Sulinet Expressz, a halott mutáns

Vége a Sulinet Expressznek, Isten nyugosztalja. Élt 3,5 évet, kimúlt 2007 január elsején, 0 óra 0 perckor. Ha nézte volna valaki, láthatta volna, hogy az éjfélt még megélte, felemelte satnya kis karjait, tapsolni próbált, de abban a pillanatban, amikor a pezsgő dugója robbanás kíséretében elhagyta az üveget, a Sulinet Expressz atomjaira hullott, és előbb Magyar Bálint exminiszterré, majd egy apró kis iratkupaccá zuhant össze.

Sirassuk? Ne. Boncoljuk fel? Minek? A halál oka egyértelmű. Sulinet Expressz azért pusztult el, mert illett neki.

Pedig esélye volt rá, hogy igazán sikeres, eredményes program legyen. Sokan bíztak benne, végül is manapság már az a szocializációnk legfontosabb mérföldköve, amikor először kattint ránk valami pedofil a cseten, és akkor válunk felnőtté, amikor első alkalommal mountolunk egy imidzset a Daemon Toolsszal. Mégis, mit támogasson az állam, ha nem a számítástechnikát? Talán az agráriumot? Hehe.

Támogatni viszont kétféleképp lehet: okosan, meg úgy, ahogy a Sulinet Expresszel csinálták. Előszedek egy hasonlatot, mert azon keresztül mindig könnyebb megérteni a világot. Tegyük fel, hogy a lakosság műveletlen szexuális értelemben, ég a pofánk a franciák előtt. Mit lépjen az állam? Tegye ingyenessé a tematikus könyveket és indítson felvilágosító-tanfolyamokat, vagy osszon szét dupla végű golyófüzéres vibrátorokat és ultralágy péniszgyűrűket ezüst tölténnyel?

A Sulinet Expressz akkor bukott meg, amikor eltért a tervtől: a születése pillanatában. Amikor digitális fényképezőgépeket, 60 ezer forintos grafikuskártyákat, laptopokat lehetett vásárolni állami támogatással. Összesen 81 milliárd forintos forgalommal zárult a program, ebből 48 milliárdot kaptak vissza a vásárlók, szóval ennyibe került a költségvetésnek a Sulinet Expressz. Ebből lett 223 ezer konfiguráció (150 ezer forintos átlagárral), egymillió alkatrész, 422 ezer egyedi termék, meg az apró.

Ha az állam én vagyok, és azt látom, hogy sokan ragályos betegségnek képzelik az informatikát, akkor olcsó gépeket adok az én népemnek. Nem Geforce-okat, mert akinek az kell, annak már van egy gépe, meg ismerete. Nem laptopokat, mert akinek az kell, az nemcsak tudja, hogy mi az a számítástechnika, de még hordozni is akarja.

Egy használható konfiguráció monitorral 90 ezer forintba kerül. Pont kilencvenezerbe. Közel ötvenmilliárd forintból félmillió család juthatott volna számítógéphez (aztán hogy használni is tudják valamire: támogatott szélessávú internethez), olyanok, akik a programból kimaradtak, olyanok, akik talán nem is tudják, hogy nekik számítógépre van szükségük. Szegények, vagy minimálbérből élők. Utóbbiak például nem kaphattak olcsóbban gépet, hiszen a Sulinet Expressz adókedvezmény formájában adta a támogatást,a minimálbér után viszont nem kell adót fizetni, így nem is volt miből levonni a gépek árát. A társadalom újratermelte a szegénységet, sőt, növelte a szakadékot, amikor nem a rászorulók gyerekei kaptak számítógépeket, hanem mondjuk én digitális fényképezőgépet.

Persze a Sulinet Expressznek vannak érdemei is, naná. Biztosan sok család jutott számítógéphez a programnak hála, olyanok, akik máskülönben nem tudtak volna százezret kifizetni egy konfigurációra. Az a baj, hogy nemcsak ilyen példák vannak.

Az Oktatási és Kulturális Minisztérium szerint 2002-ben 100-ból még csak 21 háztartásban volt számítógép, 2005 áprilisára ez a szám 41-re emelkedett, ami tényleg szép eredmény. Azt már csak én teszem hozzá, hogy 2003 nyarán, a program indulásakor már 31 százalékon állt a számítógép-penetráció, szóval a növekedés fele a támogatás előtti időszakból jött össze. Ráadásul a Sulinet Expressz működése alatt megugrott azoknak a háztartásoknak a száma, ahol több számítógép üzemelt egyszerre. Hogy egy régi ismerőst idézzek: ha egy hétig hígfosásom volt, aztán egy hétig szorulásom, akkor statisztikailag két hétig egészséges volt az emésztésem. Ennyit a 41 százalékról.

Érdemeid elismerése mellett, furcsa egy mutáns voltál, Sulinet Expressz.