Élet a Sony labdái után

iPod helyett vegyél inkább Walkmant, próbál a helyes útra terelni Harald Rätzer, a Sony német pr-managere a Soho House-ban, New York egyik legelegánsabb klubjában. A kilencedik sugárút és a 13. utca kereszteződésében vagyunk, közel a Hudson folyóhoz, északról a meleg negyed, keletről a régi húsfeldolgozók ölelésében

Új ötlet

A Sony azért hozott el ide minket, hogy az új reklámjáról beszéljen, meg hogy megfagyjunk: New Yorkban valamiért minden épületet 18 fokosra hűtenek, miközben az utcákon ennek legalább a duplája van. Az asztalon gigantikus parfümnek tetsző Voss-ásványvizek sorakoznak, velünk szemben meg a Bravia kreatív stábja. A labdákról beszélnek, ebben a reklámban pattogott végig az a rakás bogyó San Francisco utcáin, egy béka kiugrott az eresz alól, ömlöttek a színek, ilyesmi.

Az új reklámfilm producere elmondja, hogy annak idején nem volt koncepciójuk, csak felvették, ahogy 250 ezer labda legurul az utcán, a reklám viszont elérte a célját: három hónap alatt olyan ismert lett a Bravia márkanév, mint az akkor már öt éve bevezetett Panasonic Viera, a tévék piaci részesedése meg 7 százalékról 11 százalékosra nőtt. Ezen túl még egy rekordot is sikerült begyűjteniük: soha senki nem borított le még ennyi labdát, bár a producer elismerte, hogy nagyjából annyi vetélytárssal kellett szembenézniük, mintha a rákjárásban káposztaevés világrekordját akarták volna megdönteni.

Jól járt José Gonzáles is, akit a reklám előtt szinte senki sem ismert, de dala, a Heartbeats a Braviának hála hetedik lett az amerikai slágerlistákon. Ezzel megvalósul a legszebb üzleti szimbiózis: a dalt egyre többet játszották a rádiók, amiről a hallgatóknak mindig a Bravia jutott az eszébe, erre nem is számítottunk, de örültünk neki, hogy így alakult, osztja meg egy producer gondolatait a producer.

Ördögi kör

Miközben végignézzük a labdák egész estés, de legalábbis vágatlan verzióját, arra gondolok, hogy hatásos tévéreklámot milyen nehéz lehet készíteni. Gondoljunk csak bele: ha cserére érett, ócska készülékünk van, mit látunk a pattogó labdákból? Pár fakó, határozatlan szélű pöttyöt. Ez a Bravia? Ha viszont ragyogó képet látunk, akkor elégedetten dőlünk hátra, azzal a tudattal, hogy remek tévénk van, még ez a sonys reklám is pompásan fest rajta. Kicsit olyan ez, mintha úgy próbálnánk meg parfümöt értékesíteni, hogy megkérjük a nézőt, szagolja már meg a hónalját!

A Sonynak mindenesetre nagyon bejöttek a pattogó labdák, a populáris kultúra részeivé váltak (lett számos újraértelmezés is, a legjobbak talán a Battlefield 2 ugráló katonái), meg elkészült folytatás is, a kevésbé hatásos, de szintén látványos Paint. Ebben 700 ezer liternyi festék segítségével színeztek ki egy glasgow-i lakótelepet, és ne felejtkezzünk el a rohanó bohócról sem, akiről ugyan nem tudjuk, hogy milyen célból jött erre a bolygóra, de azt biztos, hogy némi szürreális bukéval ajándékozta meg a reklámot. A felvétel után öt napig takarította 60 ember a festékfoltokat, a reklám több mint 15 díjat gyűjtött be, és egy hét alatt egymilliónál is többen töltötték le.

A legújabb reklámot New Yorkban veszik fel, és a Wallace és Gromitban meg gyurmafilmekben már megismert technológiát alkalmazzák: animátorok cserélgetik a különböző mozgásfázisban benne ragadt plasztiknyulakat, ezeket képkockánként felveszik, hogy másodpercenként 25 képkockával lejátszva úgy tűnjön, végigszaladnak a rágcsálók a városon. Ezzel a technológiával hatalmas nagy szívás dolgozni. Egyszerre negyven animátor mozgatja a 339 nyulat, nem számítva azt a tíz méteres óriásrágcsálót, aminek pontos szerepéről keveset tudunk meg. Egy másodpercnyi filmért legalább egy órát dolgoznak, a 60 másodpercnyi reklám százezer állóképből áll majd össze.

Aprólékos munka

Miért pont nyulak? - feszegeti az univerzum végső összefüggéseit a dán kolléga, amire a stáb csak annyit válaszol: miért ne? A forgatás három hétig tart, hat kamerával dolgoznak és összesen 2,5 tonna műanyagot használnak fel. Nehéz elképzelni, hogy miként lesz képes a stáb kiszűrni a folyamatosan változó időjárási- és fényviszonyokat, ráadásul egy rakás olyan körülmény van még, amivel nehéz előre számolni nyílt téren. A Wallace és Gromit-epizódok stúdiókban készültek, ha az animátorok péntek délután abbahagyták a munkát, hétfőn változatlan körülmények között tudták folytatni, de New Yorkban már két kép között is elbújhat a nap, vagy épp előjöhet. A stáb viszont megesküdött rá, hogy képes lesz kezelni a problémát.

Megkérik a német kollégát, hogy kapcsolja ki a kameráját, mert bemutatnak egy rövid részletet az új reklámból. A tíz másodperces videón színes nyulakat látunk a Chinatowntól délre található Foley Square-en ugrálni, kevéssé meggyőző minőségben. Persze az ilyen videók csak arra jók, hogy az ember meglepődjön, amikor a végső verziót látja, elég csak megnézni a kimaradt jeleneteket a dvd-ken, hogy rájöjjünk: megfelelő vágás, zene, stúdiómunka nélkül még a legdrágább szuperprodukciók is gyászosan néznek ki, pedig azokban nincsenek is nyulak.

Statikus kép

Kisbuszba szállunk, West Village-ből Greenwich Village-en, Little Italyn majd Chinatownon át megközelítjük az objektumot. A tér tele van emberekkel, akiknek valószínűleg fogalmuk sincs arról, mi történik körülöttük, új Sony-reklámra meg végképp nem gondolnak. A kreatív stáb a monitorok mögött ücsörögve nézi az aznapi felvételeket, az animátorok pár percenként cserélik a nyulakat, a kamerák komótosan rögzítik az állóképeket. Nézzük vagy fél órán keresztül a meglehetősen statikus képet, és megállapítjuk, hogy forgatási szempontból valamivel izgalmasabb lehetett a 250 ezer labda leborítása.

Kis várakozás után előkerül Juan Cabral kreatív rendező is, az ő agyából pattant ki annak idején a labdák gondolata. A Borges: A Universal History of Iniquity című könyvét olvasó szakember készségesen válaszol a kérdéseinkre, ezekből megtudjuk, hogy mekkora kihívást jelent ez a munka, meg hogy milyen fantasztikus a csapat, amivel dolgozik, bár nem látszik türelmetlennek, érezni lehet, hogy inkább dolgozna.

Várakozás közben elhatározom, hogy a történelem részévé válok, és felvétel közben a többi sétáló közé vegyülve elmegyek a nyulak és a kamerák között. Ha feltűnik majd a reklámban a másodperc huszonötöd részéig egy neon zöld Tisza-pólóba öltözött ember, akkor jobb, ha tudják: engem láttak.