek acélhuzalokra gyakorolt esetleges hatása, illetve az akna falának gravitációs hatása.

Szakmai kihívás I.

William Hallock (1857-1913)

William Hallock, a Columbia egyetem fizikaprofesszora olvasta a Mining Gazette cikkét. Hallock komoly tapasztalattal rendelkezett a mély bányák és mély olajkutak területén, és jól tudta, hogy az acélhuzalok indukált mágnesessége problémát jelenthet az ilyen kísérleteknél.

Az Electrical World and Engineer szaklap 1902. februári számában cikket közölt a Columbia egyetem 75 láb (22,86 méter) mély kutatóaknájában végzett kísérleteiről. Következtetései szerint a Tamarack aknák falának gravitációs hatása nem okozhatott mérhető kitérést, viszont a mágneses eltérítést nem lehet kizárni. Ezért Hallock foszforbronz huzalok alkalmazását javasolta.

Szakmai kihívás II.

Fred W. McNair fizikus, a michigani bányászati főiskola elnöke a helyszínen, a Tamarack bánya több aknájában végzett kísérletsorozatot 1902 februárjában, és minden mérését pontosan dokumentálta. McNair szintén elvetette a falak gravitációs vonzásának lehetőségét.

Viszont aggódott az acélhuzalok és az acél szellőzőcsövek közti mágneses vonzás miatt. Így a felfüggesztett súlyokat ólomra, a huzalokat foszforbronzra cserélte. Eredményei mégis nagyjából megegyeztek az eredeti értékekkel.

McNair beszámolója szerint a légáramlás is okozhat oldalirányú eltérülést, így ennek megakadályozására lezárta az átjárók nyílásait. A különböző méréseknél 12–17 lábnyi (3,66–5,18 méteres) távolságban lógó huzalok a mélyben mégis 0,55 és 3,05 centiméteres széttartással álltak.

A professzor az eredményeit tévesen idéző cikkeket megelégelve a Science szaklapban táblázatokkal megtámogatott összefoglalót adott méréseiről. Ebből a cikkből kiderül, hogy a széttartás mellett több alkalommal összetartást is sikerült kimutatnia.

Távolra is igaz?

A leggyakrabban idézett másodlagos forrás Ray Palmer cikke, amely a Flying Saucers magazin 1960. novemberi számában jelent meg. Cyrus R. Teed és Ulysses G. Morrow 1905-ben megjelent könyve (The Cellular Cosmology) pedig a konkáv földelmélet alátámasztására használta a Tamarack-kísérleteket.

Morrow és Palmer egyaránt említ egy még komolyabb mérést, amelyben két 3220 lábnyi (981 méter) távolságban levő aknában engedtek le egy-egy függőónt. Szerintük az 1,3 kilométeres mélységben levő összekötő folyosón keresztül mért széttartás értéke ekkor 8,22 hüvelykre (20,88 centiméterre) adódott.

A Föld forgása téríti el

Viszont az összes eredeti cikket összevadászó Donald E. Simanek nem talált bizonyítékot arra, hogy ez a nagy távolságú kísérlet valóban megtörtént. A kortárs professzor a weboldalán reményei szerint a mérést befolyásoló minden effektust figyelembe vesz.

Így például gondol a Föld forgása miatt az adott szélességi körön érvényesülő centripetális erőhatásra. A hosszú huzal végén lógó súlyok a mélyben 5 méterrel délebbre esnek, mint amerre valójában a Föld középpontja van.

Kis erő elegendő

Számításai szerint azonban a déli irányba eltérülés mellett keleti és nyugati irányba való széttartás is jelentkezik, ahogy egy gyorsan forgó körhinta székei kijjebb és egymástól távolabb kerülnek. Ez a hatás az adott méréseknél 1,3 kilométeres mélységben olyan széttartást eredményezett, amely már elegendő az elméletileg megjelenő 0,53 centiméteres összetartás kiiktatásához és a közel párhuzamos helyzethez.

Simanek a centrifugális erő korabeli figyelmen kívül hagyása mellett a légáramok kérdésére is visszatér. McNair ugyanis azt írja, hogy minden légmozgást nem sikerült teljesen kiküszöbölni. A múlt század elején élt professzor cikkében emellett arra is rámutat, hogy alig félgrammos (0,004 newtonos) erő az 1,3 kilométeres huzal végén lógó 50 fontos súly adott körülmények közt óriási, 2,5 centiméteres kitérését okozza.