Teendők Armageddon esetére

Az Earth Impact Database adatbázisa 74 olyan krátert sorol fel a Földön, ami legalább tíz kilométer átmérőjű - a legnagyobbak, a dél-afrikai Vredefort, és a kanadai Sudbury 250 kilométernél is nagyobbak. A dinoszauruszok aszteroidabecsapódás okozta kihalását taglaló elméleteket már elő sem kel vennünk ahhoz hogy belássuk: nem teljesen esélytelen, hogy egyszer csak a fejünkre pottyanjon valami a világűrből.

A megelőzés a legfontosabb

Mit lehet tenni egy Földünket fenyegető aszteroida ellen? A legfontosabb a korai felderítés - elvégre ha a filmekben hetekbe telik, míg a hősöket felkészítik, és odautaznak a helyszínre a világvégét elhárítani, a valóságban ehhez legalábbis hónapokra lenne szükség. Ennek tükrében különösen ijesztő, hogy sokszor csak pár nappal a találkozás előtt sikerül azonosítani a Föld felé tartó, és azt csak kevéssel elhibázó objektumokat.

Ilyen volt 1996. májusában az 1997 JA1 kódnevű aszteroida (az 500 méteres szikla 450 ezer kilométerrel vétette el a bolygót), vagy a 2004 FH 2004-ben, ami csupán 43 ezer kilométert tévedett (összehasonlításként: a távközlési műholdak 36 ezer kilométeres magasságban keringenek). Igaz, ez utóbbi csupán 30 méteres volt, valószínűleg felrobbant volna a légkörben; ki se haltunk volna, ha eltalál. A 2002. júniusában a Földközi-tengeren, Líbia és Kréta között a légkörben megsemmisült, nagyjából tízméteres aszteroidát pedig egyáltalán nem látta közeledni egyetlen rendszer sem. A robbanás energiája a hirosimai atombomba duplája volt.

Jobb félni, mint megijedni

Az aszteroidákat figyelő és regisztráló szervezetek - a két legjelentősebb a NASA Near Earth Object programja és az MIT egyetemen futó LINEAR projekt - összesen több mint 4500 olyan aszteroidáról tudnak, amelyek pályája keresztezi a Földét, vagy nagyon közel halad el ahhoz. Ebből közel kétezer egy kilométernél nagyobb. Őket hívják NEA-nak: Near Earth Asteroid, vagyis földközeli aszteroida. Becslések szerint több tízezer ilyen lehet a Naprendszerben, de csak a töredéküket sikerült eddig bemérni.

A földközeli aszteroidák veszélyességi fokát a Torino-skálán mérik. Ha az ütközés esélye túllépi az egy ezreléket, az aszteroida mérete pedig a húsz métert, az az egyes szint; a skála végén a tízes fokozat legalább egy kilométeres objektumot és biztos találatot jelent. Ilyen esemény a statisztika szerint százezer évente következik be, és jó eséllyel lerombolná a civilizációnkat. Jelenleg egyetlen aszteroidáról sem tudunk, ami elérné az egyes veszélyességi szintet; az eddigi rekordot az a 99942 Apophis nevű aszteroida tartja, amit a felfedezése után, 2004. decemberében rögtön a négyes kategóriába soroltak, de később, az adatok pontosítása után visszaminősítették nullásnak.

A hidrogénbombától a kozmikus nagyítólencséig

Ha észrevettük, hogy felénk tart egy aszteroida, gyorsan kell cselekedni. Az első tervek a hatvanas években születtek Amerikában - a hidegháborús időkre jellemző módon azért, hogy nehogy atomháborúba torkolljon egy tévedésből orosz támadásnak nézett becsapódás. Az MIT egyetemen kidolgozott Icarus terv hat, egyenként száz megatonnás hidrogénbombával pusztította volna el a támadót - igaz, arra nem adott garanciát, hogy a robbanás után megmaradó, kiszámíthatatlan pályán mozgó nagyobb darabok nem fognak esetleg nagyobb pusztítást végezni, mint az egészben érkező aszteroida. A projekt sosem lépett túl az elméleti tervezés fázisán; és talán jobb is hogy nem kezdtek el aszteroidarobbantó hidrogénbombákat építeni '68-ban.

A robbantós ötletet egy kicsit átalakítva nemrég melegítette fel a NASA - az új terv szerint viszont nem az aszteroidát vennék célba, hanem a közvetlenül mellette időzített robbanások energiájával térítenék le a Föld felé tartó pályájáról.

A NASA egy másik projektje (ami két veterán űrhajós, Ed Lu és Stanley Love nevéhez fűződik) azon alapszik, hogy az aszteroidát már jó előre detektálják, így bőven van idő az elhárításra. A terv lényege egy nagy tömegű űrhajó, amit egyszerűen odanavigálnak az aszteroida közelébe, és a többi már a gravitáció dolga: az űrhajó gravitációs mezeje lassan (ezalatt hónapokat kell érteni) módosít annyit az aszteroida pályáján, hogy az elkerülje a Földet. Más megoldások az aszteroidára felszerelt rakétahajtóművekkel érnék el ugyanezt a hatást.

Az európai űrügynökség, az ESA Don Quijote projektje a lehető legegyszerűbb megoldást választotta: úgy térítené el a Föld felé közeledő aszteroidát, hogy nekivezet egy speciálisan erre kifejlesztett robotűrhajót. A 36 ezer km/h sebességű ütközés egyszerűen lelökné a pályájáról a fenyegető objektumot - mint amikor két biliárdgolyó találkozik. A Hidalgo kódnevű űrhajó prototípusa 2011-re készül el.

A University of Arizona egyetem kutatói a napenergiát használnák: a nagyítólencse-szerű szerkezetekkel fókuszált napsugarak olvasztanák apró darabokra a támadót (az aszteroidák általában nem tömör kőből állnak, hanem kisebb-nagyobb törmelékekből, amit jégszerű, fagyott anyag tart egyben).

Reménykedjünk

Tervek tehát vannak, de a gyakorlati megvalósítás még a jövő zenéje, ráadásul az aszteroidákat figyelő szervezetek folyamatosan arról panaszkodnak, hogy nagyon kevés anyagi támogatást kapnak a munkájukhoz. A legtöbb, amit tehetünk, hogy reménykedünk; elvégre ha 65 millió éve nem történt igazán súlyos aszteroida-becsapódás a Földön, igazán várhat még pár évet a következő erre járó.